Sánta Gábor versei

Tünemény

Csend van. A felhőkből fekete

rongyok hullnak alá. Szemete

az ónos égnek? Tán gépmadár

piszkít ott, vagy még az sem határ?

Valami más ez? Vagy: valaki?

Az rója fenn az eget, aki

mint egy pointillista művész

céllal pettyez vaktában, és kész?

(Pontatlanul pontoz pontosan.

Tervszerű véletlen: pont olyan.)

Varjak ezek. Nem rongyok: szebbek.

(Fehér vásznon fekete pettyek.)

És most a károgó társaság

lejjebb kavarog, majd visszavág.

S ahogy e hadsereg felrebben,

tisztul lassan a kép a csendben.

Kórtermi elégia

Régi szomszédom horkolt,

a mostani meg úgy fél.

Egy hete még tavasz volt,

most meg itt a fagyos tél.

Van köztünk, aki alszik,

és van, aki csak fetreng.

Az ember mindent hall itt,

s fertőtlenítő terjeng.

Csoszog ott egy vak ember,

egy új fiatalembert

új vesével láttak el,

s van, aki kacsát rendelt.

Mindannyian csak várunk.

Kinek vágya egy vese,

a halálra is ráunt.

A többi csupán mese.

Körtöltés

Nagyapád mindig ugyanazt mesélte, mesélte

az apám, hogy amikor végre hazaérkezett, megfogadta,

életében csak akkor megy a körtöltés mögé, ha

viszik. Na, de miért? Tűnődtem el, és a szánkózásokra

gondoltam. A világháború végén a ruszkik karjaiba

szaladt, és ők a fogoly harcosok zöldesen kígyózó sorába

lökték… Miért zöldesen, és hogyan kígyóztak? Mint

a körtöltés? Már nagyfiú vagy, ne kérdezz butákat! Tehát

meneteltek, megálltak, meneteltek, megálltak, és amikor

végre pisilni is lehetett, a nagyapák a nagyapa nélkül

meneteltek tovább. Meghalt? Hü… Abbahagyom, ha

hülyeségeket kérdezel… Idegen emberektől kapott

saját ruhát, és végül abban kopogtatott be hozzánk…

Ezután csodálva bámultam a mogorva öregembert, akit

apukának nevezett az apám. A kérdezéssel csak egyszer

próbálkoztam (vajon milyenek a ruszkik), de szerinte

jegelni kellene a témát… Innen tudtam, hogy csak hős

lehet a nagyapám, mint Old Shatterhand, mint egy indián.

Később még hallottam, amikor azt beszélték az apai

törzstagok, hogy a mama haláláig az orra alá dörgölte

a faternak, milyen ember, aki előbb a testvérét

látogatja meg, és csak aztán megy a családjához?!

Maszatos orra miatt sajnáltam a nagyapámat, de hát egy

indián szótlanul tűr mindenféle bántást a kínzócölöpön.

Sok évvel a nagyfőnök halála után véletlenül egy ráncos

öregemberrel szívtam el éppen a békepipát, amikor azt

mondta, miközben tüzes vizet kortyoltunk, hogy én

ismertem ám a nagyapádat: együtt voltunk katonák

a jugóknál. Tudom, a ruszkik, a fogolymenet meg

a pisilés… Ezekről én nem hallottam. Nekem azt mesélte

a te nagyapád, hogy valami délvidéki üzem őrzője

volt ott lenn, és amikor kezdett túl sok lenni

a célozgató partizán, falhoz támasztotta puskáját, és

azt mondta, ebből ennyi elég is volt, és irány

haza! Nekem ezt mesélte a te nagyapád a galambpiacon.

Azóta ez a kétféle történet a nagyapám, ami körtöltésként

zárja magába apám apjának emlékét. Azóta én is voltam

katona, tudom, milyen az őrszolgálat, ahogyan azt is

belém vésték: fegyvert sohasem hagyhatunk hátra. Azóta

értem, hogy a nagyapám először miért a Rózsi néniékhez

ment, és gyanítom, hogy a nagymama nem volt okos

asszony, hogy apám apja nem volt Old Shatterhand, és

a talán nem ő volt az utolsó mohikán. Azért mégis! Azért

mégis! Legalább megértettem, hogy egy hőst hogyan hívhat

még a szomszédos törzs is Csak Tatának. […] Már az örök

vadászmezőkön etette a galambokat, amikor hozzám került

a sárgászöld útlevele. A pecsételések szerint a mama halála

után legalább háromszor járt a Vajdaságban apám

apja, akit Csak Tatának neveznek a törzstagok, és mindig

éppen az én születésnapomon. […] Hányféle határt, hányféle

körtöltést léphetett át apám apja? Miről hallgatott, mint a

sír, mint egy konok Old Shatterhand a kínzócölöpön, mint a

messzeségbe bámuló néma indián? […] Mindig elhittük,

csak a galambokat lesi, amikor kilép a házból, a galambokat.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)