Randall Jarrell versei

Kútvíz

Amit egy lány úgy nevezett: az élet

napnapisága (újabb küldetéssel

toldva meg küldetésed: „Ha már úgy is

fenn vagy…” s ezzel egy eszköz

eszközének eszközévé tett) kútvíz,

s egy világmélyi vén kútból fakad.

A szivattyú, amivel pumpálsz, rozsdás,

nehéz mozdítani, abszurd mókuskerék,

egy beteg mókus forgatja a napsütéses,

kérlelhetetlen órák során át. Néha mégis

a kerék saját súlyától fordul, a rozsdás

szivattyú izzadó arcodra tiszta

vizet pumpál, és olyan hideget, hogy tenyeredből

mohón szürcsölöd az élet napnapiságát.

A sokszavú poszáta

Nézz jobbra, és a nap éppen lemegy.

Nézz balra, és a hold kel.

A veréb árnya hosszabb, mint a gyep.

Denevérek visongnak: „Itt az éjjel!”,

madarak csipognak: „Vége a napnak!”

A fűz legmagasabb ágán, uralva

éjt és napot, visongva és csipogva,

az életet majmolja a poszáta.

Egész álló nap övé volt az udvar.

Mikor a föld ébredt, s verébcsapat

szállt le a csapzott gyepre, a poszáta

rikácsolva elűzte őket. Percről percre

keményen küzd, hogy a világ övé legyen,

lecsap cinkékre, szajkókra, rigókra,

délben elkergetett egy nagy, fekete macskát.

Most, holdvilágnál, ott ül és dalol.

Előbb rigó-, majd szajkó- és cinkehangon.

Aztán, váratlanul, nyávogni kezd egy macska.

A poszáta minden hangon beszél.

Utánozza az elűzött világot,

s olyan jól, hogy a holdfényben, egy pillanatra –

melyik is a poszáta? És melyik a világ?

A Szfinx rejtélye Oidipusznak

Nem tudni jobb lett volna: ami van, véget ér,

de társak közt, habozva, átkarolja

egy nő-keblű, oroszlánmancsú lény.

Anyánk szorítani saját karunkba,

apánkat ölni meg saját kezünkkel,

– Dagadtlábú, nem ez volt a magány?

A látó végzete a látás: saját szemét

vájja ki a megértés ön-kezével.

Felelj, mi az: Nő-keblű, oroszlán-mancsú lény?

Állsz déli fényben a piactér közepén,

szemközt az életed: aki lát, már beszélt is.

látni, Kivájt szemű, az maga a magány.

Aki más volt, mint más

Kétszer utaztad körbe a világot,

egyszer az életed.

A feleségemnek azt mondtad egyszer:

„Oh, nem, már végeztem a hosszú utjaimmal,

most a rövid útjaim következnek.”

Ez most egy hosszú út vagy rövid út,

vagy nem is út?

Másnak lenni, mint más, mindig szerettél,

fura jószág: te, aki végigfőztél

egy szakácskönyvet, aki úgy festettél,

mintha padláson talált göncöket

aggattak volna rád a szomszéd gyerekek,

de Finnországból

tetőtől talpig szőrmében jöttél meg,

most valóban szabályosan szabálytalan vagy,

Ólommal bélelt, páfrányból, virágból,

árvalányhajból, szekfűből, fehér

krizantémból szőtt nagy köpönyegedben,

ahogy itt fekszel, s nem-indulni készülsz

az utolsó utáni útra.

Ó, kedves I…!

Hogy maradhatsz békés könnyeim láttán?

Hallom megrendülve – míg fekszel rendületlen – ,

mi vár a lényre, mely feljön a fényre,

majd lekaszálják, mint a rét füvét.

„Nem aludni fogunk: egy pillanat,

csak egy szemvillanás, és

elváltozunk:amikor a romlandó

romolhatatlanságba öltözik, a halandó

a halhatatlanságot ölti magára,

a halált elnyeli a győzelem.

