Guillaume Apollinaire születésnapjára

1914-ben Apollinaire-re nehéz idők köszöntenek. Augusztus 10-én jelentkezik önkéntesnek a francia hadseregbe. Kérvényét elutasítják. Szűkösen él és lelkileg kiüresedett. Elhatározza, hogy elkíséri ügyvéd barátját, Henry Sieger-Pascalt Nizzába, ahová szeptember 6-án érkeznek meg. Itt találkozik a világ minden tájáról érkező művésszel, esztétával, akik a háború zaja elől keresnek nyugalmat a békés városban. Szeptember végén, egy vasárnapi napon a költő Nizza legjobb vendéglőjében ebédel baráti társaságban, amelyhez csatlakozik egy elegáns párizsi asszony, Louise de Coligny-Châtillon, akit Apollinaire Lounak nevez majd. A harminchárom éves elvált nő unokanővérénél lakik Saint-Jean Cap-Ferrat-ban, a kis tengerparti üdülőparadicsomban.

Kevéssé ismertes, hogy Louise de Coligny-Châtillon az első négy pilótanő egyike volt, aki miután Pau-ban kapott kiképzést, 1912-ben Étampes légi bázisára került. Ez az adalék segíti megérteni azt a jellemzést, amit Apollinaire barátja, André Rouveyre − aki rokonságba állt Louise-al és jól ismerte – adott róla: „szellemes, fesztelen, frivol, zabolátlan, gyermeteg, érzékeny, megfoghatatlan, ideges, lényegében kissé eszeveszett”. Másutt pedig még hozzáteszi, hogy kalandor típus, aki szereti a veszélyeket, meggondolatlan és vakmerő. A fentiekkel magyarázható teljességgel következetlen viselkedése is Apollinaire-el szemben.

Találkozásuk másnapján Apollinaire szenvedélyes levélben vallja be szerelmét Lounak: „Alig huszonnégy óra telt el ezen esemény óta, és a szerelem máris lehúz és lelkesít, váltakozva oly magaslatokban és mélységekben, hogy már nem is tudom, szerettem-e valakit is ez idáig.” Új szerelmével egy barátjához írt levelében így dicsekszik Apollinaire: „Szent Lajos vére folyik az ereiben”.

Lou őszintén mesél a költőnek szomorú gyerekkoráról, szigorú anyjáról, aki a rebellis gyermeket a nyári szünetekben bezárta szobájába, az elszenvedett testi fenyítésekről. A költőt megérintették ezek a vallomások. Nem volt előtte ismeretlen az erőszakos anya képe.

Apollinaire a következő szombaton folytatja ostromát. Egy hosszú, lírai levélben Lout egy mókushoz hasonlítja, ami perzsa rózsakertben kergetőzik. Azt írja, hogy az asszony még akkor is méltó szerelmére, ha azt nem viszonozza. Szerelmi hevében megfeledkezve mindarról, amiket előző szerelmeinek, főleg Marie Laurencinnek írt, így folytatja levelét: „Ezek nem üres szavak, mert ezt egyetlen nőnek sem írtam eddig, akkor sem, amikor azt hittem, szerelmes voltam”.

A frivol nő hírében álló Louise nincs hozzászokva az efféle kifinomult udvarláshoz, és nem hatják meg a költő szavai. A gyönyörű, szellemes, ugyanakkor szeszélyes Lou nem utasítja vissza a férfi közeledését, ám ez inkább kacérkodás a részéről, mint viszonzott szerelem.

A csalódott Apollinaire 1904. december 4-én megjelenik a nizzai sorozóbizottság előtt, amely ezúttal alkalmasnak tartja a katonai szolgálatra, és december 6-án megkapja katonakönyvét, amely szerint Nîmes-ben a harmincnyolcadik ezred tüzére lesz. A hadsereg számára egyet jelentett a francia állampolgársággal. Igaz, hogy hivatalosan csak 1916. március 9-én jelent meg a tény a Journal Officiel-ben, nyolc nappal azelőtt, hogy egy lövedék szilánkjától koponyasérülést szenvedett.

A kaszárnyában bepakolja katonaládájába a legszükségesebb dolgokat.

Ekkor jelzik neki, hogy valaki várja odakint. Legnagyobb meglepetésére Lou áll a kaszárnya kapujában. Az asszony váratlan feltűnés nem véletlen. Annak dacára, hogy eddig nem engedett a költő kéréseinek, könyörgéseinek, Apollinaire távolléte miatt egyfajta magány érzése szakadt rá. Elhatározza, hogy felhasználja ezt az érzelmes férfit titkos vágyainak kielégítésére, annál is inkább, mivel megérezte a másikban, hogy nem mindennapi szexuális szokásaiban partnere lehet.

