A tűz sivatagában, a sivatag tüzében

FISCHER ERNŐ
JUBILEUMI EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

Egy büszke honpolgár független lírai énjét, az emberi méltóságra sokat adó, a tekintély előtt fejet-térdet hajtani nem hajlandó alkotót, a vonalak bíráját keresem Fischer Ernő festőművész centenáriumi, születése 100. évfordulójára rendezett tárlaton. Ha van képdramaturgia, akkor lennie kell kiállítás dramaturgiának is. Az MTA Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában megrendezett kiállítás egyben záró tárlat is. A művész szegedi kötődése ismert, így nem véletlen, hogy Szeged, Losonchoz hasonlóan részesévé vált a megemlékezésnek. Fischer Ernő talán most, mint pedagógus elmosolyodna, személyes érintettsége miatt, mégis csak róla van szó. Az élet, a sors dramaturgiája, hogy a tudomány házában van jelen a művész, aki tudatos alkotó, a kép filozofikus ismerője és tanítója egyben. Távlatokban gondolkodik, alkotásaiban jelen van a konstruktív építkezés, expresszív formaváltás, a színek és tónusok reneszánszot idéző használata. Számos képet hiányoltam (Cirkusz, Műterem, Üvegablak, Szentek, Niké, Budapest, Körhinta stb.). Jubileumi, és nem életmű-kiállítást láttam.

Fischer műveiben tetten érhetjük a természet és az ember egylényegűségét, kölcsönös egymásrautaltságát a klasszikus európai kompozíció alkalmazásával, oldott motívumokkal, nála a színek dekoratív ritmusa, egyensúlya ugyancsak képalakító elvvé válik táj- és szakrális műveiben egyaránt. Kontrasztos, lendületes formák, raszteres vonalhálók és színek keverednek egymással és egymás közelében (Golgota, 1981, Angyali üdvözlet I., 1988, Prága II., 1972, Corpus I., 1968). Mintha Dante az Isteni színjátékhoz fűzött szavait hallanám: a tragédia magasztos, fenséges hangon szól, a komédia egyszerű, alázatos hangon.[1] Fischer Ernő alázatos festő, végsőkig egyszerűsített és ikonszerű képeinek geometrikus vázrendszere mesteri rajztudását bizonyítják, e tudása teszi lehetővé, hogy a maga természetességével kapcsolja össze a történelmi, szakrális jelenségeket művészi víziójával. Látványvilága műveit az égbe emeli, de mindvégig érezzük a képek matériáját, súlyát, földi gyökerét. Alkotásaiban… az emberi létezés állandóbb és múlandóbb régióit ütközteti.[2]

Fischer Ernőnél új és öntörvényű képi események, architektúrák vannak, szerkezeti és strukturális értelemben (Tengeri táj, Balatoni vitorlások, 1982). Képein megjelenő formák nem amorfak, a látszat ellenére sem, személyes hangulatokat, indulatokat tükröznek, érzelemmel telítettek. Ennyiben líraiak és zeneileg hangsúlyosak, mert ritmusuk feszes, érzékelhető.  A vonalak nagymestere. Vonalai töredékesek és hiányosak, megszakítottak, zaklatottak, szándékoltan azok. Képeinek történése van, a képrészek szerves halmazként funkcionálnak, egésszé állnak össze, ezzel olyan képi minőségek, formák jönnek létre, amelyekben tisztán felismerhetők az egzisztenciális és avantgárd gondolati törekvések, emberi vonatkozások.

Nem a múlt, a hagyomány felől közelít mondandójához, hanem a jelenből, így átértékeli a múltat, a hozzá való viszonyát, új tartalmat ad neki, ezzel őrzi meg, teszi átélhetővé, miközben épen hagyja részeit, a jelen bekebelezi az időben kibomló történéseket. Témaválasztása talán nem elég széles, de több oldalról közelíti meg választott témáját. Katedrális variációk születnek. Ahogy Monet 1892–94 során több mint 30 képet festett a roueni katedrálisról, más-más időpontban és szemszögből. A látvány sűrítésével Fischer a tér-idő síkszerű dimenzióit hozza létre, nála a tér, ha tagolt is, nem rendelkezik mélyedéssel, lapállyal, domborulattal. A kollázs technika lehetővé teszi, hogy a kép folytonosságába szándékosan beavatkozzon a művész, főleg a színjelek alkalmazásával, picinyke kockákkal. Fischer egységesít, a kép kompozíciójának rendelődik alá a történés egy-egy szakasza, random módon, valós időben.

