Gretchen McCullogh: Figyelnek

Samuel az erkélyről figyel. Ahogy a fehér, kopott villa kapuja előtt elsétálok, érzem, hogy finoman közelít az emeleti erkély korlátjához. Egy fél pohár Scotch nyugszik a széke közelében, torka száraz, leöblíti a maradékkal, aztán megragadja az üveget, tölt magának még egy kortyot. Felesége, Miriam, kiabál vele, ha részeg, de őt nem érdekli. Ásít, mintha egy szőke, orosz sztriptíztáncost bámulna az egyik belvárosi lebujban, aki épp most hámozza le hatalmas kebleiről a leopárdmintás bikinijét. Miután a lány az utolsó ruhadarabját is ledobja, elképzeli húsos combjait is…

Woow! Ami engem illet, én visszafogottan öltözöm, fekete farmert viselek és a kabátom is hosszú ujjú, nem sokat mutatok magamból.

Még elég hűvös van, de Samuel már kidobta szerénységét az erkélyre: pamut izompólóban és bokszerben virít. Domború hasát nekitámasztja az erkélynek, hogy még vethessen rám egy utolsó pillantást rám, mielőtt belépek a kapun. Ahogy kivettem a zárból a kulcsot, és megnyitottam a súlyos vaskaput. Samuel lekiabált:

– Helloooo.

Mintha csak egy hajóról szólt volna le.

– Hello – szóltam föl neki lentről.

Karim, az alavita muszlim szeretőm nincs velem ma este, ezért Samuel, a keresztény háziúr barátságos.

Elképzelem Samuelt egy távcsővel, azzal figyeli az egész hatalmas, kék időt és a teret, engem és az én csodálatos bűneimet az idegen férfiakkal: Moatazzal, a széles vállú jemenivel, karcsú elefántcsontparti Françoissal, a gánai bikával, Mubacoval. (Ne tévesszen meg, ott is van magány, és bűbáj.)

Samuel talán meztelenül is látott Karimnál, meg azt is látta, hogyan lépek le a bérelt, földszinti lakásból. Vajon saját lányát, Omneiát is ugyanilyen céltudatossággal figyeli? A lánya férjezett, és Connecticut külvárosában él. Én pedig egy harmincas éveinek végében járó, egyedül álló nő vagyok – fittyet hányva a tiszteletreméltóságnak, itt Szíriában, a Földközi-tenger partján, egy vidéki városban, Lattakiában.

Samuel figyel. Vajon tetteti, hogy kémkedik a szír titkosrendőrségnek, a Mukhabaratnak, vagy tényleg azt teszi?

Csak néhány apró morzsa a lehetséges jelentésekből: Gretchen és az Alavi Lattakiában sétálgatott hét órán keresztül, majd beballagtak központba, és a Magnun Leila édességboltban szirupos kanaffát ettek, édes kecskesajttal. Miután jóllaktak a kanaffával, vad, tobzódó szexbe kezdtek a földszinti kávészobában, a vékony habszivacs matracokon.

Vagy az Alavi segített neki csapdát állítani a patkánynak, ami megrágta tűzhely mellett levő kosárban lévő hagymákat, a hűtőszekrény tetején hagyott két érett fügét, leverte a hűtő tetejéről a fahéjat, és amire nincs magyarázat: égett rózsaszirmok hevertek a kályha körül. (Gretchen és az Alavi Miriam töltött szőlőlevelét használta csaliként, ami sült sügér zsíros velejéből készült, és a mézes, diós baklavából. Nem meglepő, hogy a kutya méretű patkány felborította a csapdákat. Végül is, melyik tiszteletreméltó patkány enne meg egynapos ételt? Mint minden patkány, ez is frisset akart.)

Amilyen ostoba szamár ez a Samuel, Karimrol csak úgy beszél, hogy Alavi, de meglehet, hogy jelentéseiben azt írja, hogy Karim, hiszen a jelenleg az egész adminisztráció alavit muzulmán. (Az Assadok is alavit muzulmánok, amely a síita iszlám része. Szíria többségében szunnita muzulmán.)

Jól jövedelmező megfigyelési tárgy lehetek, ráadásul szórakoztató. Meglehet, hogy Samuel megfigyelése csak egy unatkozó öregember kukkolása. De miért lenne az öröme kizárólagos? El is adhatja. Szíriában, a megfigyelés komoly üzlet, sokan egészítik ki a jövedelmüket úgy, hogy a szomszédjuk után kémkednek.

Két év alatt megtapasztaltam: folyamatos megfigyelés alatt lenni óriási lelki teher. Ezt az intenzív vizsgálatot nem bírnám ki egy életen keresztül, sőt, talán még egy harmadik évet sem. Úgy érzem, mintha víz alatt úsznék, már nem kapok levegőt.

Néhány nappal azelőtt, hogy elhagytam volna Szíriát, részt vettem a damaszkuszi követségen rendezett július 4-i ünnepségen. Az amerikai követség szépen gondozott háza csillagos-csíkos díszbe öltözött. Van egy fényképem, amin egy nő piros, fehér és kék esernyőt tart a kezében. A jegesládák zsúfolva voltak hideg Budweiserrel és Michelobbal, és a tálakon magasan felhalmozva: hot dog, hamburger, burgonyasaláta, savanyúság, görögdinnye, és fagylaltok – a jó öreg piknik. Amerikaiak és szírek is sorakoznak az ételeknél, én hideg sört kortyoltam. Karim egy amerikai házaspárral, Jimmel és Sallyval beszélgetett, akik egy másik asztalnál ültek. A DJ régi, jó öreg számokat kevert, mint – The Night They Drove Old Dixie Down.

