Plüss Műhely
Hol a városban
BELÁNYI JÓZSEF: 2. TÜNDÉRI VERSKALAND (BRUNSZKÓ LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓIVAL)
Belányi József (1979) reklámszövegíró, költő, újabban meseíró. 2015-ös Jártam a Holdon című verseskötete után, 2023-ban jelent meg első verses mesekönyve HOL vagyok címmel, ami egy tizenkét kötetes sorozat első része.”
A hamarosan megjelenő, HOL a városban című mesekönyv a sorozat második része. Aszimmetrikus felező 13-as sorokkal, három szótagos rímekkel, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szórakoztató humorral és remek illusztrációkkal követel helyet magának a hazai gyermekirodalomban.
ELŐSZÓ,
amelyben először szólal meg NEMSZÓLTAM
„Hahó, kelj fel, ne aludj már!” – ébredt HOL a lányhangra. – „Amikor te megérkeztél, rám esett egy száraz fa.” A kis tündér azt motyogta: „Egy nyitva egy márhivó...” Van az úgy, hogy beszéd előtt kicsit azért várni jó. Kinyitotta mindkét szemét, felült, aztán szétnézett: látott benn egy sötét szempárt, odakint nagy kékséget. „Ez nem erdő...” – mondta halkan. – „Azt hiszem, én elvesztem... És te ki vagy, és mit csinálsz ebben a szép jelmezben?” Sötétbarna volt a bőre, mint kávé a presszóban, és fekete mindkét szeme: „Ez a ruhám... NEMSZÓLTAM.” „Csinos ruha, ne haragudj. Azt tudom csak, HOL vagyok… Úgy érzem, hogy néhány napom ellopták a tolvajok... Mi a neved? Én HOL vagyok, de ezt egyszer már mondtam.” „NEMSZÓLTAM, és mind a ketten itt vagyunk a városban.” „HOL vagyok én, tündértanonc… Mi az, hogy te nem szóltál? Azt hiszem, hogy nem ártana hozzád egy jó zsebszótár...” A lány erre jó nagyot nyelt – derekán egy taftszoknya –, kimérten és nagyon lassan a tündérnek azt mondta: „Az a nevem, hogy NEMSZÓLTAM. Értem azt, hogy te vagy HOL. Boszi vagyok, beszorultam, és ez kicsit lehangol…” A tündérfi odaugrott, felkapta a husángot: “Ne haragudj, te itt szenvedsz, én meg csak úgy dumálok… Varázslatért indultam el, hogy a vizsgát letegyem, hanyatt estem a tisztáson, és púp nőtt a fejemen.” Szót ejtett az állatokról, a csínyekről hallgatott, megemlített fát és bokrot, fűszálakon harmatot. „A városban is van ilyen, de mindenből kevesebb, és ezért a legtöbb ember állandóan kesereg.” A tündérke ámult-bámult: „Emberről már hallottam… Nem túlzás, hogy nem kedvelem; hátul van a rangsorban.” „Olyanok ők majdnem, mint mi: fej, nyak, törzs és végtagok, de legalább nyolc és félszer nagyobbak, mint én vagyok.” Akkora volt, mint két alma – egymáson két jonatán, saját szemmel nem is látott eddig tündért soha tán. HOL sem volt ám nagyobbacska, talán csak egy centivel. „Megnézném én ezt a várost! Köszönöm, ha elviszel.” Felmentek a pincelépcsőn, kiléptek az utcára – nem is rendes utca volt az, hanem csak egy utcácska. Tátott szájjal forgolódott HOL a tűző napfényben: „Nem ez lesz a kedvenc helyem, egyelőre azt érzem…”