Haklik Norbert: Kabdebói szótár a Duna anyanyelvéhez

A Dunatáj mint földrajzi-kulturális egység koncepciója Kabdebó Tamás Danubius Danubia című regénytrilógiájában[1]

„A Duna sorsa az, hogy a kivájt, majd később állandósult és szabályozott mederben Közép-Európa szívén, Ausztrián és Magyarországon keresztülfolyva magába szívja a mellékfolyók víztömegét és Al-Dunává duzzadjon. A partján élő emberek, asszonyok gyakori sorsa az, hogy határok közé, illetve mögé zárják őket, Duna-határok mögé is, ami a legtermészetellenesebb dolgok egyike, a gátat kivéve, ami még a határnál is rosszabb.”[2] – fogalmaz egyik dunai tematikájú előadásában Kabdebó Tamás. E két mondatos megállapítás remekül foglalja össze azt a feszültséget, amely a Dunát nemzeteket, kultúrákat és nyelveket összekötő ezüst országútként láttató koncepció, valamint az ezzel olykor homlokegyenest ellenkező valóság között áll fenn. A Danubius Danubia folyamregény-trilógiájának egyik lehetséges olvasata éppen a Duna-eszmény és a történelmi-politikai realitások között feszülő ezen ellentét kifejtése. Kabdebó trilógiájának van Duna-koncepciója, amelyet – az esszéisztikus betétek és a kulturális-történelmi utalások mellett is – elsősorban a folyam „partján élő emberek, asszonyok” sorsának történetszövedékét összetartó kapcsolódások felfejtése révén fedez fel az olvasó. Ilyen értelemben a regénytrilógia a kabdebói Duna-felfogás nyolcszázegynéhány oldalas definíciójaként is értelmezhető.[3]

A Danubius Danubia folyamregény-trilógiájának egyik lehetséges olvasata éppen a Duna-eszmény és a történelmi-politikai realitások között feszülő ezen ellentét kifejtése…

