tiszatáj | 2021. november 22.

PILINSZKY 100

G. István László versei

 

Vadász-óda

Bundáját láttad meg először

a fogason, vállfa nélkül, kinyújtva

lógott, mint a frissen elejtett állat

saját vérének szagában. A hideg

átitatta a szőrmét, a puska

vascsövének fémessége elegyedett

az állat filteren átszűrt lelkével,

ujjbegyek simíthatták a gereznát –

A kiszemelt vad kinézte magának

a hóhért, a szemén látszott, ő ejti

el a vadászt, hajlandó neki

meghalni, étellé, izommá válni, és ezt

cinkosnál cinkosabb illatokkal

adni tudtára a törzsnek.

Nincs az a szerelem, ami

merészebb vagy mélyebb. Ne

vágóhídi állat, legyél

vad, aki halálában a véres

ízt előre elrendezi, és a puskagolyók

mint a sötét égen kirajzolódó, fényes

csillagkép csúcspontjai – ölnek

és útba igazítják azt, aki bolyong.

 

 

Verőfény

A lemészárolt állatok tüdejét angolul

fényeknek hívják. Többes számban. De

nem azért, mert kettő van belőle – hanem

mert a taglózás pillanatában fény

iránti sóvárgással szívják tele

a sötétedés felé mozduló lényüket:

ima helyett bámulnak a fénybe, hogy

fényeiket betölthessék vele. Ilyen

viszonyban van Jézus Istennel:

a tautologikusan telített, zákányossá

váló tekintet semmi ígéretet

nem közvetít. Mégis evangélium,

ha verőfényes délelőtt egy

haldokló állat szemébe

nézek.

 

Fotó: Móser Zoltán