Murteriárium 27.

A kapriról rendre az anyag jut eszembe. Pontosabban: a gyógyító anyag. Korrektebben: A gyógyító anyagról, amely egy görög katonaorvos. a 40-ben született és ötvenévesen, azaz 90-ben elhunyt Pedaniosz Dioszkoridész zseniális összegző műve.

De nemcsak a kapri idézi őt, hanem az ibolya, a szeder, a kender, a mácsonya, a mandragóra is, majd hatszáz növény vagy kisebb-nagyobb növényrokonság. Mindazok, amelyeket felsorolt a görögül Peri hülész iatrikésznek mondott, 60–64 között szerzett művében, sőt ezeken túl azok is, amelyek ugyan nem szerepeltek az ókori, gyógyászati szempontú rajzos herbáriumban, hanem a belőle a harmadik században – a sok Apuleius egyike által – összeállított, latin nyelvű és ábécérendbe sorolt lexikonban, a De medicaminibus herbarumban, illetve az utánuk szerzett kompilációkban, amelyek mindegyike ősforrásként a dioszkoridészi munkát mint gyógyszerkönyvet nevezte meg. Az utódművek sorának végén, már a reneszánszban mintegy hatezer növény volt néven nevezve, azaz kb. ennyi volt a botanikusok, orvosok és gyógyszerészek által ismert növényfajok száma.

A gyógynövények leírása s a görög és latin megnevezésekhez olykor társuló más nyelvű (egyiptomi, pun, szír, kelta és dák) nevekkel is ellátott, a fajfelismerést elősegítő rajzok a középkori és a kora újkori orvoslás herbákból kinyerhető gyógyanyagok biztonságos felleléséhez voltak szükségesek. S ha idővel egyik-másikukról kiderült, hogy ilyen szempontból haszontalanok, a többségük, hogy bekerült az orvoslás miatt fenntartott kertekbe s Európa-szerte ismertté vált, idővel a díszkertekben is otthonra talált.

A közemberek növénynévismerete ma is e dioszkoridészi listán alapul. A murteri vénekre is jellemző ez – a gyógynövényes pálinkájuk, a táplálkozáshoz gyűjtött vadnövények, a fűszererezésben használt gazok változatai és a kertekbe került és ott megtűrt herbák sora igazolja mindezt.

Colentum partján ahányszor csak megyek, mindannyiszor találok egy-két mozaikkövet. Főként a fehéreket veti ki magából a tenger, ritkábban feketéket. A többi színt megtartja magának. A vendégeimnek örömet okoznak a közönséges kövecsek is, számomra a zöld vagy a vörös lenne a boldogság. Felvetődik az a kérdés, hogy a római házak romjai, hiszen a vízben vagy a víz alatt húzódnak, a szárazföldnek vagy a víznek a partján találhatóak-e. Avagy a szárazföld határolja a tengert, vagy a tenger a szárazföldet? Szofisztikált a helyzet, az eltérő válaszok után másféle közegben halad az okoskodó tovább, már ha követi az anyag, a saját anyaga logikáját.

A vendégek érdeklődésének, legalábbis a kérdezősködésük egyik, a kisebbik részét tudom előre. A település római múltja okot ad a faggatásomra, holott eleget szabadkoztam, nem vagyok sem régész, sem a korszak mély ismerője.

A rózsai kilátásokhoz inkább értek, pedig jóformán nem fordulnak erre elő vadrózsafajok, olyan tömegesen semmiképpen, mint a mérsékelt éghajlati öv lomberdeinek zónájában. Ez azonban se nem kellemetlen, se nem hiányt ébresztő. Meg sem próbáltam rózsát ültetni a kerten kívül. A rólam elnevezett, természetes hibridizációval kialakult vadrózsafaj példányait otthon sem gyűjtöttem be, nem igyekeztem mindennapi életterembe azt betelepíteni. Holott tetszik egészen apró, kékesszürke levele, a mirigyes levelek enyhe almaszaga, és az is, hogy szívósságát jelzi intenzív tarackoló képessége. Amennyire képesnek látom magam a szülőhelyemtől távoli életre, annyira idegen tőlem, hogy egy fajtársnak módosítsam az elterjedési területét.

Számot kell adnom az érdektelenségemről is, amellyel viszonyulok az engem érintő, otthoninak nevezett eseményeimhez. Az intellektuálisokhoz, az emocionálisokhoz, de mindenekelőtt az érzékszerveimmel megtapasztalhatókhoz.

Az emberszem látásának érzékenységi maximuma a zöld színek provinciájába esik. A legzöldebb s egyben legvilágosabb színinger hullámhossza 546,1 nm. De zöldnek nevezzük mindazokat a színeket – az abszintzöldtől, agavezöldtől, acélzöldtől, almazöldtől, Aloe vera-zöldtől kezdve, keresztül a hárszöldön, a hernyózöldön, a hínárzöldön és a smaragdzöldön, skarabeuszzöldön, tengerzöldön egészen a Veronese-zöldig, vízzöldig, zsengezöldig és zuzmózöldig –, amelyek a 490–570 nm tartományába esnek, azaz az érzékenységi csúcspont nem a fény zöld hullámszakaszának közepére esik, hanem a magasabb érték felé tolódik.