A Duna-téma megfelelően gazdag valóságanyaggal szolgál az értelmezéshez, akár még ekkora terjedelemben is. A folyamok leglényegéhez tartozik ugyanis, hogy kultúrateremtő, egységesítő erővel bírnak, ami logikusan és törvényszerűen következik abból, hogy vízi útként évezredeken keresztül a tárgyi és szellemi termékek közvetítésének legfőbb médiumaként szolgáltak. Nem véletlen, hogy az emberi civilizáció történetének első nagy kultúrái mind folyamok – a Tigris, az Eufrátesz, valamint a Nílus – mentén alakultak ki. A valósághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a Duna – az egyetlen nála is hosszabb európai folyammal, a Volgával ellentétben – nyelvek, nemzetek és kultúrák sokaságával találkozik, mialatt eljut forrásától a torkolatáig: „A Felső-Duna németül csörgedezik, locsog-fecseg, és így van rendjén, mert évezredek szentelték meg azt. A Közép-Duna magyarul – vagy főleg magyarul, hungarusul – beszél a partoknak, a hajók oldalának, mert egy ezredéve mi alakítjuk, öntözzük vérünkkel azt a tájat. Az Alsó-Duna szláv és román ajkú, mert ilyen az anyaöl, a Fekete-tenger, ami befogadja.”[4] A folyam mindig más és más módon jut szerephez e népek kultúrájában, önmeghatározásában, folklórjában és nemzeti mitológiájában. Mint Kiss Gy. Csaba, a Dunatáj nemzeteinek, nyelveinek és kultúráinak egyik legkiválóbb magyarországi ismerője rámutat: „Véletlen, vagy talán mégsem egészen az, hogy Kelet-Közép-Európa négy (az osztrákkal együtt öt, bár ott csak úgy szerepel: ’a folyamnál’, de nem kétséges, hogy melyikről lehet szó) nemzeti himnuszában van benne a Duna, eltérő üzenet közvetítőjeként, más-más jelképi tartalommal.”[5] A mi nemzeti imádságunkban a Duna, valamint a Tisza a magyar nemzet felvirágzásának terét határozzák meg – „S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának” –, azonban a horvát himnuszban a folyam már nem társa az ország másik emblematikus folyójának, a Szávának, hanem némiképp annak ellenfeleként jelenik meg, a magyar befolyás jelképeként.[6] Az – eredetileg Visszhang címmel íródott – Ébredj, román! Tizenegyedik versszakában Andrei Mureşanu a Dunát a román egységet csorbító orosz terjeszkedés áldozataként ábrázolja, „miszerint ’ellopták a Dunát’, ez arra céloz, hogy az 1812-es bukaresti békével orosz fennhatóság alá került Besszarábia, a cári birodalom kijutott a Duna-deltához, vagyis megsérült a haza megálmodott tere.” A bolgárok nemzeti imádságában, Cvetan Radoszlavov Büszke Balkán hegység című versében a Duna „Trákia és a Pirin hegység mellett a harmadik jellemző szimbóluma az ország egységének”[7], és nem mellékesen kékesszürke színű. A bajai születésű Kabdebó Tamás Duna-trilógiájáról értekezve pedig nem mulaszthatjuk el megjegyezni: a sokak által Ausztria nem hivatalos himnuszaként számon tartott Kék Duna keringőt ihlető költemény, a Szép kék Dunánál (An der schönen blauen Donau) a Petőfit fordító és népszerűsítő, bajai születésű német költőtől, Beck Károlytól (Karl Beck, 1818–1879) származik. A Duna tehát fizikai valójában, valamint szimbólumként egyaránt éppúgy összekötheti, mint ahogyan el is választhatja egymástól a partján élő nemzeteket. A valóság tehát roppant összetett, a Duna-parti igazságok mozaikjában a „rendezni végre közös dolgainkat” József Attila-i feladatának éppúgy helye van, mint Ady Endre megállapításának, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”, mindemellett olykor olybá tűnhet, annak az Orbán János Dénesnek is igaza van, aki a költő előd verssorát a következőképpen egészíti ki: „hogyha alulról hallgatod”.

A Duna tehát fizikai valójában, valamint szimbólumként egyaránt éppúgy összekötheti, mint ahogyan el is választhatja egymástól a partján élő nemzeteket…

Kabdebó Tamás Duna-trilógiája vitathatatlanul tudomást vesz erről a sokféleségről. A Danubius Danubia főhőse, Dunai Szendrő József, alias Dé élete a Duna szomszédságában zajlik. A regényhős a magyarországi szülőföldtől a szerbiai Szmederevón át egészen az emigrációban választott haza, Németország Duna-szakaszáig bejárja a Dunatájat, életének fontosabb sorsfordulói valamiképpen mind kapcsolódnak a folyamhoz, és halála is egy, a Dunán kikötött hajón következik be. „Megnézem a Felső-Dunát” (122.), tervezgeti, miközben a börtönben apja útinaplóját olvassa, és arról álmodozik, egyszer majd leevez fiával a Fekete-tengerig. (129.) Amikor fiának írt levelében néprajzi tanulmányaira emlékezik vissza, Dé annak a fontosságát hangsúlyozza, hogy a Duna-vidéket nemzetek feletti egységként helyes látnunk és láttatnunk, felidézve, hogy Ortutay Gyula és Dégh Linda az egyetemen úgy szólt az utódállamok magyarlakta területeinek etnikájáról, hogy „meg ne sértse a román, a szerb, a cseh vagy szlovák honosokat”. A gondolat folytatásában azt is kétségtelenné teszi, hogy a Dunatájat egyetlen, nemzetek és államhatárok feletti földrajzi-kulturális egységként tekinti a folyó forrásától egészen a deltatorkolatig: „Én többre vágytam, az egész Duna-medence népszokásainak felmérésére. Kialakult bennem egy gondolat, hogy majd a Duna két partját a Fekete erdőtől a Fekete-tengerig megjárva, vízen is és szárazon is, képes legyek arra, hogy a kontinuitást és az egymásból adódó, alakuló, egyedi és kölcsönzött szokásokat egy hatalmas térképen állítsam össze. Továbbá, hogy létrehozzak valahol egy olyan múzeumot, ahol az egész néprajzi eszköztárat organikusan fölmutathatom.” (659.)

