Zelena András: Szenzibilitás, pszichés zavarok és az érzékeny költőzseni

JÓZSEF ATTILA KEZELÉSTÖRTÉNETE

József Attila kezeléstörténetének fölrajzolásával a mentális sebesültség komplex kérdését, továbbá költő betegségével kapcsolatos hármas betegségmeghatározást veszem górcső alá e tanulmányban. Felvázolom a hangulatzavar/depresszió, személyiségzavar, szkizofrénia, továbbá  Bak Róbert-féle[1] patográfiát is.

Több helyütt megcáfolhatatlan adatként állítva idézték, hogy József Attilát borderline személyiségzavarral (BPD) kezelték, de ugyanilyen nyilvánosságot kapott a szkizofrénia-hipotézise is. Jómagam sem azt állítom, hogy a mentális betegségek egyik-másik tünete ne jellemezte volna őt, ám a konkrét meghatározás előtt a francia filozófus, Michel Foucault elmebetegségről szóló, egészen más vizsgálati helyzetét és tudományos nézőpontját is bevonom vizsgálódásomba. Meggyőződésem, hogy a foucault-i fogalomtár segítségével még teljesebb megközelítést adhatunk a költő vitatott személyiségprofiljáról.

Wulf Kansteiner Egy fogalmi tévedés származástörténete[2] című tanulmányában arról értekezik, hogy a környezet és a tágabb értelemben vett társadalom éppúgy lehet segítség egy mentálisan kevéssé stabil személy számára, mint az értetlenségig zavaró vagy hátráltató faktor. „A társadalom határozza meg és segít megtartani azt a különbséget, ami a normális, vagy akár kívánatos, strukturálisan lényeges trauma és a kínzó traumatikus fájdalom között fennáll.” írja. Michel Foucault az elmebetegség pszichológiai dimenzióiról pedig azt tartja Az őrültség és civilizáció[3] című könyvében, hogy egy őrültnek lehetetlen kilépnie saját befalazottságából, hogy elérkezzen a másik ember univerzumába, így a beteg tudata zavart és beszűkült lesz. Amikor a tudat beszűkül, egy belső nyelv elárasztja a szubjektum egész kifejezőképességét, ezért az félhangon, összefüggéstelen monológot darál anélkül, hogy bárkihez is fordulna. Érdemes itt rögzíteni, s megjegyezni fenti két idézet kapcsán a költő kortársainak feljegyzéseit arról, hogy József Attila folyamatosan szavalta, mondta és mondta, mormolta a verseit.

A 20. század tudományfejlődése világított rá arra, hogy a mentális sebesültség középpontjában az egyéni trauma két fő jellemzője állhat: a bűntudat és az agresszió. József Attila gyermekkorát nézve azt találjuk, hogy az agresszió nem volt markáns jellemzője. Visszaemlékezések szerint egy esetben azonban mégis: gyermekkorában brutális módszerrel „szabadította meg” a családot egy olyan macskától, amelyik megölte a tyúkokat. Gyermekkorát tovább vizsgálva azt találjuk, több alkalommal nézett szembe édesanyja elvesztésének lehetőségével, majd szomorú és megmásíthatatlan tényével is. Gyermeki ésszel magát tartotta a halálos betegség okozójának is, s felelősséget érzett minden tragikus történésért, ami vele és családjával megesett. A bűn című versben így tér ki erre: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, /  de jól érzem magam. / Csak az zavar e / semmiben,  / mért nincs bűnöm, ha van.”[4] Határozott állítás található a nyitó versmondat első tagmondatában, majd a bizonytalanságot sugalló „hiszem” igeválasztást használja. A strófa további részében értéktelített, pozitív kicsengésű szavak jönnek, („jól érzem magam”), aztán – keretet alkotva a versszakon belül – újabb kérdés- és állításpár („miért nincs bűnöm, ha van”). Érdemes még egy kitérőt tennünk József Attila „bűnösségére” vonatkozóan, ugyanis műveinek visszatérő motívuma az otthon, a rend eltűnése és a szabadság óhajtása. Szinte minden strófában és versmondatban megbújik a tárgy- és okozat nélküli bűntudat ténye, a bűntelen bűnösség kudarcmintája. Életrajzi körülményei módot adnak ennek kialakulására nemcsak gyermekkorában, hanem alkotói pályájának elején is. A költő fokozott érzékenysége, a formabontó és rendhagyó versnyelvezete és formakészlete miatt nehezen fogadták be maguk közé a kor művészei. Fokozott szenzibilitását, kirobbanó tehetségét csak néhányan ismerték el. Később pedig már gyógyítani kezdték, ezzel bűntudatot ébresztettek benne, gyermekivé morzsolták egész személyiségét.[5] Valójában a betegség és kezelés kapcsán költészete nyitottá és érzékennyé vált: spontán módon, tudatalattiját használva verselt, mindennapi viselkedését pedig a rendezetlenség és öntörvényűség jellemezte. Mindez bár költészetére termékenyen hatott, emberi kapcsolatait azonban tönkretette. A nemzedéktársi, szakmabeli elismerést nem kapta meg, hiszen költő- és íróbarátai is általában azokat az embereket ismerték el, akiknek természetes reflexei közelebb álltak ahhoz a magatartásmintához, amely a társadalmi szokásformákat jellemezte. Mesterségbeli tudása ugyanúgy háttérbe szorult, mert kortársai kommunikatív cselekvései, gesztusai az e civilizációban devianciaként értékelhető viselkedésmintái miatt nem sokra tartották.