Az asszony váratlan ajándéka boldoggá teszi a költőt és ezt követően az öröm percei és civódások váltogatják egymást. Amint Apollinaire megérkezik a harctérre, Beaumont-sur-Vesle-be, levelet ír Lounak, amelyben örömmel számol be első benyomásairól, amivel nemcsak az asszonyt, de későbbi kritikusait, olvasóit is meglepi: „Drága Lou, a lövedékek hangja egy valóságos macskanyávogás, úgy nyávognak, mint a szerelmes macskák. Fantasztikus.” De másutt is lelkesen szól a háborúról. például a Louhoz 1915. szeptember 20-án írt leveléhez csatolt versben, amit majd a Kalligrammák-ba is felvesz:

A lovas búcsúja

Egek! A háború milyen szép
Sok szabad idő és dalok
E gyűrűt fényesítgetem még
A szélbe vegyül sóhajod

Megyek! Már zendül a “Nyeregbe!”
A férfi eltűnt hirtelen
És meghal ott míg hölgye messze
Nevet a furcsa végzeten

(Eörsi István fordítása)

Az alatt az egy hónap alatt, amit Lou Nîmes-ben töltött, a szerelmespár egy nagyon intenzív viszonyt folytatott, amelynek nyomait a híres Levelek Lou-hoz című kötetben és a levelekhez csatolt hetvenhat szerelmes versben láthatjuk. Az egyik legszebb ezek közül a versek közül az 1914. december 17-én Nîmes-ben írt költeménye, a Rád gondolok. Levelében beszámol Lounak arról, hogy aznap este kilenckor nagy esemény történik az ezredben, minden katonának ellenőrzik a nemi szervét: „a katonák, akik szabad szájúak, ezt farokvizitnek hívják, bocsáss meg Loum a kifejezésért.” Ez után pontosítja, mikor érkezik szabadságra és hozzáteszi: „És most vers”:

Rád gondolok kis Lou szíved az én kaszárnyám
Érzékem a lovad emléked meg az én lucernám

Csupa sarkantyú kard fénylik az egeken
Tüzérek árnya száll fürgén s nehézkesen

De képed nem hagy el örökre téged látlak
Bátorság lángoló sebe ez a te szájad

Éjben a trombitánk szól a te hangodon
Lovon ülök s te léptetsz mellettem angyalom

75-öseink szépek mint alakod
A hajad vöröses akár a gránáttűz mely északon felragyog

Szeretlek a kezed s az én emlékeim
Fújják a harsonát boldogan s örökre
Ragyognak a napok sorba nyerítve mind
Vagyunk a rúd amelyhez a csillagok vannak kikötve

(Vas István fordítása)

Egy olyan érzéki kapcsolat alakul ki kettejük között, amelyben Lou kiszolgálja a költő valamennyi szexuális fantáziáját, sőt követeli a megalázásokat, igazi mazochista módján.

1914. december 22-én Apollinaire levelet kap Picassótól, amelyben barátja elküldi a költő „portréját” a következő sorok kíséretében: „Kedves Guillaume-om, tegnap írtan neked. Ma elküldöm portrédat. (…) Ne gondold, hogy egy gránát robbant fel portréd égboltján – ez a legszebb napsugár, ami a felhők között megjelenik.”

Apollinaire örömmel fogadja a rajzot, de ugyanakkor aggódik, amiért Lou ritkábban ad hírt magáról. Az asszony nem titkolja, hogy van egy másik szerelme is, aki ugyancsak a fronton van, és Toutou a beceneve. Gustave Louis Toutaint egy ügyvéd volt, akire Apollinaire furcsa módon egyáltalán nem volt féltékeny.

Lou nem válaszol olyan sűrűn a költő leveleire, mint az szeretné. Ezt december 24-i levelében Apollinaire szóvá is teszi: „Drága Lou, Karácsony előestéjén szomorú vagyok, amiért már harmadik napja nem kaptam tőled leveleket.” Karácsony napján azután két levelet is kap szerelmétől, amiket azonnal túláradó lelkesedéssel köszön meg.