Tájképei vitorlák, hajók, testek, árbocok mozgalmassága a tenger és a szél mozgásából ered (Tengeri vitorlások I., 1981, Vitorlás hajók, 1970, Tengeri vitorlások, 1997). Vonalai fölfele mozognak és spirál alakúak. Alulról nézzük a figurákat, ez egyfajta földhöz kötöttség is, ugyanakkor a légiesség, a távolság, a szentség megteremtésének eszköze is. A távol kerül közel, a közel meg beleolvad a vonalak hiányos láncolatába. Feszültség jön létre a távol és közel időben és térben mérhető különbségei között. Nincs nyugvópont a képeken. Szemünk tereli egybe a széttartó formákat. Fischer csele ez, művei belső kisugárzását használja fel, hogy szemünket és érdeklődésünket a képhez kösse.

Szakrális képei (Golgota, 1981, 2001, Christos Pantokrator, 1985, Levétel, 1986, Angyali üdvözlet II, 1980, Hommage a Rubljov, 1978, Pieta, 1985) az állandóság a nyugalom érzetét keltik, de a vonalak ezt törik meg, megkérdőjelezik, létrejön a vibráló kép. Ezzel Fischer Ernő az élet elevenségét, emberi vonatkozásait tárja fel, idézi meg, hozza hozzánk közelebb. Legyen szó angyalokról, a keresztre feszített Jézusról vagy Máriáról. Képeiben ott a titok, amelyet nem értünk vagy csak érteni vélünk, miként is hat a képek belső formai szabadsága és dinamizmusa ránk, a végletekre redukált mezők, vonalak és színvilágok (arany, zöld, piros, kék) révén (Struktúra, 2002, Archaikus mozgás, 1997, Semmis táj, Kötéltáncos, 1985). Milton Elveszett paradicsoma a bűnbeesés története, az eleve elrendeltség és a szabad akarat konfliktusát ábrázolja. Milton beágyazza a pogány hitet, a klasszikus görög és keresztény kultúrát az eposzába. Fischer Ernő is visszanyúl a görög és keresztény kultúrához, Kandinszkijhez, Modrianhoz, Rothkohoz, jövőképe így lehet egyszerre folytonos és a folytonosság hiánnyal megélt idő. Másképpen: történeti jelkép és szellemi üzenet.

A kozmikus lét mélyen emberi, globális, szakrális metamorfózisokkal terhes. Nem tudjuk, mivé alakulunk át, azt sem, hogyan. A társadalomban hálózatok dominálnak, a társadalmi kapcsolatok patchworkökre emlékeztetnek.[3] Néhány vonalból jött létre az Angyali üdvözlet I,, 1988 szerkezete. Fischer Ernő műveiben is elmosódnak, átjárhatóvá válnak a rendszerek és alrendszerek (Katedrális,2001, Pantokrator, 1987), a linearitás háttérbe szorul, nincsenek falak, határok, kötődések vannak és elszakadások. Egy új modernitás, egy új szintézis képei láthatók a tárlaton. Bennük lappang a bizonytalanság tudata és érzése, ahogy ma az új modernitásban élőkben. Fischer Ernő a kortársunk, lírai énjében ott az érzéki és érzelmi mágia, a kreatív individualizmus és szabadságvágy, a művész felismerte a dezintegráció, a közösségvesztés, az oly gyakori frusztráció negatív hatását. Igazságkeresését követhetjük nyomon a művekben. Magunknak kell eldönteni, miben értünk és miben nem értünk egyet Fischer Ernő szimbolikus és metaforikus világában.

Kölüs Lajos