Szünet
Ezen a csapáson most nem mozdul semmi. Mint egy séta, amiben nem számíthatok semmi jóra. Hiszen a kerteket lezárták és nem nyitják a kapukat. Hiszen csak a fényes nappalik és csak a nevetés zárt fogsorok alatt. Hiszen csak az óvatos ebek a kertek korlátai mögött. De én így akarok lenni lassú zuhanás az olvadó hótáblák csepegésében. Amiben te vagy a víz fagyáspontja. De ezen a csapáson most nem mozdul semmi. Csak kapkodom a levegőt. Korlátokhoz simul a hátam. Mint egy szünet, ahogy elmarad két összetartó test között. Mint egy séta. Amiben nincsenek mondatok. Csak ez: Hiszen a kutyák elszöktek. Hiszen a fogakból kiesett az összes tömés. Hiszen lekapcsolták a lámpákat. Hiszen kinyitották a kapukat. Hiszen újra virágzik a kert. De most az olvadásban én vagyok a tócsák körvonala, és te vagy a szünet, ami elmarad két összetartó folyadék- gyöngy között. Mert ami törődésre vágyik így a legmagányosabb.
Kereszttel a nyakában
A vadász lassan leterít mindenkit. A helyiek egész egyszerűen csak Joaónak hívják. Lehetne persze máshogy is. De ez nem az erdők már sokszor elbeszélt meséje. Itt szívizmot cserélnek vesére. Hentespult alatt üres tálak. Nincs alku. Az olcsó dohányt megérzik a séfek is. Ott, ahol Joaónak nem volt elég pénze lepényhalra. Sziréna a júliuson. Katamarán a kikötőben. Joaónak megtelt a hólyagja. Szívet vesére. Az ő ujjait jobban. Erdész volt északon. Aztán katonák a júliuson. A katamarán lepényhallal megáll a krisztus alatt. Persze ő portugál. Én meg csak a boncmester egy már sokszor elbeszélt mesében. Szívizmot vesére. Lepényhalat apróra. Szirénát katonára. Krisztust vadászra. Kiterítettük a lapokat. Lehetne persze máshogy is. De ezt hozta: kurvát. Kereszttel a nyakában.