Hét hónappal korábban, 1999 decemberében a tömeg megostromolta a nagykövetség épületét, összetörték a hatalmas üveg könyvespolcokat, kitépték az értékes könyvek lapjait, kidobálták a bútorokat ablakon. Christine Crocker, a nagykövet felesége egy vasajtó mögött várt néma csendben. A percek éveknek tűntek, mikor arra gondoltak, mi történhet, ha a tömeg bejut a biztonsági szobába. A Damaszkuszi Közösségi Iskola és a British Council is sorra került.

A kormány által szervezett tüntetés, mely megtorlás volt az amerikaiak iraki bombázása miatt, kicsúszott az ellenőrzés alól.

Az amerikai külpolitika a közel-keleten értelmetlen és szeszélyes: Én sem értettem egyet Irak bombázásával, sem a nemzet elleni szankciókkal, sem azzal, hogy feltétel nélkül támogassuk Izraelt, se a palesztinokkal kapcsolatos irányvonallal.

De!, mint amerikai állampolgár, félelem nélkül panaszkodhatok. Szavazhatok egy másik elnökre és leírhatom azt, amit akarok.

Július 4-én összegyűlt a tömeg, hogy megnézze a zászlófelvonást. Három tengerész vitte az amerikai zászlót, átvonultak az ápolt, zöld pázsiton, tisztelegtek az amerikai nagykövetnek, Ryan Crockernek. Hallgattam az ismerős szöveget: Ó, mondd, látod / a hajnali fényt … – Karim csak állt mellettem, ő nem tudta a himnuszt. De miért is tudta volna?, hiszen ő szír. Eszembe jutott, hogy az ötödik osztályban Mrs. England naponta elénekeltette ezt velünk úgy, hogy kezünket szívünkre kellett helyeztük, engem unottá és cinikussá tett ez a szertartás, de most sírtam. A politikai és személyes szabadság nagyon drága Szíriában. Engem megfigyelnek, mert egy Fulbright ösztöndíjas oktató vagyok, egy amerikai, aki kapcsolatban áll az ellenséges terület nagykövetségével, ráadásul egyedülálló nő, aki egy arab országban él. A politikai és a személyes dolgok úgy összefonódnak, mint egy tengerészeti csomó.

Néha, mikor telefonáltam, hallottam a háziúr, Samuel nehéz légzését a telefonban.

– Van már. Köszönöm – mondtam, de ő még mindig a vonalban volt. Tudtam, hogy hallgatózik. Talán bele kellett volna ordítanom a kagylóba?

Lehet, hogy valaki Samuelt is figyeli? Egy negyedik?, aki a harmadikat figyeli, aki meg az elsőt és a másodikat? Ha nem láttam volna ennek az eredménytelen éberségnek az abszurd humorát, talán megőrültem volna. Vajon hány ember figyelhet engem?

Karim is tudta, hogy Samuel belehallgat a beszélgetésünkbe, ezért jelbeszéddel értekeztünk:

–Tudod, hogy látogatónk van?

– A mi harmadik felünknek. Vagy: Majd később beszélünk, fülek nélkül.

Kétlem, hogy sikerült volna becsapni a ravasz Samuelt.

Ha jó hangulatban voltam, ezt az egész lehallgatósdit mulatságosnak találtam, olyan volt, mintha Graham Greene Our Man in Havana könyvében élnék. Mondanom kellett volna Karimnak: Apám, kaptál gyémántot a cirkuszban? Vagy: Nem, amíg a kövér hölgy énekel.

Ez az én rejtélyem legalább lefoglal valakit a Mukhabarat irodájában. Legtöbbször azonban bosszantott a magánélet hiánya: Samuel folyton figyel. Az ikertelefon vonal, amin osztoztunk ideális volt a lehallgatásra.

Samuelnek saját telefonvonala volt, tudtam, ez nagy érték. Tőle bonyolult vezetékeket, zsinórokat vezettek le, amiket ezüst szigetelőszalaggal fogtak össze a ház oldalán. A vezetéket az ablakon keresztül húzták be nappalimba, a falon le, aztán keleti szőnyeg alatt, és onnan kígyózott fel a rozoga hálószobai asztalra. Nagy fekete, tárcsás telefon volt. Megállapodtunk, hogy nem veszem fel a telefont. Ha a hívás nekem szól, akkor megszólal egy kis csengő az emeleten. Samuel csengetései hosszúak és türelmetlenek voltak: hol vagy már? Vedd már fel! Felesége, Miriam, általában három kicsit csengetett. Ha otthon voltam, felvettem a telefont. Miriam és Samuel megbízhatatlan volt az üzenetek átadásában, kivéve, ha a Nagykövetség hívott. Ilyenkor Samuel egy ódivatú kurzív betűkkel írt papír cetlit ragasztott a lakás ajtóra. Fel kell hívnia azonnal Leesat a Nagykövetségen. És aztán aláírta a hivatalos módon: Tisztelettel, Samuel.

