„Bármelyik úton is mégy…”

Ezeket a sorokat nem tegnap írtam le Géczi Jánosról, de úgy érzem, ennél rövidebben nem tudnék pontosabb lenni, ha róla van szó. Innentől pedig minden csak hosszabb lehet, bőbeszédűbb és sokkal személyesebb, mert egyetlen rövid bekezdésben nem lehet leírni azt a világlátást, ami őt jellemezte és jellemzi, és ami természetesen jóval több, mint világ és látás.

A személyességet ne becsüljük alul, mert az mindig képes hozzátenni egy képhez, egy mondathoz, egy eseményhez még akkor is, ha a maximális pontosságra törekvést fogalmazzuk meg a magunk számára célként. Ez is eszembe jutott, amikor elért Láng Eszter (és/vagy) Heller Zsolt, két jó barátom levele erről a mai napról, és benne, hogy lesz itt ez a tárlat, Géczi János munkáiból.

Ez több mint elég ok és feltétel ahhoz, hogy itt legyek, itt legyünk, ebben a szakrális térben, és eltűnődjünk rögtön azon, amiről ez a kiállítás szól, ami ott van a címében. A címről nyilván ne gondoljunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami benne van. A túlsó oldal meglehetősen pontos. Hogy valójában mint jelent, hol az itt és innen hol van az, ami ott, a túlsó oldalon, és hogy miért éppen túlsó, és miért nem másik, és miért éppen oldal és nem part, arról leginkább és a leghitelesebben Géczi János tudna beszélni, hiszen ez az ő napja, ezek az ő munkái, ez az ő kiállítása – ám talán ettől lehet érdekes ez a mai találkozás is, vele, velünk, akik itt vagyunk, hogy megnézhetjük a másik oldalt, a túlsó (és nem túlzó!) oldalt is. Nem ellenében, nem helyette tehát, hanem vele. 

Bevallom, amint a meghívóra pillantottam először, rögtön eszembe jutott az ifjúság, a hajdanvolt idő, az, ami nem a lemez B-oldalán foglalt helyet az életemben, hanem még az A-oldalon, szóval volt egy tehetséges és nagyon fiatalon elhunyt amerikai zenész, aki költő is volt, Jim Morrisonnak hívták és a zenekara a Doors nevet viselte. A Doors ajtókat jelent, az ajtók pedig világokat választanak el: az innent és az onnant. És innen már csak egyetlen gondolatnyi lépés eljutni, e szép zsinagóga falai közé, és eltűnődni azon, mit jelent az onnan, mit az innen, honnan és hova jutunk e tárlat képei között sétálva.

Az alkotó, Géczi János – és ez egy abszolút személyes megjegyzés, hiszen úgy is folytatom: szerintem – élete minden pillanatát a művészetnek szenteli. Akkor is, ha a tudomány kérdései foglalkoztatják. Ha ír, ha olvas, ha néz, ha kérdez, ha válaszol. Ha az ég alatt jár. Ha egy asztalnál ül. Minden szava erővel bír. Nem minden szava bír ugyanolyan teremtő erővel, de azért többnyire ott van mindegyikben valami, ami túlmutat önmagán, tovább visz, újabb szavakat idéz meg, hív segítségül, s visz tovább. 

Mit gondolt a költő, amikor azt írta, hogy – ezt pontosan ismerjük. Meg a választ is, hogy gondolta a fene. Valójában mindegy, mit gondolt, mit nem, ha mi azt gondoljuk, hogy szerintünk akár… Mert a világ ilyen. Van egy kérdés, egy válasz. Egy állítás – és egy másik állítás. Van az egyik oldal – és van a másik. Ha elég távol állnak egymástól, akkor a túlsó.

Tudom, hogy Géczi János szeret utazni, vagy lehet, hogy nem szeret, nem annyira, de azért szokott, és mert szenvedélyes gyűjtő (is), olykor nem csak költői, hanem valódi képeket is gyűjt. A vizualitás korában szinte mindent, vagy nagyon is sok mindent képként érzékelünk. Egy város, egy utca, egy park is képként jön velünk szembe, ahogy a lámpaoszlopok, házak, vagy éppen tűzfalak felületére ragasztott plakátok is. Azok is, melyekkel az idő kíméletlenül elbánt. (Megnyugtatok mindenkit, barátaim, az idő mindennel elbánik, és nem kímél meg senkit. Ilyen a természete, és nem adhat mást, csak mint ami a lényege.) És van, aki többet is tesz, mint észrevesz, meglát, megnéz – van, aki meg is őrzi a látványt. Ilyen Géczi János is. A tárgyat is magához veszi, meg azt is, amit a tárgy, a látvány üzen. S mert benne, vérbeli alkotóban minden a tettről szól, a teremtésről, ha fogalmazhatok ezen a helyen így, a valamiből valaminek a létrehozásáról, úgy hiszem, mi sem természetesebb számára, új kép, új alkotás létrehozója lesz itt is. 

Ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű. Majdnem. Mert ott van a kezdet, és a kezdet óta eltelt évek, évtizedek sora, a megélt és elfutott, de a testbe, a szellembe mégis beépült élmények, gondolatok megszámlálhatatlan sorozata.

Ha idézhetek néhány verssort:

Úgy látom, ahogy megváltozik az év, / úgy mindig más lesz az esőcsepp alakja / pedig a tengervíz, melybe csapódik, mindig / ugyanaz.

Vagy: Bármelyik úton is mégy, a ház / mellett vezet. 

Vagy: A dzsesszben az ember a kezén át / láthatja a saját csontjait.

Ha hallották ezeket a sorokat, akkor látták is őket? És ha körülnéznek e térben, és látják e képeket, hallják ezeket is? Ahogy az előző három idézethez hasonlóan a költő Géczi János írta, s valószínűleg a képzőművész Géczi János egyetértésével:

Miféle műterem az, amelyben / nincs egyetlen mű sem? Elvitték már / a befejezetteket? A helyiséget / ábrázolta mind? – kérdezi. Mígnem / megnyugszik és rátalál a képre / arra, mely elveszett, s nem remélte már, / hogy fölleli. 

Hát igen, mondhatnám, ez van. Mindig idekeveredünk. Miféle helyen vagyunk mi? Hol ez a hely? Kik vagyunk? Itt és most? A választ nem tudom. Talán önök, ti, ti talán igen. Talán János, Eszter, Zsolt és a többiek tudják. Vagy nem. Innen nézve olyan egyszerű – és olyan nehéz. Egyet könnyű ilyenkor: azt mondani – és nem udvariasságból: örülök, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk. Ez egy tárlat. Az alkotó Géczi János, a közönség pedig mi vagyunk. Legyen ez a mi találkozásunk: az alkotóval, az alkotásokkal, ezzel az oldallal – és a túlsó oldallal.

Szénási Miklós

(Elhangzott Debrecenben 2023. december 4-én a Pásti Utcai Ortodox Zsinagóga kiállítóterében)

Fotó: Miskolczi János