Szabad vers és pátosz

A FISZ Klub Szeged rendezvény harmadik alkalommal mozgatta meg a fiatal költőket december 3-án, hogy a már megszokott barátságos környezetben kortárs irodalmat hallgathassunk. A Rongy kocsma vendége volt Bajtai András, Sirokai Mátyás és Tolvaj Zoltán. A rendhagyó rendezvénysorozatnak is rendhagyó alkalma volt ez: kötött moderátort nem jelöltek ki, mindenki kérdezett és mindenki válaszolt, így alakult ki egy pörgős, személyes hangú beszélgetés.

Az alaphangulat kedvéért versolvasással kezdenek a szerzők. Majd Bajtai András megkérdezi Tolvaj Zoltánt – kicsit zavarában is, mert meglepődött, hogy társa a már megjelent kötetéből olvasott fel –, hogyan viszonyul a szabad vershez és a kötött formához, miért nem a versek többségét képező kötött versekből olvasott fel. Zoli mosolyogva elmondja, valójában technikai problémák adódtak, nem tudott szöveget nyomtatni, és egyébként is a most hallott vers (Káin), a káini litánia passzol a kedélyállapotához. Eztán szépen be is indul a problémafelvető beszélgetés a paradigmaváltásról, a kérdés az, vajon folytathatatlan-e a kötött forma. Felmerül Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Marno János neve, a „nagy leépítőké”. András bevallja, nem tudna kötött formában írni. Zoltán arról beszél, nem is nagyon van kortárs magyar költő, aki így írna. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mai szerzőknek nincs formakultúrájuk. Mátyás jellemzően kerékbe töri a mondatot. Ő azt vallja, hogy a kötöttség és a hagyomány útja nehéz és kitaposott. Általában azt érzi, hogy a hang és a tartalom nehezen fér össze a formával. Számára fontosabb a gondolat, mint a forma kitöltése. Zoltán hozzáteszi, az, hogy kötött formában írjanak, egy önkéntelen újraírást eredményez, a közhelyek ismétlését. A rímhívó szavak ma már foglaltak, s ez ismétlést okoz. Végül gyorsan megjegyzik mindannyian, hogy nem a formakultúra bántásáról van szó, s a kortárs Tóth Krisztina Porhó című kötetét méltatják, amelyben a kötött forma még mindig jelen van.

A következő témafelvetés a pátosz szerepe mindhármuk költészetében. Zoltán és András is Orbán Ottó-imádatról beszélnek. András a nagy klasszikusokat említi, akiken nevelkedett: Adyt, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt. Azokat, akiket kamaszkorában, úgymond „preemós” korszakában utánzott. Most úgy gondolja, a lényeg az, hogy tudjunk a pátosz, a giccs, a közhelyesség között lavírozni. Ha van is valami pici hiba a versben, az még mindig sokkal elfogadhatóbb, mint egy tökéletes és precíz szerkesztésű, de „száraz” mű. Mátyás szerint „patetikusnak lenni kockázatos”, bátor dolog a költő részéről. A patetikus hanghordozás erőt közvetít, mely az olvasót is felfelé húzza. Zoltán jó versnek azt tartja, amely nem veszíti el a folyamatosan változó „emberi állagát”, az emóciókat. Eztán patetikus versfelolvasás következik.

András ügyesen a Mátyással vezetett közös világirodalmi versblogukra tereli a szót, mely a Lelkigyakorlatok címet viseli. Elmondják, hogy lassan már 210 könyv van mögöttük, amelyet átnéztek érdemes versekért kutatva. Minőségi alapú válogatást végeznek az utaztató versek között, és rengeteg ismeretlen szerzőt is találtak. Általában a Nobel-díjas költők alul vannak reprezentálva a Nobel-díjas írókkal szemben, ezért őket is igyekszenek megmutatni a blogban. Illetve hangsúlyozzák a műfordítók művészetének fontosságát.

Az est élesen szerzőkre és hallgatókra oszló része egy utolsó felolvasás-körrel véget ér, és nekiülünk a (számomra) még izgalmasabb fejezetnek, a műhelymunkának. Néhány merész hallgató előlép felolvasóvá, nem bánva azt, hogy a Bajtai-Sirokai-Tolvaj trió szétcincálja a művét, kap jót és rosszat egyaránt. A nagy bölcsességeknek az ideje korán sem járt le az est első felével, most legalább annyi okosságot hallunk: mint például, hogy a vers ereje a meglepetésben áll, és hogy lehet közhelyesen kezdeni egy verset, ha valami igazán sajáttal folytatjuk.

Ismét remek élmény volt közelről megismerni három költőt, akik most a szemünk előtt vitáztak, nevettek, viccelődtek és befejezték egymás mondatait. Sajnálhatja, aki kihagyta, hogy jól megnézze magának ezeket az erős személyiségű, egyszerre nagyon különböző és nagyon hasonló férfiakat.

Salamon Teodóra

[nggallery id=102]