Szávai Attila: A sárga kuka

Áprilisi korahajnal, kisvárosi park. Néhány hete beköszöntött a tavasz. A vékony faágak meghajolnak minden tavaszi madárnak, lassú, még bizonytalan mozdulatokkal fésülnek bele a kócos tavaszi szelekbe.

Nem túl messziről a város piano robaja hallatszik. Nem feltűnően. Ha van ilyen: diszkrét városmorajlás. A park természetes élővilága már megszokta a zajt, ahogy azt is, ahogy a korai órákban hangnemet vált az emberi civilizáció, tempót vált. Nemsokára, néhány óra múlva felgyorsul az emberiség, felveszi az üzemi sebességet, melyet aztán koraestig kitart. A park flóráját és faunáját egyelőre nem érdekli ez. A madarak és rovarok parkbéli közösségét jobban leköti – mint minden évben – egy különös, emberi füllel nem hallható, kedves hang: a parkban növekvő fűszálak halk nesze, a növekedés neszezése. Ezt állítólag a napkeltét közvetlen megelőző percekben lehet legtisztábban hallani. Egyszer, a parkban rendszeresen sok időt töltő író novellában számolt be a természet e különös zenéjéről. Szerinte ezt – a füvek növekedését – nem füllel kell és lehet vizsgálni, hanem egy másik fontos emberi résszel: a lélekkel. A novellát csak vonakodva közölte le az egyik irodalmi lap, inkább csak szívességből, mert a szerkesztő gyerekkori ismerőse az írónak.

A parkot a gondos kezek arra találták, ki, hogy a hétköznapokban, a munkában, és eleve, az életben megfáradt felnőtteket szórakoztassa, pihentesse; a lakosság kiskorú tagjait pedig mászókáival erősítse: bírják a hétköznapokat, a munkát és úgy eleve az életet. A gondozott terület bal szélén játszótér található, padokkal, korszerű, biztonságos játékokkal. Azzal átellenben egy magányos kuka. A magányos kuka, ahová az író dobta az őt közlő irodalmi lapot, mert két hibát talált a szövegben. Egy sárga kukáról van szó, két fémlábon álló, az ürítéshez átfordítható, sárgára mázolt hengeres testről.

20 éve került a parkba. Újabban gyakran gondol erre a kuka. Emlékszik, mikor társaival együtt meghozták a városi vállalat emberei, emlékszik az érdes tenyérre, ami durván megmarkolta oldalát, miközben leadta a teherautó platójáról. Emlékszik a másik, már valamivel finomabb tenyérre, aki az előre kiásott, majd betonnal kiöntött gödörbe helyezte vaslábait, hogy megszilárdulva a betontuskó tartsa szilárdan a világ, tehát a park és az élet viharaiban. Emlékszik, mielőtt elengedte a kéz, még azt mondta a munkás, mintegy megjegyezte magának: jó kis kuka ez. Furcsállta is a köztéri fémedény, hogy ilyen intenzíven érez a néhány kedves szó iránt. Akkor is április volt, mint most. Közben feljött a nap, felpörgött a kisváros. Valahonnét rádió szól, popzene olcsó refrénnel, a könnyített elméjű törzshallgatóknak. A kukához közeli padon nyugdíjasok beszélgetnek élelmiszerárakról, betegségeikről, ki-ki a családjáról, szomszédjairól. Nemrég hallotta, hogy a mellette lévő padon egy nő magában beszél. A szemetesnek rég feltűnt, hogy ezt a nőt a többi idős nő elkerüli. Pontosabban nem magának beszélt, hanem a madaraknak mondta, miközben kenyérmorzsákat szórt maga elé. Elmondta tehát, hogy szerinte minden élőlénynek saját identitása van, sőt, a tárgyaknak is. A kuka végre igazolni látta azt, amit mindig is sejtett. Azóta másképp érez a világ iránt.

Kisgyerekes anyukák érkeznek a parkba. Ezt a pár délelőtti órát kifejezetten kedveli a sárga kuka. Ahogy a fűszálak közt valójában még órákig visszhangzó, fel-fellobbanó tavaszi gyerekkacagásokat is. A babakocsik kerekei alatt lágyan surrogó kavicsokat. Mióta idekerült a parkba, a sárga kukába emberek százai dobták ki a már szükségtelen tárgyakat, ahogy gyerekek százai koptatták a park játékait.  Mennyit tudna mesélni, mennyi emberi történetről, jut eszébe, amihez köze volt, ha csak közvetve is. A környező lakosság belé dobott hulladékaiból komoly drámák rakhatók össze, családi tragédiák, ünnepek, szerelmi történetek részletei. A sárga kuka jó viszonyban van a szeméttel, amit belehelyeznek, pont azt szereti ebben, hogy mindig más hulladék kerül fémtestébe, így rengeteget tanulhat az emberekről. Egyáltalán, a szemetes és a szemét közt fontos kapcsolati rendszer húzódik meg. Különös csomópont ez mind a szemét, mind a szeméttároló sorsában, egymásnak vannak ők, egymásnak adnak értelmet, célt, távlatokat. Az író is elgondolta már ezt, papírra vetette, amit aztán véletlenül a sárga kukába dobott egy másik összegyűrt papírral. A sárga kukának tetszett, ahogyan az író írt erről a témáról. Ahogy minden más, emberi kézzel írt papírhulladékot szeretett. Sok ilyen emléke van.