A kulturális attasé, Leesa, aki a Fulbright ösztöndíjasok felelőse volt Szíriában, azt mondta:

– Olyan lakást béreljen, ahol van telefon!

De ahány sötét, kopott lakást megnéztem, csak nehéz, aranyozott bútorokat láttam, telefont nem. (Szíria legtöbb bérlakásában nincs telefon, mert a bérbeadók félnek, hogy lakóik hatalmas telefonszámlákat hagynak hátra.)

Na és bajban talán küldjek füstjeleket Damaszkuszba?

Aztán, hogy tíz napig a telefon nélküli komor lakásokat jártam, elmentem az egyetem Közönség Kapcsolatok Hivatalába, Simonhoz.

Megigazítottam a törékeny, ferde növényt, ami az íróasztalán volt. Valaki egy vékony, piros szalagot kötött a virágcserépre.

– Szállodában is lakhatnál. Olcsó – mondta.

– Egy egész évet? – kérdeztem, hitetlenkedve. A gyomrom majd kitépték a hasmenéses görcsök és a honvágy. Elkezdtem sírni.

– Nem akarsz inkább az egyetem vendégszobáiban lakni?

– Nagyon elszigetelt lennék. Nincs bennük telefon – mondtam.

– Igazad van.

Simon hozatott egy teát és átnyújtott egy papírzsebkendőt. Egy nagy kényelmes barna székben ült mellettem. Fiatal korában öt évet töltött az államokban, ott tanácsadói fokozatot szerzett. Most már közel volt a nyugdíjhoz. Haja ősz volt, szeme mogyoróbarna. Egyenes, szürkés haját átfésülte az ellenkező oldalra, hogy elrejtse a kopasz foltot, de hátul volt neki még néhány dús fürtje, mint apámnak. Hajlott háta gyomorproblémáit sejtette, különben rendben volt. Meglepetésemre gumitalpú sportcipőt viselt, nem műbőrt.

– Tudja, én mindig is az Egyesült Államokban akartam maradni. Sokszor azon töprengek, milyen az életem lehetett volna, ha ott maradok – mondta Simon mosolyogva. Hangja nosztalgikus volt, de nem keserű.

Az esélyegyenlőség miatt, a munkát, amire pályázott, egy fekete nőnek adták. Furcsa fintora a sorsnak: most ő vigyáz rám Lattakiában, ahelyett, hogy a Connecticut College Felvételi Irodájában dolgozna.

– Igen, egészen más lenne az élete – mondtam, miközben a sötétbarna teát kortyolgattam.

Már abbahagytam a sírást. Azon gondolkodtam, vajon most mi lenne velem, én hol tartanék, ha egész életemben a Tishreen Egyetemen kellett volna dolgoznom.

A campus, vagy egyetemi negyed, valójában hátborzongatóbb volt, mint a lakások, amiket láttam. Az egyetem kapuján túl magas, szürke, bérház-szerű diákotthonok végtelen sora. Azokon túl elhagyatott, homok színű társasházak, a hatvanas évek stílusában, átlátszatlan, hold alakú ablakokkal, ezek a kari lakások.

A dékán ragyogva mondta: – Mint megígértük, biztosítjuk a lakhatását. Most cserélik az ágyneműjét.

Leesa ragaszkodott ahhoz, hogy nézzük meg a lakást. Ahogy megláttuk a poshadt vizű medencét, jelentőségteljes pillantást vetett rám.

Mivel a dékán túl elfoglalt volt, Khaleelt, a Nyelvi Intézet igazgatóját küldte, hogy megmutassa nekünk a lakást.

– Lakik itt egyáltalán valaki?

Bólintott.

– Igen. Egy férfi a családjával, ők a szomszédjai. A férfi a könyvelési irodában dolgozik.

– Beszélnek angolul?

Khaleel megvonta a vállát. Én ezt úgy vettem, hogy nem.

– De gyakorolhatja velük az arabot – tette hozzá Khaleel mosolyogva.

– Van telefon? – kérdeztem.

– Az, sajnos nincs. De a lakás üres – mondta Khaleel.

– Nos, úgy néz ki, hogy a labda nálunk van – mondta Leesa, miközben szeme fölé emelte tenyerét, hogy beleshessen a hold alakú ablakon.

– Tessék?

– Hogy nekünk kell találni Gretchennek egy lakást – mondta Leesa.

– Én nem akarok a fiú diákotthonnal szemben élni! Ott nincs magánélet – mondtam, ahogy átnéztem a sorházakra. Fiatal arab srácok bámultak bennünket.

– Majd később megbeszéljük – mondta Leesa, ahogy a sárban visszaügyeskedtük magunkat a kocsihoz.

Leesa visszatért Damaszkuszba, és én még mindig nem találtam egy tisztességes lakást. A Zenobiában szálltam meg, egy kis tiszta hotelben, néhány háztömbnyire az egyetemtől. A barátságos és szimpatikus személyzettől kaptam a hasmenésemre gyógyszert.

– Tetszik az ország?– kérdezték gyakran. Bólintottam, bár nehéz volt elrejteni az igazi érzéseim. Lattakia egy őserdő volt nekem: megérintett a nagylelkűségük és gondoskodásuk, de az én finnyás gyomromon nem segített az egyetemre való eljutás napi tortúrája.