Kabdebó Tamás nem hagy kétséget az olvasóban afelől, hogy a Dé-féle felfogást tartja helyesnek: „A Duna láthatólag-hallhatólag tud németül, magyarul, csehül, szerbül, románul, bulgárul, de oroszul, sőt cigányul is tud, és ő, dunai Szendrő József érti a Duna anyanyelvét.” (163.)

Azt tehát, hogy a Duna közvetítő és közelítő, valamint elválasztó képességei közül melyik érvényesül hangsúlyosabban az adott történelmi korszakban, erősen befolyásolják a politikai – időnként pedig a katonai – hatalmat birtokló ember szándékai és érdekei…

Dé Duna-koncepciója azonban nem szabály, hanem kivétel. A folyam – ugyanazon attribútumaiból fakadóan, amelyekből kultúrateremtő, egységesítő erejét nyeri – stratégiai jelentőséggel is bír.[8] Ennek megfelelően történelmi kataklizmák idején nem összeköt, hanem inkább az elválasztás eszközeként szolgál, amelynek legperverzebb extremitását az jelenti, amikor – erőszakot téve a folyamon – a népírtás eszközeként használják fel, akárcsak a magyar hadsereg alakulatai tették 1942 telén Újvidéken, vagy a nyilasok 1944-ben és 1945-ben Budapesten. Aligha tévedünk, ha megállapítjuk: a NATO Jugoszlávia elleni légiháborúja azért is keltett oly erős visszatetszést sokakban, mert a Duna-hidak módszeres lebombázásával mintha éppen a folyam összekötő erejének szimbolikus megsemmisítésére törekedett volna. Azt tehát, hogy a Duna közvetítő és közelítő, valamint elválasztó képességei közül melyik érvényesül hangsúlyosabban az adott történelmi korszakban, erősen befolyásolják a politikai – időnként pedig a katonai – hatalmat birtokló ember szándékai és érdekei. Ezt a kettősséget fogalmazza meg találóan Kovács István is a Danubius Danubiáról írott recenziójában: „A Dunának a vasfüggöny se tudta útját állni, de létével mégis hozzájárult az eltereléséhez, s azzal, hogy a folyam újabban per tárgya, a vízlépcső rabjaként szimbóluma lett az elválasztás fogalmának is.”[9]

