Szövegterápia, interperszonalitás és irodalmi erő

BÉRES JUDIT: „AZÉRT OLVASOK, HOGY ÉLJEK”. AZ OLVASÁSNÉPSZERŰSÍTÉSTŐL AZ IRODALOMTERÁPIÁIG

Béres Judit jól szerkesztett könyve hiánypótló, elméleti és gyakorlati jelentőségű vállalkozás az olvasáskutatásban. Feladatgyűjtemény, esettanulmányok sora általa vezetett foglalkozások forgatókönyvével; képanyaggal, mellékletekkel, függelékkel, kérdőívvel és bőséges szakirodalommal, valamint szépirodalmi ajánlásokkal az egyes témákhoz. Preferálja a kortárs irodalom felhasználását (181), ami kézenfekvőnek tűnik, s mégsem az: egyes alapozó szakirodalmak nem így vélik. A szerző ugyanis a pécsi centrumú biblioterápiás képzés alapítója és vezetője, aki nagylelkűen és előzékenyen osztja meg velünk tapasztalatait, a praxisban bevált olvasmányait, s számol be egyúttal terápiás munkájáról. Könyve olvasásnépszerűsítő programokkal, kritikai olvasással is foglalkozik, taglalja az azóta híressé vált Emberség Erejével Alapítvánnyal közös varázslatos Élő könyvtár-programot. Kismamákkal, hátrányos helyzetű középiskolásokkal, nőkkel s más tematikus csoportokkal tartott foglalkozásairól értesülünk jó stílusban, szabatosan, precízen, szakszerűen megformált tanulmányaiból.

Béres (korábban Zsák) Juditot az egyetemi könyvtártudományi intézet s a könyv­tár, ahol dolgozik, előtte a magyar szak, majd a pszichológia doktori iskola (melyeket Pécsett végzett), azt követően pedig a Pázmány Péter Katolikus Egye­tem biblioterápia képzése ezen érintkező területek avatott, sokoldalúan művelt értőjévé és művelőjévé tették. Tipológiája és terminológiája átgondolt, kutatásait nemzetközi áramlatokba ágyazza. Meggyőzően érvel a fejlesztő és a klinikai biblioterápia közelsége mellett azzal, hogy az előző normatív krízisek megoldásában segít (148–152), s mutatja be a terápiás, expresszív, kreatív és reflektív írást (152). Többször érinti s érti az irodalom (literature) közegét tágan, kiterjesztett értelemben, sokféle szöveget, filmet, képregényt stb. is bennfoglalva, aminek lehet létjogosultsága (149), ám a szerző határozottan elhatárolódik az irodalmi érték és a műből származható katarzis hatóelvétől a biblioterápiában. Pécsi könyvbemutatóján is felmerült: ha a szövegeket csupán kiindulópontnak tekinti, s az általuk indukált személyes lelki, önismereti folyamatok és interakciók érdeklik, miben különbözik módszere a pszichoterápiától. A másik kérdés, amely biblioterápiás gyakorlatát övezi: az iskolai biblioterápia megkérdőjelezése, legalábbis osztálykeretben, minthogy az nem önként szerveződő közösség, s a tanár nem tudhatja kézben tartani, kezelni a megnyíló folyamatokat. Érdekes, termékeny és tartalmas diskurzus bontakozik ki mindahányszor e kérdések felmerülnek. A könyv remek címében is megjelenő állásfoglalás értelmében azonban e recenzió szerzőjének álláspontja szerint nem vethető, nem hanyagolható el éppen az iskolai alkalmazás, az irodalomoktatás biblioterápiás jellege. Ami inkább szemlélet, az irodalomból történő életteli, életszerű részesülés, a benne való megmerülés lehetne. Az olvasói ráismerés, az egzisztenciális érintettség felismerésének elősegítése. A reform- és alternatív pedagógiákban, az élményszerű irodalomtanításban ennek óriási a szakirodalma. A sokoldalúan képzett szerző mintha ezen a ponton megkötné magát, s katonás, formális, magolós, életrajzot és mitmondaköltő-attitűdöt tételezne irodalomórákon. Béres Judit biblioterápiás vonatkozásban nemcsak a közoktatásban, hanem az irodalomtudományban sem bízik, amelynek utóbbi bő félszázada pedig a befogadót élteti, s kíváncsian tekint a hermeneutikai, recepcióesztétikai megfontolásokra, a szövegek gyakorlati alkalmazására, hasznára változó határokkal és horizontokon. Béres valószínűleg mindezek tudatában mégsem a szöveg-, hanem a személyközpontú, az interperszonális és intrapszichés irányú elmozdulást képviseli, Yalommal s Hász Erzsébet vitatkozva (161), akik az ő olvasatában túlzottan a katarzisra, annak automatikus hatásmechanizmusára alapoznak. A műközeli terapeuták nézetem szerint azonban korántsem így gondolkodnak, hanem engedik és bátorítják, hogy vissza-visszatérve a szöveghez a kliensek ráolvassák saját életüket arra, merítsenek abból, ismerjék fel mintázataikban magukat, s közelítsenek e dinamikában a mű, önmaguk és a világ megértéséhez ezek egymáshoz való viszonyán – s a csoporttagok egymáshoz történő viszonyulásain át.

