Száz éve jelent meg Marcel Proust A fogoly lány című kötete

Proust szereplői közül Albertine neve fordul elő a legtöbbször Az eltűnt időben. Ő egyben a legfontosabb homoszexuális, helyesebben biszexuális alakja a regénynek. Mint valamennyi szereplő esetében, Albertine-t is több élő személy nyomán mintázta meg Proust: Albert Nahmias 1911-től az író titkára volt, Henri Rochat ugyancsak dolgozott Proustnál titkárként. Albert de Cuzial Proust egyik barátja, Marie de Chevilly az író egyik csodálója, míg Marie Finaly Proust barátjának testvére volt. Ám a legfontosabb modell Alfred Agostinelli. Ez utóbbival Proust 1907-ben találkozott Cabourg-ban. Az ekkor sofőr Agostinelli vitte el az írót normandiai kirándulására. Hat évvel később az állás nélkül maradt Agostinelli arra kérte Proustot, alkalmazza sofőrjeként. Mivel az írónak ekkor már volt sofőrje Odilon Albaret személyében, titkárául fogadta fel Agostinellit, és kéziratainak legépelésével bízta meg. A férfi akkori barátnőjével, Anna Square-ral együtt költözött be Prousthoz, aki nem maradt érzéketlen titkára iránt. Ő azonban nem viszonozta az író érzéseit és Monacóba költözött édesapjához. Az elkeseredett Proust barátját, Albert Nahmiast kérte meg közvetítőként, mondván, bármennyit fizet, ha titkára visszatér hozzá. A küldetés nem járt sikerrel. Mivel Agostinelli szenvedélyesen szerette a repülést, Proust elhatározta, hogy vesz neki egy repülőgépet. Ez a terve nem kerülhetett megvalósításra, mert Agostinelli 1914. május 30-án, második önálló repülése közben a tengerbe zuhant. 

Albertine neve először a Virágzó lányok árnyékában című kötetben jelenik meg. Első alkalommal Gilbert említi: „Van egy unokahúga, aki az én iskolámba járt, jóval alattam, a híres-nevezetes Albertine. Egyszer még biztosan nagyon ’fast’ lesz, de most nagyon furcsa figura.” A narrátor Balbecben ismeri meg Albertine-t. Marcelt a nagymama viszi el egészségi állapota miatt Balbecbe. A fürdőváros a valóságban Cabourg, ahol Proust 1891 és 1898 valamint 1901 és 1913 között számos alkalommal tartózkodott. A nagymama, Françoise és a narrátor a Nagyszállóban vesznek ki szobákat. 

A kis lánycsapat, amit a narrátor meglát, a tengerparton jelenik meg: Egyedül csak elácsorogtam a Nagyszálló előtt, várva, hogy visszamehessek nagymamához, amikor egyszerre, szinte még a parti sétány végén, sajátos foltként mozogtak, öt-hat bakfist láttam közeledni, annyira más fajtát és modorút, mint bárkit, akit Balbecben megszoktunk, mint amilyen egy isten tudja, honnan földet ért sirálycsapat lenne, amely kimért léptekkel − a késlekedők fel-felreppenve érvén be a többieket − vonul a parton, miközben vonulásuk célja épp annyira homályos az általuk látszólag észre sem vett fürdőzők szemében, mint amennyire világosan körvonalazódott az ő madáragyukban. Az egyik ismeretlen lány a biciklijét tolta maga előtt; két másik golfütőket hozott, különc viseletük erősen elütött a többi balbeci fiatal lányétól, akik közül néhányan sportoltak ugyan, de ehhez nem viseltek sportos öltözéket.” A narrátor megtudja, hogy közülük a legfiatalabb Albertine Simonet, a Bontemps házaspár unokahúga. Visszatérve a szállodába, megkéri a portást, mutassa meg neki az újonnan érkezők listáját, amelyen reménye szerint felfedezi a Simonet nevet.

A narrátor a festő Elstir révén ismeri meg Albertine-t Balbecben: „Amikor aztán Estir hívott, hogy bemutasson a kissé távolabb ülő Albertine-nek, én előbb még megettem egy kávés éclair-fánkot, és nagy érdeklődéssel kértem részleteket bizonyos normandiai vásárokról egy idős úrtól, akit nem sokkal korábban ismertem meg, s akinek, úgy véltem, felajánlhatom gomblyukamból a rózsát, amelyet megcsodált. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bemutatás azután ne okozott volna semmiféle örömöt, s ne kapott volna a szememben némi súlyt. Az örömét természetesen csak kicsivel később fedeztem fel, amikor a szállodába visszaérve egyedül maradtam, és ismét önmagam lettem. Az örömökkel is úgy vagyunk, mint a fényképekkel. Amit a szeretett lény jelenlétében lekapunk, csak a negatív, később hívjuk elő, amikor hazaértünk, és megint rendelkezésünkre áll a belső sötétkamra, ahová „tilos a belépés”, amíg társaságban vagyunk. Noha az öröm megismerése így néhány órával halasztódott, a bemutatás súlyát mindjárt átéreztem. A bemutatkozás pillanatában hiába érezzük, hogy megajándékoztak, s így tulajdonosai lettünk egy jövőbeli örömökre feljogosító „utalványnak”, amely után hetek óta ácsingózunk, azt is megértjük, hogy az utalvány elnyerése nemcsak a fáradságos keresgélésnek vet véget − ennek csak örülhetnénk −, hanem egy bizonyos teremtés létének is, azénak, akit a képzeletünk meghamisított, akit szorongató félelmünk, hogy sosem lehetünk ismerősei, nagyra növesztett.”

