Vadász-óda
Bundáját láttad meg először
a fogason, vállfa nélkül, kinyújtva
lógott, mint a frissen elejtett állat
saját vérének szagában. A hideg
átitatta a szőrmét, a puska
vascsövének fémessége elegyedett
az állat filteren átszűrt lelkével,
ujjbegyek simíthatták a gereznát –
A kiszemelt vad kinézte magának
a hóhért, a szemén látszott, ő ejti
el a vadászt, hajlandó neki
meghalni, étellé, izommá válni, és ezt
cinkosnál cinkosabb illatokkal
adni tudtára a törzsnek.
Nincs az a szerelem, ami
merészebb vagy mélyebb. Ne
vágóhídi állat, legyél
vad, aki halálában a véres
ízt előre elrendezi, és a puskagolyók
mint a sötét égen kirajzolódó, fényes
csillagkép csúcspontjai – ölnek
és útba igazítják azt, aki bolyong.
Verőfény
A lemészárolt állatok tüdejét angolul
fényeknek hívják. Többes számban. De
nem azért, mert kettő van belőle – hanem
mert a taglózás pillanatában fény
iránti sóvárgással szívják tele
a sötétedés felé mozduló lényüket:
ima helyett bámulnak a fénybe, hogy
fényeiket betölthessék vele. Ilyen
viszonyban van Jézus Istennel:
a tautologikusan telített, zákányossá
váló tekintet semmi ígéretet
nem közvetít. Mégis evangélium,
ha verőfényes délelőtt egy
haldokló állat szemébe
nézek.
Fotó: Móser Zoltán