A hatvanas évekbeli társasházakon túl volt egy elhagyott uszoda, az egyetem pedig, mint egy szovjet börtön arctalan cement blokkja magasodott. Néhány fűcsomó hajtott ki a sáros terepen. A campus útjain sárga bulldózerek zümmögtek oda-vissza. (Mit csinálnak?) Minden Kar épülete megfakult pasztell sárga, zöld vagy rózsaszín. A Bölcsészettudományi Kar épülete egy halom aprított alumíniumból készült, úgy nézett ki, mint egy installáció. Egyébként, nem tudtam volna megkülönböztetni az egyik folyosót a másiktól, vagy az egyik bejáratot a másik bejárattól. Belül hosszú, barlangszerű folyosók voltak, amik egy távolabbi labirintusba vezettek. A nyitott terekben több száz diák zsúfolódott, kis csoportokba kupacolódtak. Sehol nem voltak bútorok, néhány poros padot kivéve. A diákok igyekeztek elfoglalni ezeknek a padoknak tetejét, hogy ne legyenek piszkosak.

Az egyetemen nem volt dekoráció, csak Hafez il-Assad már ismerős képei, amiket az a Baath párt rakott ki. Ez a párt működtette az egyetemet is. Furcsa, de Assad lágy, gyengéd tekintettel nézett le a képről, enyhe fél-mosollyal, mint egy jó apa, nem az, aki volt, aki 1982-ben Halmában a fundamentalista muszlim felkelés idején a becslések szerint 5000 és 10000 szír civilt ölt meg. A labirintus távolabbi részén, egy üres teremben volt egy hatalmas, aranyozott, római stílusú Assad mellszobor. A mellszobor közel volt Simon irodájához, és nem túl messze a postahivatalhoz. Mindkettő oázis volt számomra.

Tanulmányoztam a gyenge növényt, amely Simon asztalán volt. Ezen az irodán kívül én az egész egyetemen nem láttam egyetlen növényt sem.

– A húgomnak, Miriamnak, van egy lakása. Nem túl jó. Eddig még senki sem maradt ott sokáig. Ha akarod, megkérdezem – mondta Simon.

– Rendben.

Biztos voltam benne, ez is egy sima, telefon nélküli.

Tévedtem.

És még rózsa is virágzott a kertben. A villa oldalából, a rózsák közeléből fehér gránit lépcső vezetett a teraszra. A bejárattól, a keskeny gyalogút mentén hibiszkusz bokrok voltak, hátrébb néhány citrusfa. A lakáson belül is mediterrán hangulat volt, magas mennyezettel és nagy ablakokkal. Bár a padló poros volt, a bútorok egy kicsit ragacsosak, a túlméretezett virágos védőhuzat kifakult, de éreztem a fény, a levegő, és a tér lehetőségeit. Ez egy csodálatos hely, hogy írjak.

El voltam ragadtatva Samueltől, Miriam férjétől. Vastag, izmos kezével intett, hogy nézzem meg:

– Ikervonalunk van. Lehúztuk a telefonzsinórt a lakásba. Majd tévét is szerzünk. Van még valami, amit akar? Étel például? Ha akarod, azt is viszünk. Mi mást, kedvesem? Sajnálom, hogy rossz az angolom.

– Az angolod rendben van – mondtam.

A fickó csúsztatott, mivel egyetlen nyelvtani hibát se vétett.

– Magamtól tanultam.

Samuel szélesen mosolyodott, majd rám kacsintott. Kopaszodott, de pajkos szemei voltak. Alacsony, nagyhasú, a hatvanas évei végén, vagy a hetvenes évei elején lehetett. Danny DeVitora emlékeztetett.

Elképzeltem, hogy több száz vad történetet tudhat tengerész tapasztalatai alapján, világi anekdotákat az életéből, mint a vám-ellenőr, és a háborús történeteket a második világháborúból.

Meleg volt, mindannyian az erkélyen ültünk. Miriam egy lila itallal kínált. Az italokat egy ezüst tálcán hozta.

– Shokron – mondtam, de az arabom cserbenhagyott.

– Ez tut. Ismered a tut? – kérdezte Samuel az italra bökve.

Az ital édes volt, és KoolAidra emlékeztetett.

– Miriam csinálta. Eperfa gyümölcsből. Friss…

– Beszélsz arabul? – kérdezte Simon.

– Kicsit.

De amikor Simon és Miriam arabul beszélt, nem értettem semmit. Ez távol állt a tanult nyelvtől, attól, amit Medeha, az én iraki arab tanárom tanított az Alabamai Egyetemen. Kifogott rajtam az uhawal. Próbálkoztam, de mikor ezt az igét használtam, Miriam nem értette. Nem tudom kiejteni a h-t helyesen.

Samuel az arabom arabra fordította, aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Biddik Tanyi

Fogalmam sem volt, mit akar.

Samuel lefordította:

– Kérsz még?

– Igen, kérek – mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy jó tesz a gyomromnak.

Miriam kivitte az üres poharakat a konyhába, és egy újabb édes tuttal tért vissza. Miriam könnyű pamut otthonkát viselt és papucsot. Vastag és erős lábikrája volt.

– Szír nyelvjárás. Majd belejössz idővel – mondta Simon.

Nem gondoltam, hogy ez igaz lehet. A gyomrom újra görcsök tépték.

– Mennyit kérsz a lakásért?

