„Megsokszorozom magam, hogy érezzem magam,
Ahhoz, hogy érezzem magam, arra volt szükségem, hogy mindent érezzek,
Túlcsordultam, nem tettem egyebet, csak túlcsordultam…”
(Pessoa/Álvaro de Campos)
Néha gondolok arra, jó lenne az embereket
két csoportra szedni: ünneplőkre és magányosokra.
Akit a hit vezet, vegyen le az Égről egy csillagot,
díszítsen fát, ajándékozzon, kóstoljon finom ételeket,
akit azonban nem, annak legyen egy másféle naptára.
És ne ismerje még az ünnep szót sem, ne legyenek
hajótörött mesék a könyvtárában, feledje gyermekkorát,
és csak álmában fedje be jótékonyan az aranypöttyös éj,
csillagporral hintve be lelkét, hogy az ne szóródjon minden
mozdulattal a végtelenbe szanaszét. Hiszen az így is hiányokkal
van tele: háborúkkal és fenevadakkal, miktől félni kell, a béke
fészkét szétrobbantotta egy detonáció: izzik a mennyezet. Félek.
Magányosan halok meg, hidd el Álvaro! Kócos lelkem tükreiből
nem marad más, csak szilánkok, amik majd más emberek lelkeibe szállnak,
s városokká lesznek, hol mindig van kikötő. És életekkel lesz tele
minden: senki sem lesz ilyen vak termesszé, mint, ami most én vagyok.
Vagyok? Nem vagyok? Magam sem tudom. Mi az a lét? Enni, inni,
üríteni, dolgozni, nem hajózni, repülni, de nem szállni, kicsinálni a tegnapot,
túlélni a mait és tunyulni, lustulni, aludni, álmodni… Mennyi infinitívusz!
Fokozni, fokozni kell! Dolgozni a versen és elsétálni A-ból B-be, majd vissza.
Semmibe vesző utakon átkelni, s meglátni a halottas házat, egy szikla mögött,
és a vérbe fagyott Krisztus palástját felölteni, mert félkarú az ember Ricardo.
Két karral egyedül Jézus az, ki tegnapelőtt, tegnap, ma és holnap meg az
idők végezetéig minden bűnöst átölel, hiszen, ha felkelünk, máris feltámadunk
aznapra egyetlen lépésünkkel, légzésünkkel. A magányos is hitben él,
pedig nem tudja szerencsétlen, mekkora áldás minden megszokott körülötte.
