Tisztán emlékszem arra az osztrák vasúti kalauzra, akinek máig a fülemben cseng kedves, anyámat unszoló hangja: „Frau Doktor, gondolja meg, a klagenfurti múzeumban most jó állást kapna, igazán jó helyet. Szálljanak le a kislánnyal (ez voltam én!) Jennersdorfnál, még osztrák földön.” És hallottam anyu osztrákos németségű, Wilhelmine Karner, a drága Tante Wilma jóvoltából „bennszülött dallamú”, csüggedt válaszát: „Nem lehet, kalauz úr, az apám (nagyapám!) súlyos beteg, nem hagyhatjuk éppen most magára.” De azért köszönöm. Jó volt egy hónapig Karintiában egy másik világ, visszatért gyerekkori nyaraim kóstolgatása.” Aztán nemsokára jött a határ. S a várakozás hajnalig, Szentgotthárd augusztus végi állomásán, vonatunk órákat késő, de itthoni, s bennünket pöfögve biztató mozdonyára. Döntő órák lehettek volna. De mi ketten, negyvennégy és tizenhat évesen, nem bánkódtunk a sorsunk újabb, megint csak elmulasztott fordulásán.
1967. augusztus – 2023. augusztus