– Kétszáz dollárt. Dollárban. Ebben minden benne van – mondta Samuel.

– Nézz meg még néhány lakást, utána dönts! – javasolta Simon.

Én már mihamarabb be akartam rendezkedni, ezért Miriam és Samuel lakását választottam, no meg azért, mert Samuel érdekes embernek tűnt. Jók az ösztöneim és úrrá lett rajtam a gyakorlatiasság: forró víz, egy tisztességes mosógép, jobb bútorok.

De vajon miért nem vettem észre, hogy nincs meleg víz a konyhában? És hogy a következő két évet azzal töltöm, hogy vizet forralok.

A mosógép közel harminc éves, vacak, nyílván Samuel valahonnan, egy régi lakásból kukázta. Többnyire nem működött, így Karimnál kellett mosnom. Miriam és Samuel ragaszkodott állításukhoz, hogy a gép működik, és vatta új.

– Ki kellene cserélni.

– Olyan vagy, mintha a lányunk lennél. A mi gyerekeink közül egyik se él Szíriában. Kettő az Egyesült Államokban, a legöregebb meg az Emirátusokban él – mondta Samuel.

Én lettem Samuel új projektje. Ő lett az én arab apám. Az ő szemében én egy egyedül élő nő vagyok, távol az otthonától, vele közös háztartásban és meg kellett védenie mindenféle férfitől, még akkor is, ha én nem akarom. Ha Karim hívott, azt dörmögte: – Shu biddak? Mit akarsz? Nem kérem, vagy megkérdezhetem, ki keresi?

Ha mégis elmondta, hogy Karim hívott, nem azt mondta, hogy Karim hívott, hanem, hogy valami férfi keresett.

Mikor eltűntem egy napra Karimmal, másnap ész nélkül nyomta a csengőt.

– Hol voltál? Nagyon aggódtam miattad – mondta az ajtóban ácsorogva.

Hogyan tudnék kisiklani az én új arab rabtartóm kezéből?

– Nagyon kedves tőled, hogy törődsz velem, de nem voltam veszélyben.

– De kedvesem, én felelős vagyok érted – mondta Samuel.

Én nem javítottam ki, de három ilyen kihallgatás után azt mondtam:

– Nagyra értékelem az aggodalmad, de harminchét éves vagyok, felnőtt, és képes a saját magam gondozására.

Bár keményfejű volt, láttam az arcán, hogy most megsértődött. Talán kukkolása csak tiszteletreméltó paternalizmusa álruhában. Vajon Samuel fantáziált a kalandjaimról, mikor eltűntem a földszinti lakásból?

A szír kormányt nem zavarta a kíváncsiskodás. Minden információt létfontosságúnak a belső biztonságra fontosnak ítélt.

Egy nap, amikor Karim és én Karimnál ölelkeztünk, az jutott eszembe, hogy az ő lakását is lehallgatják. Nincs szabad pillanatunk. Valaki ebben erősen elfüggönyözött szobában is láthat minket. Nem lehet kizárni ezt a lehetőséget. Elképzeltem, hogy Tamer, az egyetem biztonsági főnöke, fejhallgatóval a fülén ül magában, nevet a vicceinken, irigykedik a meghittségünkön. De Tamer nem tud jól angolul, hogy beszélgetéseinket pontosan értse, kínlódva lesheti Izraellel kapcsolatos legapróbb megjegyzéseinket, mint apró kavicsot a rizsben, vagy néhány alkalmi megjegyzést az Amerikai Kulturális Központ hivatali politikájáról.

– Lehet, hogy Tamer hallgat bennünket – mondtam.

Karim felnevetett, és felfelé intett a kezével.

– Vagy valaki, aki még Tamernél is nagyobb.

Az élet Szíriában Karimot ravasszá tette, nem bízott már szinte senkiben.

Hat évet élt Angliában, de még ott is biztos volt benne, hogy figyelik. A Muhabarat ismerte Karim egy szír nővel való kapcsolatának minden részletét, míg Angliában tanult.

– Szírek mindig jelentik egymást. Különösen külföldről – mondta.

Annak ellenére, hogy Karim egy demokratikus társadalomban élt, nem tudott megszabadulni a szír gyanakvástól és paranoiától. Soha nem szabadult a félelemtől, hogy valaki szimatol utána, bárhol van. Eszembe jutott egy játszótéri gúnyvers: – Nanny-dada-bú-bú. Beárullak, ha rossz leszel.

De a szírek a titkosrendőrségnek árulnak be, nem a tanárnak.

Kapcsolatunk csúnyára fordult, mikor Karim nem engedte, hogy Amina lemásolja a vizsga anyagot.

– Nem leszek a rabszolgája. Megpróbál csalni, Szíriában nehéz lenne visszautasítani. Különben is, miért rontanám saját esélyeim? Keményen megdolgoztam, hogy megkapjam az ösztöndíjat. Nem viselkedhetne így Szíriában. Meg tudja csinálni, vagy nem?

Nem tudta megcsinálni.

Tehát a Mukhabarat tájékoztatva lett, amiért Karim visszautasította, hogy segítsen neki, hogy Amina csaljon Angliában az egyetemi vizsgán.

További szaftos pletykák a jelentésben: Aminát megfenyegette Karim. Karim egy bárban verekedett.

