A mozaikátjárón túl

A kortárs művészet egyik legjelentősebb nemzetközi bemutatkozására idén egy év csúszással újra sor kerülhetett. 2015 óta negyedik alkalommal a Ludwig Múzeum képviselte, amely fontos feladatának tűzte ki a Bienállé Magyar Pavilonjának megrendezését. A múzeumon belül működő Velencei Biennálé iroda biztosára ezúttal sem csekély feladat hárult, hiszen ő felel a kurátori pályázat kiírásáért és lebonyolításáért, a tárlat, projekt és kommunikáció előkészítéséért. Mindamellett koordinálja a kurátor és a kiállító alkotó munkáját, kapcsolatot tart a rendezvényhez tartozó alapítvány illetékeseivel, egyszóval oroszlánrészt vállal mindenben.

A hetven ország alkotóival bemutatkozó kétévenkénti kulturális eseményre hazai részről ezúttal tizenöt nyílt pályázat érkezett. Tapasztalt kurátorok neves szakmai múlttal rendelkező alkotókkal együtt jelentkeztek, reménykedve a kijutásban. A pályaműveket elbíráló szigorú szakmai zsűri végül Zsikla Mónika kurátornak és Keresztes Zsófia képzőművésznek szavazott bizalmat. Ők ketten utazhattak ki még áprilisban a lagunák városába Az álmok után: merek dacolni a károkkal című projektjükkel, amely már csak azért is különleges, mert hosszú idő után ismét női kiállító vehetett részt.

Habár barátságuk hosszú évekre nyúlik vissza, a Biennálén bemutatott program volt első közös munkájuk. 2020 novemberében egy második körös felhívásra adták be pályázatukat, egy nagy volumenű tervet, amit nagyon rövid időn belül, két és fél hét alatt kellett kitalálniuk. Az ötletelések, telefonbeszélgetések, Skype-on és Zoom-on történt egyeztetések szerencsére zökkenőmentesen zajlottak, több éves ismeretségük, a munkafolyamatban segédkező csapatuk is remek alapot biztosított, hogy meg tudják valósítani elképzeléseiket.

Zsikla Mónika elmondása szerint valami olyan struktúrába, gondolatiságba illeszkedő tematikát próbáltak összerakni, amelyet ilyen röpke intervallum alatt létre tudnak hozni. Az alkotóval olyan dolgokról szeretett volna beszélni „amelyeket nem így, én találok ki a levegőből, mint kurátor, hanem egy párbeszéd által elkezdünk kidolgozni egy olyan témát, ami olyan gondolatiságon alapszik, ami őt nagyon foglalkoztatja”.

Ez a Keresztes Zsófiát erőteljesen foglalkoztató tárgykör egy 2018-as bécsi kiállításának alapgondolata volt, ami Arthur Schopenhauer német metafizikus úgynevezett sündisznó dilemmájára reflektál. Egy olyan ideára, amit aztán Schopenhauer mentén Freud és a XX. századi modern pszichológia is használt.  A „pesszimizmus filozófusaként” ismert gondolkodó szerint télen, amikor jön a hideg idő, a sündisznó bevackolja magát a föld alá, és annak érdekében, hogy túléljék a kemény hideget, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ez az egymáshoz való közeledés viszont azt eredményezi, hogy felsértik egymást éles tüskéikkel. Schopenhauer elméletével egész társadalmunkra érvényes gondolatokról vall, az intimitás természetéről, arról, hogy az ember társas lény, keresi mások társaságát mindazért, hogy megoszthassa másokkal is szeretetét, figyelmét. Ez a helyzet viszont azt eredményezi, hogy a sündisznókhoz hasonlóan mi is könnyedén „megsebezhetjük” a másikat, kiszolgáltatottá válhatunk.

Ezt dilemmát próbálta továbbgondolni Keresztes, aki Zsikla Mónika tanácsára Szerb Antal: Utas és Holdvilág című regényének egyik mozzanatához „nyúlt”. Ahhoz a fejezethez, amelyben a főhős, Mihály saját identitását keresi Ravennában. A történet szerint nászútján mégis „egyedül akarta megnézni a híres bizantin mozaikokat, Ravenna legfőbb nevezetességeit… Azokat a képeket, amelyek saját múltjának emlékei voltak”.[1] A ravennai mozaikok látványa Mihályt is ráébresztik, hogy meg kell találnia saját identitását, maga mögött kell hagynia egész nászútját, házasságát. Kapcsolatukra ráillik a sündisznó dilemma.

Az identitáskeresésre reflektál az Az álmok után: merek dacolni a károkkal. A kiállítás kifejezetten a velencei pavilonok terére készült, egy tengelyszimmetrikus területhez, amelynek nincs se eleje, se vége, így nem lehetett kitalálni egy olyan tárlatot, amely elindul A pontból és megérkezik B-be, vagy C-be. „Arra gondoltunk, hogy legyen egy nagy központi kiindulóhelyzet, amihez mindig, minden irányból jobbra és balra haladva vissza lehet térni” – mondta Zsikla Mónika. Ez a kiindulópont pedig az a már korábban is említett grandiózus méretű kapu, ami leginkább egy oltárszerű építményre emlékeztet. Elemei: a könny- és vízcseppek, hússzerű, emberi testet idéző formák Keresztes Zsófia művészetében vissza-visszatérnek.

A központi átjáró vezet Keresztes Zsófia munkásságának egyik legnagyobb, legkomplexebb tárlatának mozaikkal borított polisztirol installációihoz, amelyeket „összekötnek” a cseppek és vasláncok, kötődéseink és kötöttségeink szimbólumai, míg a nőies formák pasztell színei a babaszobák melegét és légkörét árasztják. Megvalósult a „velencei álom”, amellyel a pályanyertesek dacolni is mertek.

            Takáts Fábián

Keresztes Zsófia: Az álmok után: merek dacolni a károkkal Ludwig Múzeum (2022 december 15. – 2023. február 26.)

[1] Szerb Antal: Utas és Holdvilág Magvető Kiadó, Budapest 3.o