A zöld színt az emberi szemben található három színérzékelő csap közül az egyik, a gamma opszin érzékeli. E zöldeket regisztráló csapok a 450–630 nm tartományba eső fényre reagálnak, az érzékenységük csúcsa 534–545 nm között található.

Azaz a szemünk szélesebb sávban határozná meg a zöldet, éppenséggel nem 80 nm-nyi szélességű sávban, hanem jóval tágasabban, 180 nm-nyiben. Hajlok arra a következtetésre, hogy a mediterráneum emberének a más tájakon élő embertársaival ellentétben nagyobb a zöldérzékenysége, ennek köszönhető, hogy a közülük származó festők mindenkinél több zöld árnyalatot képesek megkülönböztetni és megnevezni – olykor éppen úgy, ha a lila, illetve a vörös szín mellé téve, azzal összevetve engedik szabadjára a látásukat és elméjüket.

Hogy mi valójában a hedonizmus, azt az élettérváltás következtében tudom. A zöldek közül nagyjából százhúsz félét ismerek fel, azaz vagyok képes azonosítani – a legszebbnek a Benetton-zöldet és a cinkzöldet, s a legkevésbé vonzónak a vadász-, illetve a jádezöldet találom –, s mindezt Murternek köszönhetem. Azt hiszem, a hedonizmus csúcsa, ha az ember nem képes sem a legjobbak, sem a legrosszabbak között választani.

Szoktam azt mondani az érdeklődőknek, ha nem tudok már eloldalazni a kérdésük megválaszolásától, hogy azért jó errefelé befejezni a napjaimat, mert csakis a kutyám tudja, hogy ki (nem) vagyok.

A településnek két közterületre kihelyezett kamerája van, amelyeken keresztül a világ bármelyik pontjáról megfigyelhető, mi történik a helyszíneken. Ha működnek a szerkezetek, akkor is ugrál a kép, hol van hang, hol nincs. Ha nem működnek, akkor vagy sötét a képernyő, vagy egy félperces jelenetet ismételget a tárhely, mintha az azon látható eseményeken kívül más nem történhetne. A kamera mégis képvisel – engem például. Ha szomorú vagyok vagy elesett, bekapcsolom a számítógépemet, s nem gépelésre használom, hanem a rossz minőségű kameraképeket váltogatom, bámulom. 

A Slanica-öblöt mutató webkamerán nem a naplemente az érdekes, bár kétségtelen, hogy annak bemutatására helyezték el, hanem a napfelkelte. A napkorongból ugyan nem látni semmit, de a víz kifényesedik, olajossá sűrűsödik és a hullámai elcsendesednek. Reggelente, bár még világítanak a parti ostorlámpák, pláne, ha nem tombol a nyár, egyetlen ember sem látható, az öböl távolabb eső oldalán húzódó kemping lakói is alszanak, olykor egy sirály fosztogatja a szemeteszsákokat vagy egy-egy kutya ereszkedik be farral a vízbe, hogy lassan a habokba merüljön, de az utolsó pillanatban, mielőtt víz alá húzná a fejét, kiejti szájából a fadarabot. Azt, amelyre átmenekültek a bolhák.

A hraminai webkamera azonban, amely a hajóforgalmat lebonyolító kikötő végén elterülő tér életét közvetíti, éjjel-nappal embereket mutat. Ezen a téren nincs helyi lakos és turista, aki naponta legalább kétszer ne fordulna meg. Hiszen ott (a kamera mögött) a piac, a zöldséges, a borkimérés, a pékségek, a büfék, a hentes, és ott (a kamera által láthatóvá téve) a derékszögben meghajlított, nagy forgalmat lebonyolító, ámbár keskeny utca, túlsó oldalán legalább tizenöt étterem, bár, kávézó, a bocsapálya, a fagylaltosok, alátványíhalsütő, újabban egy éjszaka megvilágított fülkében egy kifestett, feltehetőleg gipszből készített Sv. Nikola, hétvégeken a karnevál, a koncertek, a néptáncosok, a községi ünnepélyek, s ott (ugyancsak kimaradva a kameraképből) a polgármesteri hivatal, a posta, az adománygyűjtő pont, s előttük, a teraszon az ügyintézésben elfáradtaknak a sok-sok szabadba kihelyezett asztalos-székes két bár, ahol mindig jó a kávé és a loholás miatt sohasem mosolyoghatnak a felszolgálók. Éjszaka megfigyelhető a pénzváltó automata működést jelző zöld jelzőfényének a villogása s a tér közepén álló egykori hajóskapitány-iroda s a móló közepén emelt, manapság a helyi halászok által fogott zsákmány maradékát elárusító hely épülete is, s fölöttük látható tengercsík, amelyen csónakok és hajók haladnak vagy mozdulatlanul éjszakáznak.

A halárudát abból ismerem fel, hogy a keleti falán, a fal közepén állandó sárga fény fedezhető fel. Attól nem látszik a falfülkében álldogáló szent szobra, de olykor látszik, hogy előtte tömegbe verődve össze-összegyűlnek az emberek, az éjszaka sötétje miatt nem lehet megállapítani, milyen ruhába öltözöttek, de az asszonyok fején kendő van, a férfiakén kalap vagy sapka. Egyetlenegy alkalommal láthattam, közel tizenegykor, egy holdas éjjel, hogy két szamár is ott álldogált, egészen addig, míg fel nem vezette őket a gazdájuk egy bárkára, s ki nem hajózott velük a vízre.

Géczi János