1915. január 30-án írt levelében a megpróbáltatások kiűzik Apollinaire-ből a kezdeti naiv lelkesedést a háború iránt. Beszámol Lounak a katonai szolgálat keserveiről: „Nem merném a pokolhoz hasonlítani, de ez maga a purgatórium” – írja. A csatolt költemény a költő egyik legmegrázóbb látomásszerű verse, mintegy testamentuma:

Ha meghalnék netán

Ha meghalnék netán harc közben kint a fronton
Egy nap majd megsiratsz ó Lou édes galambom
Aztán emlékem is kialszik majd akár
Egy felrobbant akna harc közben kint a fronton
Egy szép kis akna mely mint egy mimóza-szál

S az emlék azután szétrobbanva a térben
A földkerekséget véremmel öntözi
Tele lesz vele hegy völgy tenger és az égen
A csillag is s a nap mely úgy érik a térben
Akár Baratier arany gyümölcsei

Mindenben élni fog az emlék bár feledted
Pirosra festem én rózsás kicsinyke kebled
És vérző hajzatod s hasadó ajkaid
Sosem leszel öreg mert mindez bár feledted
Édes célokra még mindig megifjodik

Vérem végzetesen szétfröccsen a világra
Tőle a napsugár is tündökletesebb
Tarkább lesz a virág gyorsabb a vizek árja
Hallatlan szerelem árad le a világra
S birtokba veszi majd elárvult testedet

Lou ha meghalok itt s emlékem is feledve
− Gondolj rá olykoron a forró őrületbe
Hajló vad szerelem ifjú napjaiban −
Vérem a boldogság forrásaként rohan
Légy a legboldogabb te nők legédesebbje

Ó örök szerelmem fő-fő őrületem te

Leszáll az éj
Oly gyors a vér
Ugy érik benne a veszély

(Somlyó György fordítása)

Louval nemcsak a szerelem, de az ópium „gyönyöreit” is megosztotta Apollinaire. Erről így számol be Fernand Fleuret-hez, költőtársához és barátjához írt levelében: „Négy hónapot töltöttem Nizzában, és semmi időm nem volt, hogy Önnek írjak. Az ópium, aztán a szerelem, minden napomat, minden éjszakámat kitöltötte”.

Ezután a szerelmesek kapcsolatának legszomorúbb epizódja zajlik le. Miután a költő elolvassa Lou túláradó szerelméről valló sorait, biztos abban, hogy az asszony meglátogatja Nîmes-ben. Mivel Lounak semmi jövedelme nincs, Guy is csak barátai nagylelkűségére számíthat, Apollinaire-nek fejtörést okoz, hogyan biztosíthatna egy megfelelő találkozóhelyet. Végül egy Nicolini nevű barátja segítségével talál egy kétszobás lakást, és erről igen nagy részletességgel számol be Lounak 1915. február 7-én kelt levelében. Megírja, hogy mennyi a lakás bérleti díja, hogy nyugodt környéken van, hogy milyen a szobák berendezése, nem feledkezve meg a fürdőszoba, a konyha pontos leírásáról sem. Leveléhez csatol egy rajzot is az utcáról, a házról, megadja a lakás alaprajzát.

Mivel Lou nem válaszol, február 12-én sürgető levelet ír az asszonynak: „Szívem, írj nekem, írj nekem, nem tudom, miért nem írsz.” A levélben elküldi a Négy napja című verset:

Négy napja kedvesem hogy nem jött leveled
Még föl se kelt a nap és máris lebukott
A laktanya sötét borzalmak háza lett
S mint egy vezetékló oly bánatos vagyok

Mi lelt mondd édesem valami baj zuhant rád
Csak nem sírsz Mért nem írsz amikor úgy igérted
Lődd ki a leveled mint tüzérségi aknát
Amitől visszatér belém megint az élet

Nyolcszor felelte már osztásnál a napos
“Ma sem jött levele” Sírás kerülgetett
S mindenütt kutatom te édes-aranyos
Kit együtt láttunk még a kósza kis ebet

Hosszan simogatom most rád-emlékezésül
Ő is emlékezik arra a napra látom
Mert búsan nyalogat s szemében gyengédség ül
S Nîmes-ben rajta kivül nincs egyetlen barátom

Ha nincs rólad hirem vigasztalan vagyok
Mit csinálsz Úgy lesek holnap egy levelet
Elsötétült a nap várom hogy felragyog
És Loum bánatosan csókolom a kezed

(Somlyó György fordítása)

A levél, amit „úgy lesett”, február 17-én megérkezik. De tartalma egészen más, mint amit a költő várt. Lou közli vele, hogy megérkezett Toutou-hoz. Megírja, hogy nem megy el Nîmes-be, Toutou-val marad, csak április 15-e után lesz szabad. A következő napokban Apollinaire még megpróbálja rábírni szerelmét egy találkozásra. Február 23-án azt írja neki, hogy az asszony hiánya miatt vigaszul Lounak nevezte el fehér kancáját. Február 27-én levelet kap Loutól, amire azonnal válaszol. Közli vele, hogy lemondja a lakást, ami már egy hónapja üresen vár rájuk, és kifizeti a bérleti díjat. Levelének hangneme − eltérően a megelőzőkétől − kimért, sértődött: „Viszontlátásra hát, kedves barátnőm, hacsak nem Isten veled.” A szakítás nyilvánvaló, és az is, hogy ezt Lou döntötte el.