A narrátor ezután hol közeledik Albertine-hez, hol távolodik tőle, mivel a kis csapatból egy másik lány, Andrée iránt is érdeklődik. Albertine-ben hol a szabados, zabolátlan lázadót, hol az engedelmes, jól nevelt lányt látja, akinek tettei kifürkészhetetlenek. A Guermantes-ék című kötetben is megjelenik Albertine alakja, de homoszexualitásáról elsősorban a Szodoma és Gomorra című részben van szó, ahol Charlus báró mellett főszereplővé válik.

A Szodoma és Gomorra második részének negyedik fejezete azzal kezdődik, hogy a narrátor végleg szakítani akar Albertine-nel. Marcel − annak ellenére, hogy tudatában van Albertine bűnös hajlamainak, bevallja édesanyjának, hogy feleségül kívánja venni a lányt.

A fogoly lány a narrátor és Albertine közös életének leírásával kezdődik. A magyar fordítás az 1968-as kiadás alapján készült, de az 1925-ös kiadásban még szerepel a fejezetek címe is. Az elsőé: Közös élet Albertine-nel. A fejezet elején a narrátor leírja első boldog együttlétüket, és mint annyiszor a regény során, az akaratlan emlékezés segítségével Alberine csókja előhozza azt a jelenetet, amikor édesapja felküldte hozzá anyját, hogy aludjon vele

A fent és lent folytatódik a narrátor és Albertine kapcsolatában. Hol össze akarnak házasodni, hol pedig szét kívánnak válni. Albertine lassan hozzászokik ahhoz, hogy fogolyként él a narrátor otthonában, ez utóbbi pedig „szebbé akarja tenni börtönét”, ugyanakkor ő maga is fogollyá válik.

Nem csupán A fogoly lány, de Proust hétkötetes művének is egyik csúcspontja Bergotte halálának leírása. Bergotte Az eltűnt idő narrátorának írói mintaképe, akit Proust főleg Anatole France-ról mintázott. Halálának leírása – mint a regény valamennyi eseménye – az író életéből merített emléken alapul. A Megtalált időben írja Proust: „az irodalmi alkotás összes nyersanyaga az eddig leélt életem”. Nos, 1921 májusában a Jeu de Paume múzeumban holland festők kiállítását rendezték meg, amely hatalmas tömegeket vonzott. 

Proust az újságokban olvasott Léon Daudet és Jean-Louis Vaudoyer tollából a kiállításon bemutatott Vermeer-képekről. Elhatározta, hogy orvosainak tiltása ellenére megnézi a kiállítást. Reggel kilenc órakor, amikor általában nem felkelni, hanem lefeküdni szokott, megkérte barátját Vaudoyer-t, kísérje el a múzeumba. Amikor kilépett lakása ajtaján, szédülés fogta el, de összeszedte magát és lement az utcára. A múzeumban Vaudoyer támogatta az írót, míg eljutottak Vermeer Delft látképe című festménye elé. Ezt az élményét transzponálta Proust A fogoly lányban, ahol leírja Bergotte utolsó óráját, ami saját halálának prefiguránsa. 