Az erőviszonyoktól és az érdekektől függően tehát más és más módon látják a Duna-parti valóságot a partján élő nemzetek. Ez a történelem során elsőként talán az egymás ellen is ható nemzeti függetlenségi törekvések előtérbe kerülésekor lett nyilvánvalóvá: „…harc kezdődik 1848-ban, mely a magyaroknak szabadságharc, az osztrákoknak birodalomvédelem, a románoknak, szerbeknek, horvátoknak nemzetépítés.” (573.) Kabdebó külön fejezetet szentel a regénytrilógia első kötetében annak bemutatására, geopolitikai helyzetüktől és történelmi hátterüktől függően mennyire eltérően látják a Dunát a különböző nemzetek képviselői: „Az Árapálynak egyik Donau Tagen – Dunai napok című fejezete egy passaui Duna-konferenciát mutat ne, ahol a Duna-menti országok fiai találkoznak. Ki így, ki úgy, ki amúgy beszél, nyilatkozik, szaval vagy locsog. Az oroszok tirannus módon, a románok ravaszul, a németek agresszívan, az osztrákok emberi módon, valóságos problémákról beszélve.”[10] A fejezet nyilvánvalóan sztereotípiákkal dolgozik, de e sztereotípiák éppen arra szolgálnak, hogy az irónia eszközével rámutassanak ama látásmódnak a fogyatékosságaira, amelynek kizárólag a saját nemzeti narratíváig, a kulturális-történelmi hátterünk által meghatározott nézetekig terjed a horizontja. Jellemzően fejezi ki az egymásnak feszülő nézetek közötti konfliktus abszurditását, hogy a Duna-konferencia különféle nemzeteket képviselő előadóinak felszólalásából a más országokból érkező résztvevők rendre hiányolnak valamit – a német Rüdiger generális hadtörténeti előadását például a magyar résztvevők eképpen kommentálják: „Hát Búvár Kund? Hát ahogy I. András túladott III. Henriken?” (210.) –, ráadásul a tanácskozás hamarosan csonkán folytatódik, miután a szovjet, majd a román, cseh és az anyaországi magyar résztvevők is kivonulnak a teremből. Jellemző, hogy ezen epizódot követően a nagyműveltségű neuburgi antikvárius, Imrey Imre, valamint Dunai Szendrő József valóságos kétszemélyes „minikonferencián” vitatják meg, mi teremthetett okot a tanácskozás obstruálására a különféle nemzetek képviselői számára. Kettejük párbeszéde azonban egyúttal arra is alkalmas, hogy rámutasson egy lehetséges attitűdre, amely a magyarságnak a Duna-medencében elfoglalt geopolitikai, kulturális és történelmi meghatározottságából fakad. Imrey Imre ugyanis eképpen vonja le az eszmecsere tanulságát: „Lehet, hogy a szívem mélyén tudom, a keleti hordák barbárok, de nekem mint magyarnak az a sors jutott, hogy Kelet és Nyugat közé szülessem, tehát minden diplomáciai erőmmel azon legyek, hogy Keletet szelídítsem, Nyugatot szoktassam, magyarán: közvetítsek.” (212.)

Két ellentétes erő feszül itt egymásnak: az elbeszélés személyes és élményszerű volta áll konfliktusban annak a távolságtartásnak az igényével, amely ahhoz szükséges, hogy az eseményeket az egész Dunatáj történelmi, földrajzi és kulturális egységének távlatából láttassa a regény…

A Danubius Danubia szereplőinek nézőpontját tehát elkerülhetetlenül meghatározza, de legalábbis jelentős mértékben befolyásolja nemzeti- kulturális hátterük. Mindez komoly kihívást jelent a regényíró számára, amennyiben a Duna-vidéket nemzetek felett álló egységként kívánja megjeleníteni, akárcsak a regénytrilógiában Kabdebó Tamás. Két ellentétes erő feszül itt egymásnak: az elbeszélés személyes és élményszerű volta áll konfliktusban annak a távolságtartásnak az igényével, amely ahhoz szükséges, hogy az eseményeket az egész Dunatáj történelmi, földrajzi és kulturális egységének távlatából láttassa a regény. Kabdebó egy remekbeszabott narrációs bravúrral oldja föl ezt az ellentétet: a Danubius Danubia elfogulatlan, időtlen és mindentudó narrátora, a Titkos Krónikás szerepeltetésével. A Titkos Krónikás ismérveit nagyobb terjedelemben elemzem  Az író, a regényhős és a Titkos Krónikás. A narráció kihívása Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényében című tanulmányomban[11], ezért e helyütt nem bocsátkozom aprólékosabb részletekbe. Idézzük fel inkább Mányoki Endre megállapításait arról, hogyan tölti be a mindenkori eseményeket történelmi távlatból, elfogulatlanul és pártatlanul szemlélő narrátor szerepét sikerrel a Titkos Krónikás, amely ezáltal a hely hamvasi értelemben vett géniuszának megtestesítője: „A Titkos Krónikás ismeri a múltat, látja a jelent, de nem látja előre – amit csak Isten lát – a jövőt. Számára a Duna-táj egyetlen hatalmas helyvízrajzi, de egyben politikai és geológiai, belső, hossz- és keresztmetszeti térkép is.” Mint Mányoki rámutat: „A Titkos Krónikás pártatlan. Szvatopluk népét éppúgy kedveli, mint Árpádét”, és „tétlenül nézi, hogy Szendrő vára szerb-magyar-török gazdát cserél, nem szurkol a Galambóc alatt összesereglett töröknek, a nándorfehérvári védőknek, a vizet pirosra festi a vér, a halottakat fölfalják a halak, a Duna él, kitisztul az akkori csaták nyomán ugyanúgy, mint Vácnál 1848 tavaszán.” Ennek megfelelően a Titkos Krónikás egyáltalán nem vesz tudomást a nemzetiségi különbségekről: „Pozsonyban, az új híd lábánál nem dönt arról, hogy a magyar beszéd vagy a pressburgi német szó, avagy a bratislavai szlovák lenne közelebb a szívéhez.”[12]