Ó halál, hol a te fullánkod? ó sír, hol a te győzedelmed?”

Ilyen szavakat mondanak fölötted.

Kívánhatnék-e többet?

Hogyha nem nyitott szemmel

állnék, azt hinném, csak álmodtam őket.

Túl jónak tűnnek e néhai nőhöz,

e takaros halotthoz, ki egykor úgy mosolygott,

mint egy mormota, amely megtanult mosolyogni,

ha a gazdája rászólt: „Mosolyogj”

Hol van a mosolyod most,

mikor vonásaidat szétszedi a világ?

Talán a mosoly is csak

olyan mint az élet? Ahogy a dolgok

mutatkoznak egy darabig?

Az anyag átmeneti elrendezése?

Mit is gondoltak Wordsworthről az első olvasói?

„Ez olyan egyszerű, hogy nem is értem!”

Most úgy érzem, mintha az univerzumot

valami emberinél nagyobb alkotta volna

valami emberinél kevesebbnek.

De én, mint mindig, most is

olyan lénynek érzem magam, amellyel valami

nincs rendjén, valami emberinek.

Ez a dolog bárkivel megtörténhet.

Hacsak…

Hacsak nem….

Épp most, még mielőtt

elhúzzák a függönyt (egy pillanat, és mögötte

meglátjuk ülni a szűkebb családot),

meglátok – közönség a színpadon –

sötétleni egy fehér, Best-féle kalap árnyán

egy szempárt. Fiatal, nem tudja, mi különbség

látvány és botrány közt, kíváncsian kutatja,

a titkot, a felnőttekét, amelytől,

ha megismeri, felnőtt lesz az ember.

Néz, rokonszenv és együtérzés nélkül

érdeklődéssel.

Nélkülem.

Mintha egy pillanat, egy

szempillantás alatt

úgy megvénülnék, hogy eldönthetem,

mit nem akarok látni soha…

Ha valaki már döntött

a halál felől, megvan nélküle.

Akkor olyan erősen

lehunyhatja a szemét, hogy ha jönnek,

ha jönnek, hogy fölrázzák: „Ébredj! Ébredj

Ideje meghalnod!”

Nem hall egy árva szót sem.

Ó, kedves I! –

bárcsak megértettem volna veled!

Ha rávehettelek volna, hogy eldöntsd,

időben, még időben! Úgy most nem állna itt

valaki, aki azt állítja, hogy

romolhatatlanságba öltöztél, hanem

itt feküdnél – látlak magam előtt –

kristályba foglalva, mindörökre halandó,

s az évek átgördülnének fölötted.

Képzeletben

hallom, amint a huszonegyedik

vagy huszonkettedik században így szól

egy tanár az osztályhoz: „Gyerekek,

emlékezzetek rá: ti még láttátok

a legöregebb embert, aki sohase halt meg!”l

Azazhogy nőt.

Az idők romlása

Ha tizenhat árny verdes a kötélen,

kékítőtől puhán – a Nagymosás –,

zizegve: „Mrs. Bean, ez nagyon kedves magától!”

suttogok, suttognék: „Álom, csak álom!”

tompán látok, mintha szemüvegtokon át.

Mikor vasárnap végeztem a vicclapokkal,

még nem végeztem. Hogy próbára tegyenek,

álló nap érkeznek (nem is kopognak)

bíráim: igazságos, otromba, nyájas árnyak.

A nagymama virágoskertje,

ük-ük-ükapám mű-lábikrája

(lágy mosollyal köszönti, mikor a kakas szólal,

Lilith, az első titkos feleség).

mindez csak E. T. A. Hoffman egyik meséje:

ha a Művészet eltűnt, az Élet a maradék.

Nem végez félmunkát a Jövendő Világa,

az élet, mint „A meggybor, amit anyánk csinált,

olyan sűrű, megáll benne a kés.”

Rakovszky Zsuzsa fordításai

---