Bergotte rosszul aludt és rémálmai voltak, de olvasott egy cikket a Delfti látképről, amit nagyon szeretett, és meg akarta nézni. Bergotte Vermeer festménye előtt halt meg: „Az alábbi körülmények között halt meg: Egy meglehetősen enyhe urémiás roham miatt nyugalmat írtak elő neki. Mivel azonban egy kritikus azt írta, hogy Vermeer Delfti látképén (melyet a hágai múzeum adott kölcsön egy kiállításra), azon a festményen, amelyet Bergotte rajongásig szeretett, és úgy vélte, nagyon jól ismer, egy kis, sárga faldarab (amire Bergotte nem emlékezett) oly nagyszerűen van megfestve, hogy ha csak ezt néznénk, mint valami becses, kínai miniatúrát, annyira szépségesnek látnánk, hogy önmagában is megállná a helyét, az író megevett néhány szem krumplit, és elment otthonról a kiállításra. Már az első lépcsőfokoknál, amelyeket meg kellett másznia, szédülés tört rá. Több kép előtt megállás nélkül ment el, és megcsapta a mesterkélt művészet szárazsága és hiábavalósága, azé a művészeté, amely nem ér fel egy velencei palazzo vagy akár egy egyszerű tengerparti ház szellősségével és napfényességével. Végre ott állt a Vermeer előtt, amely az emlékeiben ragyogóbb volt, jobban különbözött minden egyébtől, amit ismert, de amelyen, hála a kritikus cikkének, először vette észre a kék ruhába öltözött, apró emberalakokat, azt, hogy a homok rózsaszínű, s végül a kicsiny sárga faldarab becses anyagát. Szédülése egyre fokozódott; tekintetét, mint gyermek egy sárga lepkére, melyet meg akar fogni, a becses kis fal részletre szegezte. „így kellett volna írnom” mondta. (…) Egyre azt ismételgette magában: „Kis, sárga faldarab eresszel, kis, sárga faldarab”. Eközben lehanyatlott egy kör alakú kanapéra; hirtelen nem gondolta már, hogy az élete forog kockán, és optimizmusát visszanyerve azt mondta magában: „Egyszerű kis emésztési zavar az egész, amit a nem eléggé átfőtt krumpli okoz, semmiség”. Ekkor újabb roham sújtott le rá, legurult a kanapéról a földre, a látogatók és a teremőrök azonnal gyűrűbe fogták. Halott volt.”

Halála pillanatában Bergotte úgy érezte, elhibázta művét, mert nem tudta kifejezni belső igazságait, ahogyan azt Vermeer érzékeltette a fény és az árnyék játékával, a színek egymásnak való megfeleltetésével.

Ahogyan az Proust művei Pléiade-kiadásának jegyzeteiben olvasható, a „kicsiny sárga faldarabot” irodalomkritikusok és művészettörténészek próbálták azonosítani Vermeer festményén. Csakhogy több sárga részlet is látható a képen, és a vélemények meglehetősen eltérőek. Elsőként Georges D. Painter beszél erről a részletről Marcel Proust 1871-1922 című vaskos könyvében: „A festmény alsó részén, lent, az első torony mellett balra, a víz fölött árnyékban a kapu fölött látott egy tetőrészt, amit ennek a nyári napnak délutánján megvilágított a nap sugara egy eresszel a manzárdtető ablakán, és fölötte a Kis, sárga faldarab eresszel, aminek láttán a megváltott Bergotte meghal.” Ezzel szemben Lorenzo Renzi, páduai egyetemi oktató egy interjúban azt mondta, hogy valójában Proust nem egy konkrét részletet jelölt meg Vermeer festményén, hanem az annak láttán benne kialakult benyomását írta le. Jean-Yves Tadié Proust-életrajzában pedig ezt írja: „Valójában, ott, ahol a kis, sárga faldarab, helyesebben sárga faldarabok, mivel több is van, a kép legszélén, nincs ferde tető, hanem egy felvonóhíd felső része,” Jean Pavan Les écarts d’une vision (Egy vízió eltérései) című tanulmány szerzője leírja, hogy 1986 áprilisában a Grand Palais-ban látott egy Rembrandtól Vermeerig című kiállítást, ahol megnézte a Delfti látképet, és meghallgatta egy szakember kommenárját. „Itt állunk a híres Delfti látkép előtt, amit a kis, sárga faldarab tett ismertté az irodalomban, amiről bizonyára hallottak már” – mondta a hölgy, és hozzátette: „a kis, sárga faldarab, ami egyébként nem fal, hanem egy tető.” Úgy tűnik hát, hogy a regényben hétszer előforduló kifejezés Proust találmánya. 

Ugyancsak kiemelkedően fontos szerepet tölt be a prousti regényben A fogoly lánynak az a rész, ahol a Vinteuil-szeptettről beszél a narrátor A Vinteuil-szeptett leírásai Proust művészetről alkotott esztétikájának lényegét tartalmazzák. Vinteuil szonátájában találta meg a narrátor „a világegyetem kivetítését”, ami valójában Proust regényének is célja: „a Vinteuil ébresztette körvonalazatlan érzetek nem valamely emlékből, hanem egy benyomásból eredtek (amilyen a martinville-i harangtornyok keltette benyomás is volt), zenéje muskátli illatának nem valamiféle anyagi magyarázatát, hanem mélyen rejlő megfelelőjét kellett volna megtalálnom, azt az ismeretlen és sokszínű ünnepet (melynek a Vinteuil-művek mintha szétszóródott darabjai, skarlátszínben felszikrázó peremű szilánkjai lettek volna), azt a módot, ahogyan ő „hallotta” és vetítette ki a világegyetemet.”

A fogoly lány végén a család szakácsnője, Françoise közli a narrátorral, hogy Albertine összecsomagolt és eltávozott. Az eltűnt idő hatodik kötete, az Albertine nincs többé (A szökevény) ezzel a mondattal kezdődik: „Albertine kisasszony elment”. 

.