Egy férfikézzel írt szerelmeslevél, amit végül nem adtak fel a címzettnek, hanem kidobtak, mert a férfi szerint a nőhöz nem méltó egy géplakatos. A karácsonyi képeslap, amit unokái írtak a nagymamának, de, miután meghalt az idős nő, szintén kidobtak. 10 éve egy gyilkossághoz használt ruhadarabot dobtak bele, egy sálat, amivel megfojtották a közelben lakó vállalkozót. Ennél sokkal rosszabbul viselte, mikor egy mellette elhaladó kisgyermekes anyuka, a síró kisfiú kezéből kirántotta annak játékát, majd hangos szavak kíséretében a kukába hajította azt. Ahogy teltek az évek, a sárga kuka mind többet tudott meg az emberekről. Elsőként csodálta azokat, aztán az idő múltával megváltozott ez. 5 és fél éve egy használt óvszert dobtak belé tizenéves fiatalok. Nem sokkal ezután, egy éjjel arra ébredt, hogy két újszülött kismacskát vágtak bele durva mozdulattal. Az apró állatok egy napig voltak életben még, a következő éjjel pusztultak csak el. Ekkor a sárga köztéri szemetes nagyot csalódott az emberekben. Azóta közönnyel viseli a parkbéli jövésmenést és csak akkor élénkül fel, mikor madarak szállnak rá, vagy, mikor megbillegtetik a langyos tavaszi szelek. Az összegyűrt újságok híreit már nem a korábbi lelkesedéssel veszi magához, már csak bizonyos témájú hírek keltik fel érdeklődését. Az emberiség közül egyedül az író az, akivel még valamelyest szolidáris. És a guberálókkal, akik olykor beletúrnak hengeres testébe, hátha rejt valami értéket.

Néhány éve nagy izgalmat keltett egy belédobott újságoldal. Az önkormányzati újság cikke egy hivatali rendeletről tudósított, a régi köztéri szemetesek, mint ő is, újakra cseréléséről szólt. De, mint kiderült, nincs rá egyelőre pénz. Megnyugodott akkor, mert már úgy megszokta a környezetét. Annak minden szépségével, hibáival. A heti ürítést, mikor a hivatal egy ezzel foglalkozó munkatársa száznyolcvan fokot fordít testén, már csak közönnyel viseli. Más dolgok érdeklik már, miután kiábrándult az emberiségből. Lényegesebb dolgok.

Éjjelente szereti figyelni a csillagokat, tátott szájjal bámulni, ahogy az apró fényes pontok mozognak. Talán azért ez a csodálat, mert ő sose tudott igazán mozgásba jönni, akkor tett meg utoljára nagyobb távolságot, akkor érezte utoljára a legnagyobb teret maga körül, mikor tucatnyi társával kiszállították a munkások. Teherautón zötykölődve. Ám a csillagok mozgásának bámulása, a Föld forgásának ilyetén módon történő megélése, nem beszélve a nagyobb távlatokról, mélyebb gondolatokról, teljesen lenyűgözi. A tudat, hogy az őt létrehozó vállalatnál van egy sokkal, de sokkal nagyobb vállalat is, ami korlátlan raktárkészlettel dolgozik, titokzatos megrendeléseket teljesít. Titokzatos okból, amikről még az újságok sem írnak. Amit viszont a sárga kuka homályosan sejt: az óriási vállalatnak, ami bolygókat és csillagokat készít, ő, illetve az őt létrehozó vállalat is része, eszköze. És ami közös ezekben a vállalkozásokban, hogy mozgásban vannak.

Lett egy álma a sárga kukának. Átfordulni saját tengelye körül. Mint a Föld, meg a többi bolygó. Minden csillagfényes nyári éjszaka tátott szájjal elámul az égbolt nyújtotta távolságon és arról álmodozik, bár ő is körbefordulhatna egyszer, bárcsak pördülhetne néhányat saját tengelye körül. Elcsodálja, milyen jó lehet a mozgás.

A parkon át fut a kerékpárút egy szakasza, mellette inkább szép, mint kényelmes szabadtéri ülőbútorok várják a pihenni vágyókat. Nemrég az egyik pad háttámlájának nekitámasztottak egy versenykerékpárt, a sárga szemetes irigy volt a kerékpárokra. Tehát egy olyan tárgykör képviselőire, melyeknek alapvető természetük a mozgás, melyek legjobb képességei mozgás közben érvényesülnek.

Egyszer egy részeg fiúcsapat közeledett hangoskodva, sárga kukatestén széttörtek egy borosüveget, petárdát dobtak fémtestébe, felgyújtották benne a szemetet, majd belerúgtak, újra és újra belerúgtak. A rozsdás tengely nyikorgásában valami nevetésfélét is fel lehetett fedezni, egy önfeledt, vékony kacagást. A rúgás lendületétől a kuka körbefordult saját tengelye körül, újra és újra. Jól esett neki a több tucatnyi lendületes átfordulás, mert így végre átérezhette azt, amire vágyott: a mozgást. Ahogy a csillagok, a bolygók és a többi tünemény is mozog a világűrben. Tudott a mozgásukról, hiszen látta azokat, de sose tapasztalta meg eddig. A rúgás minden fájdalma ellenére boldog volt végre. Ahogy most is. Közben beesteledett. A park sárgás fényei fölött lassan feltünedeznek az első csillagok. A parkban hangos kacagás hallható, jól fogy a bor a fiatalok körében. És egy másik nevetés is hallható, kissé elkülönülve, kissé nyikorgásszerűen. Egy nevetés, mely egész más erőforrásból táplálkozik.