Én vagyok Siklós Petra anyukája, és szeretnék elmesélni róla pár dolgot. A lányom kilencévesen kezdett kajakozni, és az elmúlt hét évben minden versenyen igen szép eredménnyel szerepelt. Ez azt jelenti, hogy többnyire meg is nyerte ezeket a versenyeket, háromból kettőt biztosan. Tavaly nyáron egyéniben, kétszáz méteres távon országos bajnokságot nyert, az Európa-bajnokságon pedig negyedik lett, szintén egyéniben, kétszáz méteren. Egy másodperccel csúszott le a dobogóról. El sem tudom mondani, milyen büszke vagyok rá.
Két kezemen meg tudnám számolni, hogy az évek során hány edzést hagyott ki, nem számítva persze azokat az eseteket, mikor beteg volt. De ilyen sem gyakran fordult elő, Petra ugyanis majd kicsattan az egészségtől. Kólát soha nem itattam vele, a McDonald’s-ban talán háromszor voltunk, csokit is ritkán kapott, nyilván egy gyerek nem lehet meg csoki nélkül, de az én drágám nem is szereti a csokit, soha nem követelőzött, hogy neki csoki kell vagy süti vagy kóla. Mindig egy csöndes, szerény kislány volt. Egyébként is vigyáznunk kell, Petra hajlamos a hízásra.
Már általános iskolában is hetente nyolcszor járt edzeni, szerdán és pénteken két edzése volt, a vasárnap volt a pihenőnapja, de ő sokszor még vasárnap is menni akart evezni vagy erősíteni. Mindig mondta, hogy anya, hadd menjek már ma is edzeni, nekem pedig úgy kellett őt lebeszélnem minden egyes vasárnap, hogy de kislányom, pihenni is kell, holnap majd mehetsz megint. Én nagyon örültem, hogy olyasmivel tölti az idejét, olyasmibe fektet energiát, amivel sikereket ér el, és amit szeret is csinálni.
Mondanom sem kell, hogy az iskolában mindig kitűnő tanuló volt, ha nem lett volna az, nem is hagytam volna, hogy kajakozzon. Kilencedikben, a félév végén hármas lett matematikából, de az egyértelműen a tanár rosszindulatának köszönhető. Csak röviden mesélem, ha már szóba jött. Általános iskolában a matek volt a kedvence, még tanulmányi versenyeken is indult, aztán gimnáziumban kifogta ezt a matematika-tanárnőt, akit nem akarok minősíteni, meg arra sem akarok szót fecsérelni, hogyan kapta meg a tanári állást, meg hogy kinek a kije. Attól még lehetett volna jó tanár, mindegy. Már az első hetekben rászállt az én Petrámra, meg egy másik kislányra, aki szintén kajakozik, bár nem olyan ügyes, mint Petra. Az egyik órán azt mondta a tanárnő, hogy ő nem szereti azokat a lányokat, akik kajakoznak, ezt kerek perec kijelentette, mert szerinte a kajak nem lányoknak való sport és az is elhangzott, hogy szerinte jobban menne a matek Petrának, ha az edzés mellett a tanulásra is szakítana időt. Valahogy végigszenvedtük azt az évet, aztán a tanárnő nyugdíjba ment. Tizedik osztályban új tanárt kaptunk, azóta Petrának nem volt négyesnél rosszabb jegye matematikából. Milyen érdekes.
Az osztályfőnöke is ellenséges velünk szemben, persze azt is tudom, hogy miért. Az ő fia úszni jár és eddig semmilyen éremmel nem dicsekedhet. Talán mert nem veszi komolyan az edzéseket. De hát nem az én dolgom ezt megítélni. Az osztályfőnök mindig fintorog, ha Petra a hajnali edzés miatt késik egy kicsit az első óráról, pedig akkor még jóformán el sem kezdik a tanulást, és az sem tetszik neki, ha a drágám öt perccel az utolsó óra vége előtt összepakol, hogy időben kiérjen a Tiszára. Én már el is döntöttem, hogy tizenegyedikben átiratom Petrát a B osztályba, ahol az osztályfőnök sokkal toleránsabb a diákok egyéni igényeivel szemben és nem úgy tekint a sportolókra, mint valami elfajzott vadhajtásra. Petrával még nem beszéltem erről. Sok barátja van az osztályban, mindenki szereti őt, de nagyon okos kislány, meg fogja érteni. Úgy gondolkozik, mint a felnőttek, és ő is tudja, hogy a sikerért áldozatokat kell hozni.