A Titkos Krónikás tehát történelmi folyamataiban, valamint szinkrón változatosságában is egységként látja és ismeri – tehát a korok és nemzeti narratívák felett álló perspektívából szemléli – a Dunatáj teljességét: „A bükkfakeresztbe rejtező Titkos Krónikás tanonc mindezt megelégedéssel nyugtázta. Számára (és a Jóisten számára) egyaránt kedvesek voltak a Dunatáj bármely vallásának hívei (horribile dictu: az agnosztikusok is), bármely államának lakói, bármilyen nyelven, nyelvjárásban karattyoló békái, hegedölő tücskei. Úgy sejtette, hogy az emberek nem az égi igazságot, hanem a földi igazukat keresik, és nem hősök akarnak lenni, hanem túlélők. A Titkos Krónikások emlékezete, a tájegység-molekula nosztalgiája, vissza kellett, hogy gondoljon a Pax Romana-ig, hogy a kényszerű egyetértést és a tessék-lássék harmóniát egy korszak életstílusának hihesse. Azóta viszály, apály, árapály, áradás, esőzés, zivatarok, mennydörgések, vérengzések, megalkuvások uralták az ittlakók többségének életét, holott példát vehettek volna a napsugárról, mely pártatlanul sütött minden pógárra a Schwarzwald dombjaitól idáig, az Orsova hegyre épült Szent Anna zárda templomának öklömnyi aranygombjáig.” (776.)

Kabdebó Tamás Duna-trilógiája szimbolikus Duna-utazásként is értelmezhető, amely éppen ezt a sokféleségből fakadó egységet hivatott jelképes térként értelmezni…

„A szellemi közeledés nem más, mint egymás álláspontjának megértése, majd fokozatos elfogadása, anélkül, hogy a magunként feladnók”[13] – fogalmaz egyik esszéjében Kabdebó Tamás. A Danubius Danubia regénytrilógia nyolcszázegynéhány oldala mintha azt az üzenetet hordozná, ennek a látásmódnak az általános érvényű elsajátítása jelentheti a Duna-parti egység megteremtésének kulcsát. A passaui Duna-tanácskozás Jugoszláviából érkezett résztvevője, Felix Agger-Zrinski mintha a kabdebói Duna-koncepció esszenciáját fogalmazná meg, amikor előadásának zárlatában rámutat, hogy a Duna-vidék egysége a részletek különbözőségének mozaikjából áll össze: „A Dunatáj paradox jellege abban a kettősségben (helyenként hármasságban, négyességben) rejlik, hogy a Duna mint vízi út vonzza a mellékfolyók áruit lefelé, és pumpálja az alulról érkező, illetve a két partján megtermett-megtermelt termékeket fölfelé és elfelé. Van tehát egyfajta centrifugális és egyfajta centripetális Duna-tájerő, létezik a Duna-mágnesesség, mely vonzza a tájék többi vizeit, de az embert illetően még sincs egységesedés, hisz ott vannak a körülálló hegyek, a Kárpátok karéja, és az Alpok nyúlványai és a Duna vízi vidéke, síkságai és csoportokba tömörülő dombjai, melyeknek birtokáért megannyiszor birokra kel Kelet és Nyugat, és a kétfelőli áramlás kétféle hordalékát hagyja hátra a tájon. Egy háromezer kilométeres medencében nyolc uralkodó nyelv, négy némiképp háttérbe szorított társnyelv és negyvenhét nyelvjárás nyüzsög. Nem feladatom, hogy eldöntsem: a Duna menti Ember kultúrája hogyan oszlott meg, mióta trákok, kelták, rómaiak és illírek osztoznak a tájon, de úgy tetszik, egységünk sokféleségünkben rejlik.” (200.)

