Arculatváltás, feltámadás

AZ 59. VÁSÁRHELYI ŐSZI TÁRLAT ÉS KOVÁCS PÉTER JUTALOM-KIÁLLÍTÁSA

Nekem kimondottan gyanúsak a cicomás, csicsás képkeretek. Mert majd mindig kompenzálni, púderezni akarnak valami lényegi hiányosságot. A vásárhelyiek mégis konzekvensen ragaszkodnak az őszi tárlatokat övező, ünnepi hangulatú vásári és közművelődési programjaikhoz (népművészeti tárgyak piaca, gyerekrajz verseny, zenekari fesztivál, köztéri szobrok avatása stb.) S bizonyára igazuk van. A jó reklám, a leleményes körítés ugyanis aranyat ér. Igaz, kevés akad belőlük, roppant kevés. Persze a vásárhelyiek egyébként is adnak magukra. Elvégre a belvárosukat, a Tornyai Múzeum környékét oly szépen felújították, hogy csak ámuldozunk, örvendezünk. Mintha egy míves, patinás és levegős kultúrcentrumban sétálgatnánk. Csakhogy egy kultúrcentrumban, egy nagy múltú, országos kiállítás megnyitásakor miért pont a politikusok az érdemi szóvivők? Ez némileg az ötvenes, hatvanas évek gyakorlatával analóg.

Ötvenes, hatvanas esztendők? Bárhogy vesszük: a közelmúlt őszi seregszemléi szemléletileg emlékeztetnek e korai időszakra. Hisz manapság épp az újrealizmus reneszánszát érzékeljük. Nem csoda így, hogy a jelenlegi kirukkoláson is megannyi közvetlen, életszerű, bár vitatható értékű tájképpel, életképpel szembesülhetünk. Mellettük azonban az aktuális urbánus, bölcseleti tematikáknak vagy a személyesebb tartalmak korszerű kivetítésének is jelentős tere van. Amint ez az emberközeli, figurális művekről ugyanígy elmondható. Úgy néz ki hát, akárha a vásárhelyi rendezvény egyféle széleskörű kortársi eklektikát képviselne. Más kérdés, hogy itt a legfrissebb, legprogresszívebb törekvések alig-alig jutnak szóhoz.

Inkább a realista és mértéktartó modern tendenciák sajátos együttállásáról beszélhetünk.

Nem újdonság, hogy ezúttal is a festészeti munkák uralják a terepet. Méghozzá elég fölényesen. Az idei alkalommal mindenesetre László Dániel nyerte el a fődíjat, a Tornyai-plakettet. Ő leginkább szuggesztív Budapest látképeivel fogta meg a zsűri tekintetét. Ami önmagában is elárul valamit az őszi tárlatok szemléleti pozíciójáról. Látható: most már a városi házsorok, a technikai momentumok és a kortársi élet egyéb jelenségei is beépülnek a kiállítások látványközegébe. Mintha egy arculatbeli fordulat szemtanúi lennénk. Oda a pusztasági, tanyás és népies tematikák primátusának, hogy helyettük elevenebb, prózaibb és időszerűbb felfogás érvényesüljön. Ne feledjük azért: itt már többé-kevésbé egy alig ismert, újkeletű – fiatal művészgeneráció jelentkezik előttünk. Ők már alighanem többen vannak, mint a megszokott középkorú vagy idősebb alkotók. Ennek akár örülhetnénk is. Csakhogy a fiatalos bátorság és szellemesség valahogy hiányzik a bemutató összképéből. Kissé hagyományos, megszokott, már-már öreges formaképletekkel találkozhatunk.