Petra nem csúnya lány. Nem az az angyali szépség, mint a másik kajakos kislány, Lilla, akire szintén pikkelt a matematika-tanárnő, de még csak tizenhat évesek, előbb-utóbb Petra is megtalálja a párját. Vállig érő, szőke haja van és gyönyörű, világoskék szeme, a nagyapjáé volt ilyen. A pattanásai előbb-utóbb elmúlnak, a fogszabályzó is lekerül pár hét múlva. Petra úgy gondolja, hogy nem tetszik a fiúknak, mert olyan zömök alkata van. Általános iskolában az egyik srác folyton azzal csúfolta, hogy széles a válla meg a háta. Erre azt tanácsoltam neki, mondja azt a srácnak, hogy ez neki szégyen, mert ő meg egy csenevész kis mitugrász, aki fiú létére kettőt sem tudna húzni a lapáttal. Petra már akkor különb volt minden osztálytársánál és hála Istennek, soha nem panaszkodik, nem törődik azzal, mit mondanak rá az ilyen kis semmirekellők. Én sem foglalkoztam soha másokkal. Ha már itt tartunk, azt még azért hozzáteszem, hogy az a fiú, aki régen csúfolta, most hegesztőnek tanul a szakmunkásképzőben, félévkor meg is bukott, ha jól tudom. Az anyukája hónapok óta munkanélküli. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Tudom én, hogy bárkiből, bármikor lehet munkanélküli, belőlünk is, de ő nem véletlenül lett az. Mikor találkozunk a boltban, a vodkásüveg soha nem hiányzik a kosarából, látom én meg látja mindenki, hiába pakolja rá a kenyeret meg a többit.
Mindent megteszek a lányomért, ő az én életem, el sem tudom képzelni, mi lenne velem, ha valami baja esne. Mikor Petra kislány volt, esténként én tanultam vele, emellett én vittem a csónakházba meg a sportcentrumba, a konditerembe. Nem ritkán kellett eljönnöm a munkahelyemről, hogy ki tudjam vinni edzésre. Petra mindig mondja, hogy köszi, anya, annyira jó, hogy te vagy az anyukám, és hogy ennyi mindent megteszel értem. Csak úgy ragyog a szeme, amikor ezt mondja.
Nyáron alig van szabad hétvégénk, mindig megyünk versenyezni, Győrbe, Szegedre, mindenhova. Ráadásul vezetni is nekem kell, mert Zoltánra – a férjem – már régóta nem számíthatok semmiben. Régebben ő vezetett, de egyik nap azt mondta, hogy neki most nincs kedve elvinni Petrát a versenyre, úgyhogy beültettem a gyereket a kocsiba és elmentünk kettesben. A főzés, mosás, takarítás mellett az ország másik végébe is nekem kell levezetnem, mert Zoltán még vezetni sem képes, de nem panaszkodom. Szívesen teszem. Elég boldogság nekem az, hogy Petra útját egyengetem. És hogy hétről hétre őt látom a dobogón. Annyira szép, mikor ott mosolyog és integet, virággal a kezében.
Sok szülő, Lillának az anyukája is ilyen például, de őket sem akarom bántani, mert nagyon aranyos a kislány, és anyuka is nagyon dolgos, Lilla apukája meg ügyvezető az egyik műanyagos cégnél itt a városban, de nemcsak ők, hanem mások, a Laci anyukája is mondjuk, szóval sokan irigykednek, mert látom én rajtuk, hogy irigykednek, amiért Petra ilyen szép sikereket ér el. Laci anyukája legutóbb azt mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért Petra ennyire szófogadó és szorgalmas. Szerencse, igaz? Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Mindannyian csak az eredményeket látják, az áldozatokat meg nem. Azokat miért nem irigylik? Azt miért nem irigyli senki, hogy évek óta háromnegyed ötkor kelek, hogy Petrának reggelit készítsek? Hogy télen hajnali fél hatkor viszem őt a sportcentrumba. Hogy hétvégén bejárjuk az országot. Szerintem egyikük sem veszi a fáradságot, hogy esténként tanuljon a saját kölykével. Laci anyukája biztosan nem, mert három tárgyból bukott a gyerek, és még csak nem is sportol, ki tudja, mit csinál a cigizésen kívül. Meg a bulizáson kívül. Mert az nagyon jól megy neki, amint hallom.
Nem is értem ezeket az embereket egyébként. Hogy miért nem figyelnek oda a gyerekükre. Nekem nem volt, aki figyeljen rám, tizenöt éves koromra egyedül maradtam. Egy évvel fiatalabb voltam, mint most Petra, amikor a szüleim meghaltak. Fél év különbséggel haltak meg, anya március, apa szeptember. Nagyapáék vigyáztak rám, testvérem nincs, és azóta mindent nekem kell csinálni, mert senki nem csinál meg semmit helyettem. Korábban kézilabdáztam, de a szüleim halála után a sportolás szóba sem jöhetett. Nekem nem volt műanyagos ügyvezető apám meg igen dolgos anyukám, pedig de jó lett volna. Meg az is de jó lett volna, ha van valaki, aki segít a tanulásban és segít eldönteni, hova jelentkezzek gimnázium után. Aki bevásárol, vagy néha elmosogat vagy vasal helyettem. Vagy csak elém rak egy csésze teát.