Kabdebó Tamás Duna-trilógiája szimbolikus Duna-utazásként is értelmezhető, amely éppen ezt a sokféleségből fakadó egységet hivatott jelképes térként értelmezni. Dunai Szendrő József ugyanis – ifjúkori álmaival ellentétben – soha sem utazza végig a Duna teljes hosszát, mint ahogyan a folyamregény egyetlen másik szereplője sem. A forrástól a torkolatig tartó Duna-utazás azonban mégis megvalósul a regényben – a Szendrők két évszázadon átnyúló családtörténete révén, amelynek során a családfa lombozatának színkavalkádját a Dunavidék különféle nemzetinek képviselői gazdagítják, a német gyökerű ősöktől a románokig. E tekintetben a trilógia családtörténete rokonságot mutat a regénybeli Deggendorf gróf falimozaikjával, amennyiben az vizuálisan jeleníti meg ugyanazt a látásmódot, amelynek köszönhetően a folyam a Danubius Danubia legfőbb regényszervező elemévé válik. A mozaikkép ugyanis a tényleges arányoktól függetlenül, méretüket a kompozícióban elfoglalt szerepük szerint megválasztva ábrázolja a mellékfolyókat, valamint a Duna menti városok nevezetességeit, illetve a történelmi események sorából önkényesen kiragadott, de az összkép dramaturgiáját tekintve helyénvalónak ítélt eseményeket. (460-469.)