– Anima azt hitte, terrorizálhat. Én visszautasítottam. Ez minden. Angliában a vizsgáztató azt akarja tudni, mit tudsz. Nem érdekel, hogy bemószerol az Assadoknál vagy sem.

– Úgy hangzik, mint egy szörnyű élmény – mondtam.

– Szerencsés voltam, megszöktem. Ha vele lettem volna, feleségül kellett volna vennem. Folyton megpróbált elcsábítani.

– Hogyan?

– Meghívott a szobájába, és levette a ruháit. Tudtam, hogy azt tervezi, bejelenti a családjának, hogy vele élek, és már nem szűz.

– Vonzó lány? – kérdeztem.

– Nagyon szép.

– Én nem tudnám elképzelni, hogy valaki engem a házasság csapdájába csaljon – mondtam.

–Te más vagy.

Igaz, nem olyan kultúrából jöttem, ami a családi becsületen, és a női tisztaságon alapszik.

Samuel figyelt engem, mert ő egy arab férfi. Nem számított, hogy én nem egy házasulandó szűz vagyok, és ő nem a családom becsületét védi.

Ez a szokás Szíriában: nézni, felügyelni, védelmezni, és dominálni a nők fölött.

Karim is figyelt. Bár az ő megfigyelése odaadás volt. Segített nekem a házimunkában, a bevásárlásban, a főzésben, a mosásban, megosztottuk ételeinket, felhívott, meghallgatott, vigasztalt, ha szomorú voltam. Észrevettem, hogy Karim csinos húgát, Yasmine-t ugyanúgy figyeli, ahogy Samuel engem. Karim nagyon elfoglalt volt, mégis mindig talált időt, hogy felhívja a szüleit, és megkérdezze, Yasmine hazatért-e már.

– Wen ha? – kérdezte az anyját. Hol volt?

Az anyjának kilenc gyermeke otthon, de nem volt energiája felügyelni őket. Túl elfoglalta az okra aprítása.

Ha az én kapcsolatom Karimmal véglegesülne, akkor ő is olyan nyomasztó felügyelő lenne, mint Samuel? A folytonos megfigyelés éppen olyan bizalmatlanná tesz, mint közömbösség.

A háziúr, Samuel nem volt közömbös. Gyakran megjelent ajtómnál töltött fügével, házi hummus-szal és egy szakajtónyi citrommal, naranccsal. Körüludvarolt, hogy meghívjon egy italra, ebédre vagy reggelire.

Közvetlenül az után, hogy beköltöztem, meghívott saját otthonába egy ebédre. Izgatott volt, mint egy kisgyerek.

– Velünk fog ebédelni. A legfinomabb szír ételt fözzük. Miriam csodálatos szakács. De én készítem a kebabot – mondta.

Az étel egy kisebb hadseregnek is elég lett volna: nyárson grillezett kebab, rizs, rágós apróhússal, forró kenyér, friss saláta, paradicsom, uborka, töltött olajbogyó, és vegyes savanyúság. Desszertnek nagy szemű szőlő.

Az étkezés alatt, Samuel a nyársakat kis fém tálra tette, és hogy a húst forrón tartsa, befedte a húst pitával. Hagymás hüvelykujjával a kebabot a nyársról a tányéromra tolta.

– Tényleg nem fér már több belém – jelentettem ki.

– A vendégünk vagy. A kötelességünk etetni, mint az új lányunkat.

Vacsora után török kávét ittunk, majd Samuel megkérdezte:

 – Akarod látni a zöld kártyámat?

Nagyon büszke volt a zöld kártyájára.

– Igen – mondtam.

Sokat hallottam már a zöld kártyájáról, de még sose láttam.

– Ha akarok, dolgozhatok az Egyesült Államokban. Ha ez rajtam állna, én azonnal mennék, de Miriam nem szereti azt az életmódot. Nem beszél angolul.

– Su? – kérdezte Miriam.

Samuel lefordította neki, amit az imént mondott.

– Van egy fiam is. Hasonló korú, mint te – mondta.

Megmutatta a fia képét, mérnök, Connecticutban él. Nem rossz, de ostoba a mosolya. Pózolt a kamerának.

Miriam elmosolyodott:

– Biddik Zouaj?

– Te nem akarsz férjhez menni? – fordította le Samuel.

– Nos, én csak … – mondtam.

Nem volt kedvem magyarázkodni.

Miriam mosolyogva kérdezte:

– Lesh la? Miért nem?

– Olyan korú vagy, mint ő? Nem gondolod, hogy a fiunk jóképű? – kérdezte Samuel törekedve egy pozitív válaszra.

– Helyes. Biztos, nagyon kedves ember.

– Találkozhatsz vele, ha látogatóba jön – mondta Samuel lelkesen.

– Su? – kérdezte Miriam.

– És mi volt akkor, mikor a franciák oldalán harcolt?

– Akarsz látni képet? Én egy ördög voltam – mondta, és rám kacsintott.

Bement a hálószobába, és egy cipős dobozzal tért vissza.

Előhalászott a dobozból egy fekete-fehér fotót és azt mondta:

– Most láthatod, hogy egy ördög voltam.

– Igen, az voltál – mondtam.

Néztem a képet: egy vékony férfi, matróz egyenruhában, dús, barna hajjal.

