Vecsernyés Imre versei

Hús

Mint a rossz álom, ami ráül a nyelvre és kikönyököl a száj húsára,

hiába fogkrém, pálinka, chili, Tolsztoj vagy kerékpár, ott marad estig,

befészkel a következő álomba, és kitölt egészen, egy halott ül benned,

aki aztán a párnádra dől.

Amikor kipróbálsz egy tollat, hullámvonalat rajzolsz, a tengert. Árnyékot

vetnek aztán a madarak a papír fölé és megremeg a szíved húsa.

Szonettkék égben úsznak jambikus sirályok egészen a paráznaságig,

aztán csak lüktet, egyre lüktet.

A csóknak teste van, s ha jó, egészen telt. Rubens asszonya a csók,

akinek erős vádlija van, igen, a vádli jambikusan úszik a párnán,

hiába ül benned egy halott, ezek a sirályok itt lüktetnek, lüktetnek

elevenen, paráznán, akár a hús.

Ladikok

Régi, nagy, gazos várrom a tapasztalat. Az úton kilométerkövek helyett

kifordult belű rókák. Szurkos ladikok ereszkednek le az erdő szemhéján.

Éjféli, görbe fényben panaszkodnak egymásnak a hideg fészkek.

Úgy kell ragaszkodnod, hogy menekülésnek higgye a húsától, mert akkor

egyszer beenged a lazac párnák közé, ahol rózsaselyem a tenger.

Egérszagú kukoricagórén a poros pohár, naplóbejegyzés. Napon szárított

paradicsomban fényes csizmáját nézegeti a sas. Bármeddig, bárhová,

gipszre öntött húslevesben, erjedten és tollasan, halott anyádba visszavarrva.

És az ég. Legördülsz a töltés oldalán, tágra nyílt szemmel, zöld és kék, zöld és

kék, ennyi volt.

Nyelvtan

Hevertem annyiféle mondat hálójában rab. Lettem volna mellkas,

páncél, kovácsolt csontozatra hajtogatott szíjköteg, izom.

Mézzel mennyezetig töltött kuplerájban

félrehúzott függöny a szószerkezet. Hevertem annyiféle

ágy négy lábán, dúcolva. Lettem volna kevert nedvek térképe,

ész ország, lett ország, litánia, az egész altikum. Hevertem annyiféle

mórahalmi papsajtos szöcske, egyeztethetetlen. Lettem volna

hazaszaladás, pisilnikell, és ugyanazzal a lágy hallal heverni

annyiféle mondat hálójában, rab.

(Megjelent a Tiszatáj 2012/11. számában)