Az újra felfedezett Kohán

KOHÁN GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA A TORNYAI JÁNOS MÚZEUMBAN

Most már lassan fél évszázada is megvan, hogy élénk vita lángolt fel a Művészet című folyóirat hasábjain az alföldi művészet, s azon belül is a vásárhelyi festészet létjogosultságáról, többen nagy lendülettel támadták annak provincializmusát és anakronizmusát. Bár a vita szép lassan elült, a harcos ellenérvek hatására az alföldi festészet sokáig viselt sebeket szerzett, s ezekben az években nem volt jó ajánlólevél alföldi témájú festőnek lenni.

Utólag persze már könnyű objektíven megítélni a hajdani harcot, megérteni a progresszív irányzatok térnyerési követelését, s kellő kritikával illetni a bebetonozott realizmust (melynek fő bástyája kétség kívül az alföldi festészet volt), továbbá megérteni azt, hogy az egészséges egyensúly megteremtése nem folyhatott le vér nélkül.

Ma már nyilvánvaló, hogy a kizárólagosság ártalmas, de az is, hogy a támadóknak volt igazságalapja, hiszen a jól bejáratott „valóságábrázolás” uszályába kapaszkodva tartalom nélkül is érvényesülni lehetett, ami felületességhez, s így általános minőségromláshoz vezetett.

Mindazonáltal a vita következményeképp a magyar festészet egyik jellegzetes, tradicionális irányzatát hagyta veszni az akkori kultúrpolitika, s ezt a traumát csak a legjobbak tudták átvészelni.

Kohán György (1910-1966) halála után nem sokkal történt mindez, így az ő tragikus pályáját már nem, művészi utóéletét azonban jócskán megnehezítette az alföldi festészettel szemben kialakított szakmai-elitista ellenséges hangulat. A hosszú érdektelenség azonban nem ártott műveinek, azok ma is hatással és hitelességgel szólnak, érzékelhető volt ez a halálának 100. évfordulóján a budapesti Kogart Galériában rendezett kiállításon, s most a vásárhelyi Tornyai János Múzeum tárlatán.

Kohán György 1927-ben kezdte meg tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol Glatz Oszkár osztályába került, ami az indulatos, robbanékony természetű Kohán számára végzetesnek bizonyult. Konzervatív ízlésű tanára valószínűleg nem csak szakmailag nem tudott mit kezdeni az alföldi fiú nyers tehetségével, de úgy tűnik, az embert sem értette meg. Kohán az első év után ott is hagyta a főiskolát, s ettől kezdve autodidaktaként képezte magát.

Önképzése sajátosan folytatódott: festményeket másolt, ám ezt a „szabadiskolát” nem itthon, hanem Párizsban végezte.

Tizennégy hónapig maradt Franciaországban, s minden bizonnyal a fiatal kubista művészetre is odafigyelt, amelynek eredményei a szerkezesség és a geometriai váz elemző hangsúlyozására biztatták.

Azzal, hogy hazatérése után, 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött, s a következő évben alapító tagként részt vett a Tornyai Társaság megszervezésében – s nem mellesleg, ennek köszönhetően kiváló művészbarátokra tett szert -, döntő fordulat állt be az életében, ugyanis ezzel az elkötelezett gesztussal Kohán letette voksát a Tornyai-féle, céltudatos tematika mellett.

A Kohánról szóló szakirodalom általában két műcsoportot különböztet meg az életműben: az alföldi témájú olajképeket és a formafelbontásos, de mégis lírai töltésű, viaszkrétával rajzolt műveket.

Helyesebb azonban háromra növelni az uralkodó vonulatok számát a monumentális igényű munkák különválasztásával, mert olykor ugyan ezeknek is „alföldinek” ítélhető a témája, azonban csupán a motívumválasztás, például a bivaly vagy a parasztasszony nem terelheti őket ebbe a festészeti kategóriába.

A monumentalitás fogalma ugyanis nem csupán a méretre vonatkozik, hanem a gondolat nagyszabású kifejtésére, már-már emlékmű igényű megközelítésére, s ez az, amiben páratlan volt Kohán.

Az ő témái nem látványélmények, hanem sorshordozó szimbólumok, amelyek túlmutatnak önmagukon. A gondolat drámaisága, a mondanivaló etikai kényszere minden területen érvényesül, csendéletein épp úgy, mint könnyed tollrajzain.

Hiszen Kohánnak nincsenek hagyományos értelemben vett megszokott műfajai, mert a fejkendős parasztasszonyok nem portrék, az alkonyatban vonuló, lomha bivalyok nem zsánerképek, de még a csendéletnek látszó képei sem követik az úgynevezett „natura morte” hagyományait, hiszen az ő virágcsokrai élőlényekhez illőn pulzálóan dinamikusak, pont úgy, mint a koháni nem-tájkép tájak, melyeknek szélfújta facsoportjai sem önmagukról beszélnek, hanem az alföldi lét természeti hatalmak által való meghatározottságáról.

Ezért nem süllyed Kohán a feledés homályába, hisz képein nem csak a felszínt karcolja, de az időtlenség állandóságát érinti.

A kiállítás 2013. június 9-ig tekinthető meg.

Ibos Éva

 [nggallery id=149]