Tiszatájonline | 2024. május 4.

„Olyan helyzetekben járok-kelek, ahol az alkotás az életben maradás feltétele”

GÉCZI JÁNOS 70

SZABÓ B. ESZTER INTERJÚJA
Géczi János József Attila-díjas, Baumgarten Emlékdíjas író, képzőművész, az MTA doktora, egykor intézetvezető egyetemi oktató május negyedikén tölti be hetvenedik életévét. Amikor megkerestük, zavarban volt – a visszatekintgetés talán nem az ő világa –, de sikerült megtudnunk, arra a legbüszkébb, hogy azok közé tartozik, akik a legtöbbet tudnak a rózsákról. Júniusban Rómában lesz egy kiállítása, de a hazai képzőművészet rajongói is nemsokára találkozhatnak két tárlatával…

Sokszor beszélgettünk, mégis rengeteg dolgot nem tudunk Önről…

– Ugyan, nem kell mindent tudni. 

– Ezt a szemérmes énje mondatja Önnel?

– Úgy hiszem, nem lehet éneket elkülöníteni, hisz egy vagyok, arról beszélünk. Erre viszonylag korán ráébredtem: tizenhét éves voltam, amikor a Sárospataki Diáknapokra – debreceni tanáraim jóvoltából – beadtam a verseimet, elbírálták, és kiderült, hogy díjazták a munkáimat. Onnantól kezdve jelentem meg irodalmi lapokban, és mégis csupán huszonhét évesen jöttem rá arra, hogy akkor lehetek író, ha az élet és az alkotás egészében véve ugyanaz. Ez azt jelenti, csupán azok a vállalkozásaim maradnak érvényesek, amelyek a személyiségemmel a legkisebb mértékben sincsenek ellentmondásban.

De bárhonnan is nézzük, szemérmes vagyok.

– Ez az elkülöníthetetlenség valami tiszta azonosság?

– Hm, amikor nyugdíjba készültem, túl az egyetemi pályán, túl az Artisjus-díjon, a József Attila-díjon, s úgy hatvan könyvön, még akkor sem tudta nem egy kollegám, hogy a szépirodalomban is érdekelt lennék. Ez a rejtve maradás sosem zavart. Egyébként sem azért írok, hogy olvassák. Bár természetesen jó, ha eljutok az olvasókig.

– Akkor miért ír?

– Mivel az nekem jó. Kiteljesedem a szövegalkotásban. Jelen tudok lenni a világban. Az önmegvalósításnál nagyobb feladatot nem ismerek. Miközben közösségi figurának tartom magam, a családi-baráti emberek adják életem legfontosabb közegét s azt a bátorságot, hogy rögzítsem az állapotomat, véleményemet, képzeteimet olykor a gondolati modelljeimet. S benne élhettem a létrehozandó műben, a kiállításképekben, az esszékben, a versekben. 

– S mindig tudta, éppen melyik műfajban szükséges alkotni?

– Többnyire. Látom és érzem, mikor, melyiket érdemes használnom, melyikben leszek a legpontosabb. Amúgy a köztük való átjárás nem nehéz, mert bármelyik legyen is, a gondolkodásmódom azonos marad.

– Ez azt jelenti, hogy az utcán járva-kelve is alkot?

– Persze. Ahogy Zalán Tibor állítja, helyettem is kimondva: a költő mackónadrágban is költő.

A vizuális memóriám ugyan jó, de ezen kívül mindent gyorsan elfelejtek. Talán ezért lettem tanár: ott muszáj naponta tréningeztetnem az agyamat. Az érzékszerveimmel felfogok valamit, de az, ha nem tudom újabb intenzív élményekhez kapcsolni, elszáll. Bennem csakis az élmény-mintázatokból felépülő konstrukciók maradnak meg, s úgy vélem, azokról érdemes másoknak is tudni. Ez genetikai adottság, amihez aztán csatlakozik a szociológiai tapasztalat. Ekként tudom hasznosítani a világot, s engedem, hogy a világ így hasznosítson. Azaz az utcán-járva kelve úgy is csupán arról tudok beszélni, ami az utcán járás nélkül is foglalkoztat. 

Persze, hogy minden pillanatban alkotok. Olyan helyzetekben forgolódok, ahol ez az életben maradás feltétele. Amióta leginkább Horvátországban, Murteren élek, aminek lassan tíz éve, azóta, a napokban számoltam meg, majd százhúsz, a zöld színre vonatkozó megnevezéssel lettem gazdagabb. Előtte, Magyarországon jó, ha tízet ismertem. Az új környezet nem csak új benyomásokat, de új fogalmakat, szavakat adott számomra. 

Hogy a kérdésére másik választ is adjak: a költő akkor is költő, amikor felejt és amikor arra nem képes.