– Most láthatod, hogy Miriam milyen férfiba szeretett bele – mondta. És anélkül, hogy várt volna egy pillanatot is, gyorsan lefordította Miriamnak.

Miriam nevetett.

– Megmutatom, hogy tanultam meg angolul – mondta. Letette a cipős dobozt a kanapéra. Keresgélt a könyvespolcon, majd levett egy kopott, vörös, rongyos gerincű könyvet.

– Így – mondta, és feltartotta a Hogyan tanuljunk meg angolul negyven nap alatt című könyvet.

– Ez csodálatos! Csodálatos! – mondtam.

– Otthagytam az iskolát tizennyolc évesen. De a haditengerészetnél mindenféle emberrel találkoztam, a világ minden tájáról. És ott volt a rádió, mindig BBC-t hallgattam. Persze, franciául is beszélek. Abban az időben franciát tanítottak az iskolában – mondta.

– A legtöbb diáknak az egyetemen nincs meg ez a fajta motivációja. Te tényleg tanulni akartál!

– A gyerekeimet is egyetemre szántam. A fiamat, Wafikot az Egyesült Államokba küldtem tanulni. Drága, de nem bánom.

Csodáltam Samuel találékonyságát. Az első néhány hónapban szinte minden héten Miriammal és Samuellel ebédeltem. Később már nagyon elfoglalt voltam, és csak ritkán találkoztunk.

Amikor megismerkedtünk, Karim azt mondta nekem:

– Sok meghívásod van, ez jó. Én nem akarok beleavatkozni, de nem próbál valaki rávenni, hogy a politikáról társalogj?

– Néha felhozzák – mondtam.

Karim azt mondta:

– Egy szót se szólj! Nem számít, mit érzel! Azzal se foglalkozz, ha bírálják a kormányt! Megpróbálnak rávenni, hogy érts velük egyet, és ha egyet értesz, futnak, hogy elmondják a titkosrendőrségnek. Ez egy régi trükk.

Egy este, mikor Samuel meghívott egy wiskeyre, a beszélgetés keserűségbe torkollt.

Néhány ital után kirohant a kormány ellen. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy trükk, én nem ismertem a kétszínűséget. A csalódottsága valódinak látszott.

Nem akartam elhinni, hogy Samuel egy besúgó.

Pedig lehallgatta a telefonhívásaim, és figyelte minden mozdulatomat. Vajon a notbookomba is belenézett mikor Damaszkuszban voltam?

Tegyük fel, Samueltől megkövetelték, hogy jelentést kell írnia rólam, akkor is, ha nem akarta. Felejtsük el a pénzt, amit kaphatott. Nem volt más választása.

Ettől a gondolattól kicsit jobban éreztem magam. Úgy éreztem, hogy kevésbé áruló. A barátság kezdete nem volt látszat. Vagy ez a spekuláció csupán önámítás?

Végül is Samuel biztosan elégedetlen az országgal, ha már arra ösztönözte összes gyermekét, hogy vándoroljanak ki Szíriából, és keressenek jobb életet valahol máshol. Az önzetlenség ára: Samuel és Miriam csak ritkán látják felnőtt gyerekeiket.

A telefon úgy reggel 5:30-kor csöngött, mikor Amerikából hívták őket.

Azokon a reggeleken Miriam megszakította írásom azzal, hogy hozott nekem a kertből egy csokor rózsát. Hogy lehetnék dühös rá, ha illatos rózsát hoz?

Miriam azt remélte, hogy gyerekei visszatérnek Szíriába. Nem értette az Egyesült Államok vonzerejét. Amerika veszélyes. Amerika túl versenyképes. Amerika drága. Nincs közösség Amerikában. Az amerikai paradicsom nem jó ízű. Amerikában nem árulnak kis padlizsánt. Hogy tudna mahshee-t, töltött padlizsánt csinálni, ha odamenne? Bár a lánya, Omneia arab tanár, unokái még sem tudtak arabul. És ami a legrosszabb, gyermekei feladták a szír hagyományokat, hogy beilleszkedjenek az amerikai életbe.

Az, hogy mikor, és milyen gyakran látják a gyermekeiket feszültség forrása volt.

Egyik este hallottam őket kiabálni az emeleten. Miriam sokkal lágyabb és tapintatosabb volt, mint Samuel, de nem volt gyenge.

Miriam az Államokba akart menni, Sámuel azt mondta, hogy nincs rá pénzük. Ha ezen a nyáron nem mennek, akkor várhatnak még egy évet.

– Sena tanyia, waqt Tawil, Tawil– mondta. Az egy újabb év hosszú lenne.

A két gyerek, aki az Egyesült Államokban élt, nem tudja meglátogatni őket Szíriában. Várták, hogy megkaphassák az állampolgárságot. Addig az Egyesült Államokban kell maradniuk, nem hagyhatják el az országot. Ha a fia, Wafik, visszatérne, besoroznák a szír hadseregbe.

Míg Miriam azon értetlenkedett, miért nem térnek vissza gyerekeik, Samuel azt mondta nekem angolul:

– Miért kellene, hogy visszatérjenek? Mi várna rájuk?

Samuel beszélt a gyerekeiről, de soha nem mondta el tengerész vagy vámtiszti élete vad történeteit.