Levelezésük azonban korántsem szakad meg. 2018-ban megjelent Louise de Coligny-Châtillon Lettres à Guillaume Apollinaire (Levelek Guillaume Apollinaire-hez) című könyve, amely Lou félszáz, Apollinaire-hez írt levelét tartalmazza.

Azelőtt mintegy tíz levél volt ismeretes Lou tollából. Az új levelek módosítják azt a képet, amit a szeszélyes, szívtelen szeretőről alakított ki az irodalomtörténet. A „rideg szívű, csapongó természetű, hűtlen asszony, aki közömbösen vált el a lángoló szerelmű költőtől”, valójában szakításuk után is nagy gondot fordított arra, hogy baráti kapcsolatot tartson azzal az Apollinaire-el, akit csodált és akire büszke volt. A költő egészen 1916. január 18-ig küldözgeti még szerelmes sorait az asszonynak. Mindenről beszámol és továbbra is csatol verseket leveleihez. Hogy szerelme korántsem hűlt ki, azt bizonyítja például 1915. április 5-én kelt levele, amelyben ezeket írja: „Nagyon szeretlek kicsi Lou”. Arról is szól, hogy úgy érzi, hamarosan viszontlátják egymást. A csatolt vers pedig önmagáért beszél:

Ami van

Vannak kis meglepő hidak
Van a szívem és dobog érted
Van egy szomorú asszony az úton
Van egy kertben egy szép kicsi ház
Van hat katona s játszanak mint a bolondok
Van a szemem és keresi képedet

Van egy édes kis erdő a dombon
És egy öreg népfölkelő pisál amikor ott elmegyünk
Van egy költő és a kis Louról álmodik
Van egy remek kis Lou abban a nagy Párizsban
Van egy üteg az erdőben
Van egy pásztor és legelteti nyáját
Van az életem és egészen a tiéd
Van a töltőtollam és szalad szalad
Van egy nyárfasor gyönyörű gyönyörű
Van az egész elmúlt életem és ugyancsak elmúlt
Vannak szűk kis utcák Mentonban ahol szerettük egymást
Van egy kislány Sospelben aki virgáccsal veri a barátnőit
Van a hajtóostorom a zabos-zsákomban
Vannak belga vagonok a sínen
Van a szerelmem
Van az egész élet
Imádlak

(Vas István fordítása)

1915. június 2-án Lou rózsaszirmokat csúsztat levelébe. Válaszában a költő ezt írja: „Kicsi, imádott Loum, az általad küldött nagy, parázna csók elképesztő állapotot okozott (…) Újra Lou parancsolójának képzeltem magam, aki teljességgel uralkodik felette; Lou egészen belebetegedett az izgalomba és a bolondulásig szerette a domináló Gui-t.” Hogy jöhetett a költő ennyire lázba néhány rózsasziromtól (feuilles de rose)? A magyarázat abban rejlik, hogy a „faire feuille de rose” egy szexuális aktust jelent. A költő leveléhez csatolja egyik legszebb szerelmes versét, amit Louhoz írt:

Lou én rózsám

Lou te vagy az én rózsaszálam
Káprázatos feneked nem a legszebb rózsa-e
Kebled édes kebleid nem rózsák-e maguk is
És a rózsák mind nem édes kis Louk-e
Akiket ostoroznak ahogy a szellő
Botozza a rózsák farát az elhagyott
Kertben
Lou én rózsám vagy tán rózsáim inkább
Rózsaleveleket küldtél nekem
Ó picike istennő
Te teremted a rózsát
És te vagy a rózsa leveleinek alkotója
Rózsák
Kicsi kis meztelen nők akik oly kedvesen
Lejtenek le-fel
Szaténruhájukban lengedezve
Hintáikon
A legszebb legerősebb illatokat dalolva
Lou én rózsám te én kis tökélyem szeretlek
És boldogan kockáztatom hogy megszúrom magam
Szépséged érdekében
Szeretlek imádlak rózsaleveleidet morzsolom
Rózsa virágok királynője Nők királynője Lou
Ujjaim hegyén tartalak ó Lou te rózsa
Az ujjaim hegyén bilincset verve rád
Míg csak el nem alélsz
Ahogy elalél a rózsák
Illata
Csókollak ó én Loum s imádlak

(Somlyó György fordítása)

Magyar Miklós