Az egyes fejezetek következetesen épülve egymásra, kimerítően tárgyalva résztémájukat adnak ki egészet: valóban körüljárják a tárgy nyúlványait is. Dicséretére válik ez a kiadónak szintúgy, amely engedte s kivárta, hogy valóban olyan kötet jöjjön létre, amivel alkotója elégedett, s így többféle szakma és az érdeklődők hasznára is szolgál. Ahogy a szerző elmondta: biblioterapeuta hallgatói is inspirálták, olykor kitapintva olyan fontos kiszögelléseit a témának, mint például az önsegítő könyveké. Ilyenkor ő is utánajárt azoknak, hogy beemelje őket munkájába.

A szövegben alig van elírás; a Zsolnay Negyed szerepel egyszer i-vel (217), s ki-kimarad betű helyenként (155), korántsem számottevő mértékben. Pontosak, következetesek formátumukat is tekintve a hivatkozások, kiegyensúlyozott az egyes témák tárgyalása. A szerzőnek akadnak azért sarkos megfogalmazásai, karcos ítéletei. Egyetemi oktatóként nem rejti véka alá rossz tapasztalatát arról, milyen nehéz megmozgatni a hallgatókat, felkelteni érdeklődésüket kulturális programok iránt: „Általános gond, hogy a koncerteken, bulikon kívül alig akad rendezvény, amely vonzaná az egyetemista fiatalokat” (100). Meglehetős rigiditás árad ebből a sommás megfogalmazásból, s az, hogy oktatóként nem talált rá az egyetemisták bevonódásának, bevonásának módjára a programokba. Megnyerő egyúttal, amit a hagyományos referátumforma elégtelenségéről ír (82). Regisztrálja, hogy az egyetemisták többsége nehezen szólal meg, mert nem erre kondicionálják az órák, s nem tanulja meg megtalálni és képviselni véleményét (81), hiányzik a rálátása az összefüggésekre, a lényegre. Valóban, a kritikai együttgondolkodás érvényesítése egyik legfontosabb feladatunk, s nemcsak az oktatásban.

A könyv számos értéke közül kiemelkednek a saját biblioterápiás tapasztalatából leszűrt érdekes megfigyelések – az irónia fájdalmáról (198–201) a terápiában, s arról például, hogy a legnagyobb népszerűségnek a meleg könyv örvendett az Élő könyvtárban. A szakma által aranyszabálynak vélt elvek pontos, kerek megfogalmazásait találjuk nála, ám befogadójukként időnként máshova tehetjük a hangsúlyt: „…mindig egészséges arányban kell tartani a csoportbeszélgetés során a személyesről és az általánosról való eszmecserét, hiszen utóbbi teret enged a rejtőzködésnek, a ’másról beszélésnek’, a személyes problémák elhallgatásának.” Saját gyakorlatomban az irodalom közegével egyenlítődik ki e kettősség. Hadd tegyem hozzá így a fentiekhez általam vallott biblioterápiás alapvetésként, hogy amikor nem saját magunkról, hanem az irodalmi szereplőről van szó csoportjainkban, akkor a másról: az irodalmi anyagról való beszédet, a szereplőhöz s a mű világába történő visszatérést nem tekintem ’másról beszélésnek’ és elzárkózásnak, hanem a személyes probléma projekciós síkon történő feldolgozásának. Hasonlatosan ahhoz, ahogy a terápiás folyamatban a másik belehelyezkedik az én világomba (163), s próbál megérteni a változó-megnyíló perspektívában. Ez a saját élményt tekintve szégyenlősebb, áttételesebb, kevéssé direkt; irodalomközelben maradó, az irodalommal dialogizáló szemlélet lenne nevezhető inkább irodalomterápiának, a Béres Judité pedig talán szöveg- vagy beszédterápiának.

Az Azért olvasok, hogy éljek szakszerű, semleges hangon szigorú, korrekt analízist végez tárgyairól, kategóriákba rendezi, pontokba szedi érveit, gondolatmenetét. Sokfelől megközelíthető. Számomra pontos, alapos esetleírásai a leginkább informatívak és meggyőzőek, s nyitnak meg irodalompszichológiai, olvasásszociológiai kérdésirányokat.

V. Gilbert Edit

(Megjelent a Tiszatáj 2019. májusi számában)

Kronosz Kiadó
Pécs, 2017
292 oldal, 2950 Ft