A Danubius Danubia cselekményének virtuális, generációkon átívelő Duna-utazásként történő értelmezését erősíti meg, valamint egyúttal a Dunavidék nemzetek feletti egységként való felfogásának nehézségeire is rámutat Dunai Szendrő József fia, Szendrő György, valamint a magyar gyökerekkel is rendelkező román lány, a Bia néven is szerepeltetett Annamaria Danubia Fischer-Galati románca, amely a trilógia harmadik, Forrás című szakaszának fókuszában áll. Szimbolikus jelentősége van annak is, hogy a két fiatal közösen vesz részt egy régészeti ásatáson, amely a regényben többször alkalmat teremt a történelem mint emberalkotta narratíva, valamint a jelenkori valóság között fennáló összefüggések, illetve feszültségek érzékeltetésére. Bia esetében például a román és a magyar történelemszemlélet egymással összeegyeztethetetlen elemei jelentenek látszólag megoldhatatlan talányt: „Bia hadilábon állt a közép- és újkori történetírással. A kolozsvári magyar nagymama egészen másként tudta a dolgokat, mint ahogyan azokat a Hora és Kloská-ról elnevezett galaci középiskola történelem óráján tanították. A román nemzeti ideológia, a kommunista doktrínákon innen és túl, a dáko-román elméletet az iskolai és egyetemi tanítás alappillérévé tette. Ugyanakkor a kolozsvári nagymama, aki a Zrínyi Ilonáról elnevezett kolozsvári magyar leányiskola növendéke volt, esküdött arra, hogy a dákok kihaltak, elköltöztek, eltűntek onnét, ahová, mint üres területre, a gyepüfoglaló székelyek beköltöztek. Bia kislánykori kérdéseire apja, anyja, a vállukat vonogatták. Elena, a nagynénje ezt mondta: ’Ha nagyobb leszel, majd együtt megvizsgáljuk, mint mondanak a régészeti leletek.’ Bia így könyvelte el az ügyet tehát: Mindegy, hogy román őseim folytatólagosan laktak Erdélyben vagy sem, és mindegy, vajon magyar őseim üres területet foglaltak-e el vagy ritkán lakottat. Más kérdésekkel foglalkozom majd.” (721-722.) Bia végkövetkeztetésének üzenete egyértelmű: egyrészt tévút, másrészt pedig lehetetlen feladat is volna a jelent kizárólag a történelmi narratívák mentén értelmeznünk. A történelem pedig kiváltképp alkalmatlan eszköz arra, hogy a jelenkor nemzeti-etnikai hátterű vitáinak eldöntésére használjuk, már csak amiatt is, hogy a leletek az ősök kulturális hátterének megallapításához igen, etnikai hovatartozásuk meghatározásához azonban nem szolgálnak használható információval: „’A fizikai antropológia ezen a szinten a legmegbízhatatlanabb fogódzó. A római katonák sem mind Itáliából jöttek, hanem Albániából éppúgy, mint Galliából, vagy az egykori Magna Graecia bármelyik pontjáról. Két csontváz sokmindent elmondhat magáról: az eltemetettek életkorát, sírban tartózkodási idejét, a halál percében felmutatott fizikai kondíciót, a fogak minőségét, a fogbetegségek változatát, az asszonyi gyermekáldás meglétét, hiányát, gyakoriságát, a férfi harcban, vagy verekedésben kapott csontigható sebeit, de azt nem, hogy pannon volt-e az eltemetett, vagy pediglen római’, szögezte le a kérdést – egyelőre – dr. Száz, majd nekilátott, hogy minden oldalról lefényképezze a sírt és lakóit.” (765.)

Gyuró és Bia szerelme amiatt is szimbolikus jelentőséggel bír, hogy beteljesülésével a folyam férfi és női princípiuma lesz termékeny egységgé. Románcukat a Danubius Danubia ásatásjelenetében emeli a szerző szimbólummá, amikor is Bia és Gyuró között a következő párbeszéd játszódik le az ezerhétszáz éve élt emberpár éppen csak kihantolt csontjai felett: „’Dominus danubius’, szólalt meg Gyuró.

’Domina danubia – domina danubiana’ – toldotta meg és variálta a lány.

’Homo, homini, danubius, danubiensis, pannonicus, mysicus’, próbálgatták együtt a változatokat, melynek bármelyike pontosította s módosította a szemantikát.

’Danubius, Danubia’, szögezte le Bia.

Eddig a csontemberekre, most egymásra gondoltak és néztek.

Szendrő György de genere dunai átfogta szorosan Annamaria Fischer-Galati, alias Bia vállát, maga felé fordította a lány felsőtestét, és megcsókolta az ajkát.” (768.)

Danubius és Danubia – ne feledjük: a rómaiak a folyam felső, illetve alsó szakaszát nevezték így. A magyar-román pár egymásra találásával tehát maga a trilógia által megalkotott szimbólum-Duna válik teljessé…