– Az emberek érdeklik annyira, mint a környezet?

– Naná. Az embertársak fontos részei a környezetemnek. Érdekel a nyílt tekintetű ember, aki jelen tud lenni az időben. Tanárként is az ilyen fiatal ébresztette fel bennem a teljesítménye iránti kíváncsiságomat. 

A természeti környezet azonban alapvetőbb. A hely, ahol élhetsz, nagyban meghatározza miként fognak a benned lévő lehetőségeid besülni vagy kiteljesedni. A lakótér arra való, hogy komfortosabban érezzük magunkat benne, a feladataink elvégzéséhez megtaláljuk a támogató közeget. Ezért csináltam magamnak mindenhol kertet, ami valójában egy szabad ég alatti szoba, ahol nagy levegőt vehetek és élvezettel dolgozhatok. Ezért igénylem a saját könyvtárat – ahol a könyvbejegyzésekhez csak én férhetek hozzá. És ezért lett volna jó saját település, táj, miegymás.

– Saját település? Ezt hogyan lehet elképzelni? 

– Kölyökkoromban elképzeltem egy szigeten élő csoportot – a nekem kedves emberek alkották. Arisztotelésztől Pascalig, Giottótól Lénárd Sándorig és jómagamig összehoztam az embereket, akikről azt hittem, egy faluban lakhatnának.  Ma ugyan van ilyen helyszínem, de érthető okkal egyetlen élője vagyok.

– Mintha a kertjében találkozna a biológus és az író. Volt bármiféle tudatos törekvés, hogy ezek a világok találkozzanak?

– Mintáim voltak. Anyai ágról tanyasi gazdálkodók voltak a nagyszüleim, a természettel együtt éltek, s nekem sem volt idegen a dinnyeföldön kóborolni vagy a kutyaólba bemászni, hogy megnézzem az újszülött jószágokat. A természeti törvények hamar a bizalmukba fogadtak, nem szúrta a talpamat a tarló, s Burkus, a fenevadnak tartott komondor jóváhagyta, hogy megszemléljem kétéves gyermekként a vak kölykeit. Mindehhez társultak idővel az olvasmányélmények: Móricz Zsigmond Mese a zöld füvönje volt az első saját könyvem, kiskamaszkén Juhász Ferenc költészete, akinek a biológiai szemlélete elkápráztatott. Addig csakis emberi szempontok érvényesülését láttam a teremtetlen és a teremtett világban. A természettudományos gondolkodás mesterei és az őket képviselő tanáraim megtanítottak az analitikus szemléletre, mindent apró darabjaiban elemezni, értékelni… majd szintetizálni, amit célszerű.  Férfikoromtól a mintakövetés, némi invencióval, a versektől kezdve az összes alkotói feladatomat meghatározza.

A természet a legfontosabb közegem, ehhez társul (vagy nem társul) a társadalmi, illetve a kulturális környezet. 

– Társul? Nem társul? 

– Igen. Többnyire nem. De voltak s remélem lesznek még jó csillagállások, amelyekről állíthatom, az én csillagállásaim is.

– Úgy tűnik, ma már könnyen beszél a személyiségét befolyásoló hatásokról, hisz Önbe ivódtak. Sok idő kellett, míg megérett ez a fajta rend saját magában?

– Körülbelül tíz saját könyv volt szükséges ahhoz, hogy funkcionálni tudjon. Nem tagadom meg e szövegeimet sem, általuk gyakoroltam be azt, amit a kultúrából elsajátítottam, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy ma már nem vállalható egyik sem. Mégis szükségem volt rájuk, nélkülük nem jutottam volna el máig. Nem rendelkezhettem még alkalmas rutinokkal, szemlélettel, a reflektáltság is idegen a fiatalabb embertől.

Nálam az alkotói folyamat részévé vált a művektől való eltávolodás.

– Mikorra datálódik a megérkezés?

– A 21rovinj című munkámhoz. Ebben a három általam kedvelt műnemet egyidejűleg alkalmaztam, és úgy hiszem, (talán a dramatizált naplótól eltekintve) jól sikerült. Az isztriai tárgyú könyvmű írásakor éreztem először, hogy milyen az, amikor a művészetek, műnemek, műfajok határai érdektelenek, hiszen átjárhatóak, csupán az a döntő, hogy a végeredmény megfelelő legyen. Az érzés persze kevés, a szerzői megítéléssel jó, ha párosul. 

– Az alkotó életműben gondolkodik, vagy mindig a következő feladat van a fókuszban? 