De nem magamról akartam beszélni, hanem Petráról.
Mióta hazajöttünk Belgrádból, az Európa-bajnokságról, Petra kissé el van szontyolodva. Kicsit összeszidtam, amiért nem evett rendesen a verseny előtt, márpedig az óvodások is tudják, hogy enni kell, különben nem lesz energiánk semmihez, és elmondtam neki, hogy azért lett negyedik, mert reggel nem evett eleget. Azt mondta, nagyon ideges volt, és nem bírt sokat enni. Ráhagytam. Azért persze megdicsértem, de tudom, hogy a lányomnak milyen elvárásai vannak magával szemben, és nehéz őt megvigasztalni. Azt mondja, hogy abba akarja hagyni a kajakozást. Azóta már nem akar kikelni az ágyból, hiába ébresztgetem, szólítgatom. Az első reggelen ráhagytam, úgy gondoltam, hogy nem a világ vége, ha kihagy egy edzést. Másnap reggel is keltegettem, de nem volt hajlandó megmoccanni. Akkor egy kicsit összezördültünk. Mondtam neki, hogy ezzel a hozzáállással soha nem lesz igazi bajnok, meg hogy olyan lesz, mint a többi osztálytársa, és hogy nem adhatja fel, ilyen közel az aranyéremhez. Kapálódzott, hogy szálljak le róla, ő nem megy többet edzeni, és hogy nekem fogalmam sincs, mennyi mindent megtett már a győzelemért. Nekem nincs róla fogalmam, szerinte. Ott, az ágyon ülve elmagyaráztam neki, hogy én is mennyit gürcöltem érte, és hogy ha most feladja, azzal az én munkámat is hiábavalóvá teszi. Elmondtam neki, kerek perec. Ekkor átjött a férjem is, kócos hajjal, atlétában, hogy hagyjam békén a gyereket. Ilyenkor persze nagyon megértik egymást, mikor ellenem kell összefogni, és hát könnyebb engem szekálni, énrám morogni, mint nem inni, beülni a kocsiba és elvezetni Szegedig vagy Győrig. Petra végül aznap sem ment edzeni. Harmadnap csak délután lett volna edzése, de azt is kihagyta. Rosszkedvű volt, mikor hazaértem a munkából, alig szólt két szót, végül estefelé sírva fakadt. Ezt az egészet nem panaszképpen mesélem, hanem azért, hogy az osztályfőnökhöz hasonló embereknek is legyen fogalmuk arról, mi mindenen megyünk keresztül, mennyi áldozatot kell hoznunk a siker érdekében. Megkérdeztem Petrától, hogy mi a baj, de nem akart mondani semmit. Kivételesen készítettem neki egy marcipános forró csokit, tudom, hogy nagyon szereti. Még mandulát is tettem rá meg tejszínhabot. Bevittem a szobájába, de most sem szólalt meg és mikor kimentem, kulccsal bezárta mögöttem az ajtót.
Nem mondja, nem meri mondani, de szerintem az a baj, hogy már mind a három barátnőjének van fiúja, neki pedig nincs. Évi, Petra legjobb barátnője a múlt hónapban jött össze egy egyetemista sráccal. Ezt sem a lányomtól tudom, hanem Évi anyukájától. Petra csúnyának tartja magát. Nem az pedig, szép kislány, de nem hisz nekem. Abban a korban van, amikor szerinte minden hülyeség, amit az anyja mond neki. Majd elmúlik, idő kérdése. Belátja majd, hogy ő is ér annyit, mint a barátnői, és akkor már magabiztosabb lesz. Ezért sem hagyhatja abba a sportot. Ha szép eredményeket ér el, büszke lesz magára, és végre felismeri, hogy különb mindenkinél, meg aztán előbb-utóbb a fiúk is megfordulnak utána.
Most kezd beérni a kemény munka gyümölcse, kitartónak kell lennünk. Ma felhívtam Petra edzőjét, és mondtam neki, hogy holnap délután szeretnék vele személyesen beszélni. Közlöm majd vele, hogy Petra el van csüggedve, amiért nem szerepelt jól az Európa-bajnokságon, és hogy ki fog hagyni pár napot, de aztán keményebben fog edzeni, mint valaha. A jövő héten pedig beszélek az osztályfőnökkel is. Szeretném időben jelezni neki, hogy a kislányom, az ő legjobb tanulója jövőre másik osztályba fog járni.