Amikor kérdeztem a kikötőről, és az odavezető útról, kitérően beszélt. Hirtelen szűkszavú lett. Csak annyit mondott:

– Néha öt hónap is eltelik, hogy egy hajó kikössön. Túl sok a kormányzati szabályozás. Láthatod, senki sem akar itt dokkolni. Sok pénzt veszítenének.

Ehelyett muszlim összeesküvés történetekkel traktált. Rágta a mogyoróhagymát, aztán rákezdte:

– Látod, hogy elnyomnak bennünket a muszlimok?! Még a végén átveszik a világot!

Én még nem hallottam ezt az összeesküvés-elméletet. A keresztények kisebbségben vannak Szíriában. Fenyegetve érezik magukat, ha nem uralják az országot.

Samuel valószínűleg Karim ellensége, mert ő egy alavita muszlim. Karim családja szegény, nincs valódi befolyásuk, de bármi is az ok, én nem szerettem, ahogy Samuel bánt vele.

A második évben Samuel ritkábban hívott át Scotchra. Amikor megpróbáltam Miriammal arabul beszélni, Samuel fordította neki, amit mondtam. Olyan sűrűn javította ki a mondataimat, hogy sosem tudtam befejezni. A beszélgetéseink kapkodóvá és komorrá váltak: a muzulmánok átvették a világot, a kormány korrupt, a napi hírek Izraelről elterelték a figyelmet a szír problémákról. Mindig ugyanaz a gyalázkodás, pocskondiázás – semmi új ötlet.

A patkány megjelenése a lakásomban eltérítette őt attól, hogy csüggedten beszéljen Szíriáról. Már el is feledtem, milyen vidám tudott lenni.

Minden reggel becsengetett, mint egy utazó ügynök. Olyan izgatott volt a patkány miatt, mint a legutolsó svájci útja miatt, mikor még a hajózási társaságnak dolgozott.

– Van valami hír?

– Nincs hulla, ha erre gondolsz – mondtam.

– Mivel a mérgező édesség nem hatott, próbáld ki ezt! – mondta, és kezében egy nagy barna üveget tartott, halálfejes címkével. – Ez száz patkányt is megölne!

– Nem hinném, hogy ráharap. Ez a világ legokosabb patkánya.

Letette a csapdát a padlóra, húst és hagymát rakott a csapda közepébe, majd ráöntötte a húsra a mérget.

– Hidd el, ha a patkány megeszi, meg fog dögleni tőle, kinyiffan! – mondta.

– Gondolod? – kérdeztem.

Másnap reggel 7:30-kor Samuel csengett.

– Van valami hír?

– Megette a húst – mondtam.

– Eltűnt – mondta Samuel, és vastag kezével hadonászni kezdett. – Na, akkor, annak kész.

Néhány nappal később a mosogatónál álltam mikor a patkány a lábam között iszkolt át. Elhúztam a függönyt, ami elrejtette a lefolyó csöveket. Csak nem a csatornába menekült be?! Két gumicső volt a függöny mögött, az egyik a nem működő mosógépbe csatlakozott, a másik a konyhai mosogatóba. A patkány fürge volt, szélsebesen passzírozta át magát a gumicsövön.

Az emeletre masíroztam, hogy Miriammal tanácskozzak.

Ő lejött, hogy megvizsgálja a történteket. A lefolyó mellett ürülék borította a padlót.

– Musebe – motyogta. Katasztrófa.

Miriam utasítására Samuel vásárolt egy zsák cementet, az utcán masszává keverték, majd az összes lyukat betömködték a habarccsal.

Vajon Samuel azért adta fel a patkánnyal való harcot, mert belefáradt?

Néhány nappal azelőtt, hogy elhagytam Szíriát, zúgolódását hallottam az ablakon túlról. Samuel és Miriam citromot szedtek a kertben. Miriam a létrán álldogált, virágmintás pamut otthonkát viselt. Samuel sárga, keménykalapot. Ő tartotta a létrát, és hajtogatta az ágakat.

Ahogy befejezték, megfordult és elindult az ablakomhoz.

– Tessék, kedvesem – mondta Samuel, miközben kezembe nyomott egy citromot.

Olcsó kamerával a kezemben kirohantam a kertbe, hogy még egy utolsó képet csináljak róluk. Ki tudja, lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

Azon a napon, mikor elhagytam Szíriát, megöleltem Miriamot és Samuelt. Miriam a kapunál állt, integetett, míg a taxi el nem tűnt a láthatáron. Samuel szemében könnyek gyűltek, aztán hirtelen eltűnt.

A búcsú megérintett.

Kétségtelen, hogy a szír zsarnoki kormányzat besúgókra, titkokra, és a bizalmatlanság kellemetlen hangulatára alapoz. De a kormány nem tudja teljes mértékben irányítani az emberek érzelmeit és gondolatait, nem tudja megfigyelni őket éjjel és nappal. Sokat figyelnek, de nem eleget. A szír kormány keményen igyekszik, hogy minden kapcsolatot ellenőrizzen, de hiába.

Lehet, hogy Samuel besúgó volt. Lehet, hogy nem. Nem lehet biztosat tudni.

De még ha az is volt, igazi érzései voltak. Samuelnek hiányozni fogok.

Gyengédsége és szeretete nemesebb, mint a gyanakvás és a cinizmus mérgező érzése.

Mint a gyerekeik, én is elhagyom Szíriát.

Boda Magdolna fordítása