Balla-dai táj

Egy olyan világot, amely szépséges és különleges, az idő múlása feletti melankólia hatja át, és amelyet rezignáltan szemlél az alkotó. Egyfajta tiszteletteljes távolságtartással. Ahogyan az ember jelenlétét is csak tevékenységének nyomai jelzik, vagy passzívan, szinte élettelen részeként a természetnek jelenik meg. Vékony, fekete fátyollal testét elfedő fiatal hölgyet, csápokként „kinyúló” hajfonatokat, zöldellő növények alatt alvó kisfiú képét, moha lepte szobrokat, történelmi kertek eső utáni hangulatát megörökítő fotókat láthatunk a három termen átívelő tárlaton. Ember és természet harmonikus egységét dokumentálja a pilisi remetéről készült fotóregény, míg a harmadik terem sötét tónusú képein kihalt erdők, ember nélküli árterek tűnnek fel.

Az eredetileg tájépítészeti és építészmérnöki tanulmányokat folytató alkotó életében fontos szerepet játszott a szarvasi arborétumban töltött gyerekkora. Ez a Hármas-Körös mentén kialakult kert hazánk egyik legnagyobb és legjelentősebb élő fagyűjteményével büszkélkedhet, a 82 hektárnyi területen száz évet is megélt mocsárciprusokkal és mamutfenyőkkel találkozhat az odalátogató. A védett területen történt „kalandozások” során Balla is megismerhette ezt a páratlan flórát, és meríthetett ihletet fotóművészi hivatásához. És ha mindez nem volna elég, édesapja botanikus volt, ami a gyerekkori emlékek mellett szintén közrejátszott későbbi tanulmányaiban.

Habár tervezői, mérnöki stúdiumokat folytatott, a fényképezés már 1970-ben magával ragadta. Olyannyira, hogy mára több ezer fotót készített, munkáit közel kétszáz kiállításon mutatta be az érdeklődőknek. Képei nagysikerű fogadtatásának köszönhetően 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai közé „emelte”. Alkotói tevékenysége mellett kiemelkedő szerepet vállalt, amikor 1976-ban meglapította az Esztergomi Fotóbiennálét, azóta számos fotóművészeti esemény szervezője, több kiadvány szerkesztője is.

Négy évtizedes pályája kezdetén masinájával még szekvenciákat és experimentális műveket készített, majd érdeklődése a dokumentációs irányzat felé fordult. Fotóinak témaköre igen széles: a csendéletektől a portrékon és aktokon át egészen a tájképekig terjed. Mostanra kialakult az jellegzetes fotográfiai modora, amely a témaválasztás sokféleségében, a megoldási módok variálásában és a nagyon igényes megjelenítésben összegezhető. Legyen szó bármely témáról, Balla András időt nem sajnálva, nagy műgonddal komponálja meg analóg technikával készített alkotásait.

Évtizedek óta tartó tevékenyégét leginkább Hemrik László művészeti író ismeri, aki szerint „Balla képi világa összefüggő, koherens sorozatokból, ugyanakkor nagyon sok autonóm, sehová nem sorolható képből, képi kísérletből áll össze, amelyek mind a tárgyi kultúrát, mind pedig az embert, az embert körülvevő helyeket, tereket, exteriőröket újabb és újabb hangsúlyokat, újabb és újabb megfigyelési szempontokat érvényesítve képezik le. Alighanem a kertépítő habitusnak köszönheti, hogy a ‘legtermészetesebb’ módon lép át egyik műfajból a másikba, egyik tematikai blokkból a másikba…- olvashatjuk az alkotóról még 2011-ben közreadott kismonográfiájában.

Hemrik László ezen sorai a mostani tárlatra is remekül ráillenek, bár az A.BALLA I Ballada válogatott képei elsősorban a kertet és a természetet örökítik meg, ezekben a közegekben mozog az alkotó a legotthonosabban. Erről vallanak a Menedék fekete-fehér kompozíciói is. A lomb nélküli fákat a Tisza árterületén és a Pilis hegységében örökítette meg a fotográfus, aki elmondása szerint ezeknek a mozdulatokat, gesztusokat felmutató impozáns „torzóknak” akart emléket állítani. Olyan tájakon kereste a növényeket, amelyek ezer éve is ugyanúgy nézhettek ki. Ehhez Balla András azt a panoráma formátumot választotta, amely lehetővé tette, hogy minél nagyobb térben lássa az elhalt fákat, növényeket, és azt is, hogy azok hol és „kik” között éltek.  A természetben semmi sem történik véletlenül. „A képeken látható fák, ágak, törzsek, gallyak formája és egymáshoz való viszonyuk, kapcsolatuk sem a véletelen játéka” – vallja Balla, aki szerint a Földön és a Világmindenségben uralkodó természeti törvények alakították így és ilyenekre a növényeket.

A Menedéktől, ha nem is gyökeresen, de lényegesen eltérő műalkotás a Borostyán Imréről készült. Az eredetileg kötetbe rendezett képek egy 20-21. századi remetéről szólnak, aki elvonultan élt saját földjén a Pilisben, több óra járásnyira a civilizációtól. A Balla András által megtalált szakállas, nyugodt tekintetű férfi közel húsz évnyi „remeteségének” végül a média figyelme vetett véget. Az újságok címlapjaira, majd szociális otthonba került agg férfi később külön szobát kapott, ahol folytathatta egyik legkedvesebb szellemi tevékenységét, az olvasást. A képes regény fekete-fehér erős fotói jól mutatják, hogy az emberi civilizációtól kicsit távolabb, a természetben is lehet boldognak lenni.

A sötét tónusú, sokszor komor hangulatú képek azonban nem a boldogságról, inkább múlandóságunkról árulkodnak. A kompozíciókon szereplő tárgyak, minta hátra lettek volna hagyva, a lápi vidék között sudarasodó fák között embernek se híre, se hamva.  Ettől válnak az az amúgy különleges atmoszférájú alkotások egyszerre szomorkássá és békéssé.

Takáts Fábián

A. BALLA I Ballada I Balla András fotográfus kiállítása a Műcsarnokban (2022. október 12. – 2022. november 27.)

Fotók: Nyirkos Zsófia/Műcsarnok