Budapest. La gare
Púpos meghalt, de Lagardere él, ez a mondat jut eszembe, amikor a La gare teraszára készülve, minden sör előtt a biztonság kedvéért a budit keresem. Mellékhelyiség, és első körben, udvariasan, de a túl közeli Keleti pályaudvar közérdekű tájai felé irányítanak. A második korsónál már jóval vonal fölött a hab. Itt ülök megint az egyik B betűs nagyvárosban. Ilyenkor Brédát hívtam föl hajdanán, főleg, ha Bukarestben, az egyik kedvenc teraszomról mennyiségtől és hangulattól fűtve elláttam olykor Babadagig is. Szántait hívom, de valamiért nem veszi fel, biztosan dolga van, mint tegnap hajnalban Téreynek, kivel pompásan kidolgozott álom keretein belül, egy alacsony kovácsoltvas kaput jártunk körbe az egyébként teljesen üres térben, mert nem volt kerítés. Világosbarna öltöny s fehér ingben ő, mint lakodalmakra illik érkezni nyáron. Apró dolgokról beszéltünk és távolról miránk figyeltek Bogdanov békés-félelmes, karcsú fénylényei. Az ébredés utáni másnapon, egy könnyedén leírható délutánon ennyi történik: Budapest, La gare. Most mindenre és semmire is lenne jó esélyem, persze csak akkor, ha megszólítanál. Szeptember 15.
Megint a Földön
Megint a Földön találom magam. Megszokhattam volna, de nem tudom. Elég egy félresiklott rezzenés: ágyő Jupiter, Szaturnusz, csodás Luna, harcias marsi völgy. Nem és nem. Megint nem. Nem Artemisznek repedt mezején kötök ki, megint a Terra nevű sárgolyón, ahol táblák jelzik miként is lehetsz boldog, hogy kanyarítsd a sorsod vonalát, miként viselkedj, mit találj ki, mit nem. Bezzeg a Merkúr cseppfolyós tájain higanygőzzel kábíthatod magad, napszélben szárított memóriádat puhítja gyorsan képzelő erő, ami közös, de tied, enyém is. Ki Ide jut, nyugodjon az le gyorsan. Évtizedek is eltelnek amíg, kitisztul újra a régi pályakép, ahol csillag vagyok, s ti mind. Mindannyian.