Danubius és Danubia – ne feledjük: a rómaiak a folyam felső, illetve alsó szakaszát nevezték így. A magyar-román pár egymásra találásával tehát maga a trilógia által megalkotott szimbólum-Duna válik teljessé. Ne feledjük: szerelmük beteljesülését mindkettejük részéről egy-egy, a múltban tett fogadalom megszegése teszi lehetővé. Gyuró a veránkai sziget vermében, szabadulására várva fogadja meg, hogy soha át nem lépi szülőhazája határait, míg Bia a Securitate által elhurcolt apja életéért aggódva tesz apácasági fogadalmat. Ahhoz, hogy frigyük és boldogságuk lehetségessé váljék, mindkettejüknek szakítaniuk kell egy korábbi élethelyzetben tett fogadalmukkal, tehát le kell térniük arról az útról, amelyet számukra kijelölni látszott a múlt. Kapcsolatuk szimbolikus voltát a regény zárlata teszi teljessé: amikor a Pozsony alatt kikötött hajón Dé élete véget ér, ugyanabban a pillanatban Nagymarosnál megfogan Gyuró és Bia gyermeke, és ezáltal a Danubius Danubia jelképes Duna-utazása is eléri célját. A folyam legalsóbb szakaszának vidékét lakó románság is helyet kap a család etnikai mozaikjában, amely németeket, szlovákokat, magyarokat – a Duna-vidéki nemzetek egész kavalkádját vonultatja fel ősei között. A Szendrők ekkor válnak végérvényesen Dunaivá – a családtörténet-folyam eléri torkolatát.

„Az emberiség maga egy amalgám, s ezen belül minden európai nép az. A fajtisztaság a hamis álmok vagy rémálmok egyike. Bennünket, itt élőket, a Duna köt össze: a Donau, Duna, Dunav, Dunarea, és ez a kötés erősebb, mint a nemzethatárok” – fogalmaz a regénytrilógia apropóján egyik esszéjében Kabdebó, majd eképpen jut el rövid történelmi áttekintést követően a mai kor kihívásai által megnyíló lehetőségekig: „Ez a humanista ihletettségű koncepció, mely a lengyel Czartoryski agyából pattant ki, s melyet a brit Blackwell is, a magyar Wesselényi is szorgalmazott, nem szült gyakorlati eredményt. Holott, 1848-ban, a magyar Teleki és a román Balcescu is küzdött érte. Kossuth akkor ellene volt, később viszont, 1861-ben, ő dolgozta ki a Dunai Föderáció részletes tervét. A lényege az lett volna, hogy minden tagállam és azon belül minden polgár egyenlő jogokat élvezett volna.

Kabdebó Tamás tehát – a Danubius Danubia lapjain éppúgy, mint eddigi életművének teljes egészével – egyértelműen azt suggalja, a Dunatájon a hasonlóságok, valamint a folyam népeinek érdekközössége sokkal erősebb érvénnyel kellene, hogy bírjanak, mint a történelemből fakadó különbözőségek…

Ma még nagyobbak a tétek, a dunai államok az Európai Közösséghez való csatlakozás kapujában állnak.

Az idő eldönti majd, hogy a majdani csatlakozás után a közösség is két részre osztható lesz-e: a tehetősekre és a szegényekre. A Manchesterben élő magyar közgazdász-politológus, Szabó Béla szerint a Dunai Államszövetség terve újból fölmerül a jövőben.”[14] Kabdebó Tamás tehát – a Danubius Danubia lapjain éppúgy, mint eddigi életművének teljes egészével – egyértelműen azt suggalja, a Dunatájon a hasonlóságok, valamint a folyam népeinek érdekközössége sokkal erősebb érvénnyel kellene, hogy bírjanak, mint a történelemből fakadó különbözőségek. Azonban – akárcsak Gyurónak és Biának – a térség népeinek is újra kell értékelniük a múlt által meghatározott felfogásukat, amely meghatározza jelenkori cselekedeteiket ahhoz, hogy lehetségessé váljék a happy end (még ha e happy end elé a sors elkerülhetetlenül oda is rendeli a gyászt). Ez a kabdebói regénytrilógia legfőbb üzenete korunk homo Danubicusa számára, mely üzenet a magyar nyelvű olvasóközönség hermeneutikai közegén túl is érvényes lehet.