– Amikor megjelent az Elemek című verskötetem, akkor az egyik szegedi írókollégám azt állította a Harmadkorban, hogy piramist építek, saját magam síremlékét. Nem mondom, ugyancsak zavart a megállapítása, hiszen a feladatos íróktól mindig ódzkodtam, s ez a kijelentés arra utalt, hogy afféle lennék én is. Néhány éve elnézésemet kérte az amúgy nagyszerű író, s én pedig elnéztem neki az egykori véleményét. 

A szóban forgó kötettel azonban valóban nem sikerült még maradéktalanul érvényesíteni azt a természettudományi szemléletet, amely holisztikus, és nekem fontos volt, sem a tér-idő együttes járását.

Akkortájt tettem fel magamnak a kérdést, vajon érdemes-e egy-egy problémát enciklopédikusan megközelíteni? A biológiai szemlélet inkább filozófiatörténeti vagy etikai vagy antropológiai vagy műveltségi kérdés? Foglalkoztatott, melyik kort hogyan határozza meg ugyanaz a probléma – mondjuk az időé, vagy az emberi szerepvállalásé. Mindez miatt fordultam a művelődéstörténethez, azon belül is a gondolkodás- és mentalitástörténethez – és az összehasonlításokhoz.

Az új gondolatokhoz persze új nyelv kell. 

– Ezek a nyelvek könnyen adják magukat?

– Persze. Ámbár előtte legalább negyven éven át tanulni és olvasni szükséges. És megélni, amit meglehet. Nekem a mai napig megy az olvasás, az élet azonban kevésbé.

– Hogy érti, hogy nem megy az élet? Ön szerint milyen az, amikor megy?

– A Csányi Vilmossal írt beszélgetős könyvben részletesen szólunk arról, az okokat is megnevezve, hogy az emberélet második felében gyorsabban telik az életidő. A gyorsulás mégsem eredményezi, hogy a korábbinál több munkát végez be az ember, hanem éppen ellenkezőleg: kevesebbet. 

– Az alkotás mindig örömet adott?

– Az ember, én se másként, úgy megy bele a csínba, ha sejti, a dolgát el tudja végezni, a munkát meg tudja csinálni. Megoldja a kérdést. Aztán kiderül, hogy valóban megoldás-e a megoldás.

De ha a csinről szóló szöveg a régi rutinnal kezdi el saját magát írni, s ha netán jó, és nyilvánosság elé is bocsátható, a szerzőnek tudnia érdemes, hogy ez az-e amit ő akart, vagy az, amit a hagyomány alkalmilag – ugyan általa – produkált. A szerző tudja, hogy alkotott vagy reprodukált. Azt is, hogy akár ez vagy akár az jobb is lehetett volna. Hogy az anyagból, az elemekből nem ennek, vagy nem így kellett volna művé születnie.

Nem vagyok rímellenes, de a rímhasználatkor figyelni illik, ne vigyünk olyat a versbe, ami nem az anyagából következik. A rím könnyen rákényszeríti az alkotót az eszmény feladására. A történeti, műfaji kényszerektől, kötöttségektől érdemes távolságot tartani.

– Mostanság min dolgozik?

– Az elmúlt félévben több verset is írtam, néhányat a barátaimnak megmutattam. Mondhatnám úgy is, hogy ez a félév áldott időszak volt, remélem, egy-két év múltán beigazolódik, jutottam valamire. Ismét boldogságforrás az írás, nem pedig tanulság.

Tavaly a novemberi hónapot Rómában töltöttem, ahol napra nap plakátokat téphettem. Talán vicces, hogy egy viszonylag jól szituált, hátizsákos, hetvenes úr óriási plakátokat fényképez, szaggat, gyűjt. Május végével a budapesti Magyar Műhely Galériában lesz a gyűjtemény nagyobbik része bemutatva. Készül hozzá egy, az 1993-tól napjainkig készített római dekollázsokat bemutató album is. Júniusban a római ösztöndíjasok munkáit bemutató kiállításon is látható lesz majd néhány képzőművészeti művem. Majd július végén a Műcsarnokban nyílik a dekollázsaimból egy tárlat.

– Mire a legbüszkébb eddigi pályáján?

Nehéz kérdés. Talán arra, hogy volt néhány olyan év, amikor vélhetően azok közé tartoztam, akik a Földön a legtöbbet tudnak a rózsákról – a botanikai lényekről és az őket megjelenítő jelképekről.  

– Ahogy erről korábban is beszéltük, erős mértékben meghatározza munkáit a hely, ahol alkot. Ilyen megfontolásból hova menne még szívesen?

– Brazíliába. Amióta élek, vágyom oda, de úgy hiszem, sose lesz rá elég tehetőségem. 

– Hogyan ünnepli a születésnapját?

– Budapesten leszek, gondolom, a családommal. De hogy miként is leszek, azt nem sejtem. 

Szabó B. Eszter