Szerencsére alkalmanként érdekes, rangos produkciók is felbukkannak. A fiatalabb szereplők közül nekem Nádas Alexandra és Bíró Botond imponált leginkább. Ha az előbbi alkotó konstruktív, lírikus és elmés építkező, akkor az utóbbit pont az organikus, tragikus sommázatok foglalkoztatják. Mellettük pedig Incze Mózes humanisztikus fogékonyságát és Kókay Krisztina kifinomult térstruktúráit is becsesnek tartom. Az érettebb, idősebb alkotók egy része természetesen továbbra is kitesz magáért. Szabó Tamás, Szmrecsányi Boldizsár, Taubert László, Szabó György ezúttal is expresszíven megrázó, szellemes formavariációkat állít elénk. Majd Kalmár János vagy Budahelyi Tibor amolyan nyújtott, kihegyezett és esszenciális alakzatokra aspirál, nem is szólva Sejben Lajos meg Kalmár Márton kontrasztos sugallatú plasztikáiról. Persze az érdemes festők, grafikusok sem hiányoznak innen. Elég most csak Földi Péter, M. Novák András, Szentgyörgyi József továbbá Kovács Péter, Püspöky István, Sulyok Gabriella és Darázs József emlékezetes, tartalmas műveire utalnom.

A mostani kiállításon sajnos az az érzésünk: itt a művek sokasága úgyszólván a fejünkre nő. Túl sok van belőlük, nem is minduntalan indokoltan (mintegy 230 alkotás). A vásárhelyiek egyébként minden esztendőben egyféle értékelő, tanúságtevő összejövetelt szerveznek, ahol már nem egyszer elhangzott a túlzott telítettség, zsúfoltság kritikája. De mindhiába. Amúgy a jelenlegi rendezvényből legfeljebb egy levegős, kellemes, átlagos tárlatot lehetett volna kihozni, alig többet. Ám ez is valami. Annál is inkább, mivel jövőre már a hatvanadik seregszemlével kell számot vetnünk.

[nggallery id=84]

A legutóbbi bemutató kiemelt fődíjasa Kovács Péter festő- és grafikusművész volt. A rangos alkotó most vendég- és jutalomtárlattal szerepel az Alföldi Galéria emeleti termeiben. Amilyen sokszínűen széthúzó, változatos a kollektív rendezvény, ő annál egylényegűbbnek, mélyebbnek és filozofikusabbnak mutatkozik. Számára csak az emberi létezés mineműsége az igazán érdekes, semmi más. Nem véletlen így, ha e következetes alkotó egyre-másra vívódó, vergődő és halálközeli víziókat állít elénk. Figurái azonban korántsem józan, materiális teremtmények. Mert nála a Barcsay tanulmányokból egy idegi csapongású, gesztikus emberlátás bontakozott ki. Érzékeljük ugyan a testi, mozdulati inspirációk jelenlétét, ám nemigen többet. Hisz lényegében megannyi talányos, virtuóz és artisztikus vonalszövevénnyel találkozunk. Köztük pedig alkalmanként vöröslő vagy hamuszürke betétek tűnnek fel. Olyan ez, akárha a művész egyféle belső diagnosztikát adna legrejtettebb félelmeinkről, fájdalmainkról és kibogozhatatlan szubjektív feszültségeinkről.

Más szóval: láthatatlan érzéki univerzumunkról.

Nagyrészt átlagos, máskor meg monumentális léptékű grafikák kerülnek elénk. Aztán a drámaian burjánzó, sötét hangzatú és a levegősen nyitott, világos előadások váltakozása is feltűnő. Mintha a kitűnő szerző egy súlyos, szomorkás és paradox életfelfogással viaskodna. Nem elég a Cella lét gyötrelme, a páros együttlétek nyomorúsága, de ilyenképp is egy Arcvesztő, embertelen világ felé haladunk. A tárlat megnyitója, Nagy Imre művészettörténész mindenesetre remekül rátalált Kovács Péter leghitelesebb tolmácsolójára, mármint Földi Péter festőművészre. Ő mondta egy prológusában: „[…] ez a művészet a transzcendenciával kerül kapcsolatba […], csak egyszerűen vonalak vannak, vonalak, amelyek nem fogalmi jelzések, hanem egy helyzet teremtette gesztusköteg, idegvégződés-köteg. És akkor itt jön az, amitől az ember mindig megrendül, a halott anyag egyszer csak élővé válik” (K. P. monográfia, Kugler Könyvek, T-Art Alapítvány, Norán Kiadó, Bp. 2008. 281. o.). Úgyhogy a feltámadás nem csupán mesebeszéd.

[nggallery id=85]

Szuromi Pál

Fotó: Ujhegyi Éva/Panda