Volt valami József Attilában, ami az eltávolodottságról szól, és megkülönböztetés után kiált. Azt sokszor felismerték a történelem során, hogy az általános tébolyodottságnak van bizonyos nyelvi értéke és tartalma; mi több, ezek alapján tesz szert azokra a kvalitásokra, amelyek alapján leleplezhető és karanténra ítélhető. A nagy oktatási intézmények olyan archaizáló mechanizmussal, bírálati arzenállal és értéktermelő potenciállal rendelkezhettek, amelyek révén jelentős neurózist tudtak előidézni, kiváltani. A Horger-ügy ezen a ponton kapott különös hangsúlyt: amikor a nyelvészprofesszor hirtelen fölindulásból közölte József Attilával, hogy a bölcsészkar oktatóinak közös álláspontja szerint ezen az egyetemen soha nem fog tanári diplomát kapni. Az elhangzott mondat pedagógiai célzatossága a négyszemközti közlés ellenére nem emberi méltóságában sértette meg leginkább József Attilát, hanem alkotói mivoltában bántotta meg, igazságérzete szenvedett csorbát. A magát kiválasztottnak tartó és traumatikus élményei miatt elbizonytalanodó költő úgy érezhette: alig akad egyetlen ember az általa nagyra tartott oktatók között, aki megértené őt és írásművészetét. Holott Horger professzor markáns és ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatását nem osztotta minden egyetemi oktató, de ennek híre nem juthatott el a József Attilához.

A költő betegségével kapcsolatos friss tudományos közlemények közös álláspontra helyezkednek a kérdésben, hogy a legfontosabb trauma József Attila életében az ún. „nagy veréses trauma” volt. Fivére, Jolán emlékezéséből tudjuk, hogy egy napon az anya sodrófával addig csépelte fiát, míg (az anya) rosszul nem lett, orvost kellett hívni hozzá. Ettől a doktortól tudta meg Attila, hogy hamarosan édesanyját valóban elveszítheti, hiszen halálos beteg, rákos.

„– Az asszonyságot kímélni kell minden izgalomtól. Már csak ezt lehet tenni érte…”[6] Fontos adalék a lélektani vizsgálódáshoz, hogy hozzáférhető a költő Rorschach-tesztje, melyet Bagdy Emőke[7] elemzés tárgyává is tett hiánypótló tanulmányában.

Summázva a fenti szemelvényeket azt állítom, hogy József Attila egyéni vonásaiban fellelhetők bizonyos pszichotikus jegyek – melyek részben támpontul szolgálhatnak bizonyos betegségtípusok fölrajzolásához –, ám felelősséggel nehéz egy konkrét betegségtípusba besorolni őt. Az alkotó zseni saját életében nehezen volt képes megbirkózni élményeivel, de soha nem veszítette el uralmát művészetének szimbolikus tartalmai fölött. Másfelől a közösség és a költő ambivalens viszonyára magyarázatul szolgálhat is, hogy miközben mélységesen vágyott a közösség elismerésére, egyúttal makacsul el is zárkózott attól.

_JEGYZETEK

_{[1] Bak Róbert: József Attila betegsége. Szép Szó, 1938. január-február}

_{[2] Kansteiner, Wulf: Egy fogalmi tévedés származástörténete. A kulturális trauma metaforájának kritikai eszmetörténete. In: http://ketezer.hu/2005/01/egy-fogalmi-tevedes-szarmazastortenete/ (elérés dátuma: 2016.02.11.)}

_{[3] Foucault, Michel: Madness and Civilazation. A History of Insanity in the Age of Reason. Psyhology Press; 2001. p. 150.}

_{[4] JAÖV II. 294.}

_{[5] Vö.: Zelena A.: Lelki sebek, hiány- és veszteségtapasztalat. A lírai alany konstruálásának mintázatai József Attila korai költészetében. Doktori értekezés SZTE; Szeged, 2014.}

_{[6] József Jolán: József Attila élete. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1940, 94.}

_{[7] Bagdy Emőke: Majd eljön értem a halott – József Attila befejezetlen személyiségvizsgálatáról. In: Horváth Iván és Tverdota György [szerk.]: Miért fáj ma is: Az ismeretlen József Attila. Bp. Balassi Kiadó/KJK, 1992. 65–107.)}