tiszatáj | 2020. január 17.

Egy idegen naplója

MARJANE SATRAPI: PERSEPOLIS
Van abban némi igazság, hogy Marjane Satrapi nem grafikus memoárként definiálja pályafutása főművét: a 2007-es, Vincent Paronnaud társrendezésében fogant, cannes-i zsűridíjjal jutalmazott rajzfilmadaptáció forrásanyaga ugyanis jóval rövidebb intervallumot ölel fel annál, minthogy rögtön számvetésről beszéljünk. Körülbelül 15 évet fog át a cselekménytelen, inkább színesítő-részletező momentumokra húzott narratíva… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

MARJANE SATRAPI: PERSEPOLIS (2000–2003)

Van abban némi igazság, hogy Marjane Satrapi nem grafikus memoárként definiálja pályafutása főművét: a 2007-es, Vincent Paronnaud társrendezésében fogant, cannes-i zsűridíjjal jutalmazott rajzfilmadaptáció forrásanyaga ugyanis jóval rövidebb intervallumot ölel fel annál, minthogy rögtön számvetésről beszéljünk. Körülbelül 15 évet fog át a cselekménytelen, inkább színesítő-részletező momentumokra húzott narratíva, 1978-tól 1994. szeptemberéig, a végleges Párizsba repülésig kísérjük Marjit, az önportré szerzőjét és alanyát.

Kulcsfogalma a változás: különféle minőségek állnak egymással szemben, netán vetülnek egymásra az önéletrajzi Persepolisban, aligha szólhatunk konstans érzések, világlátások halmáról, az elbeszélés egy pontján cseppet sem véletlenül fogalmazza meg a hősnő a Teheránból való elszakadás, majd a hazatérés magasságban, súlyban kifejezett differenciáit egykor nagynak, később pedig apróbbnak érzékelt szüleiről. Ugyanakkor dőreség volna pusztán újabb ellentétpárral, jelesül a gyerek-és felnőttkor határolásával leegyszerűsíteni a Persepolist. Impressziókat gyűjt össze Satrapi, gyakran ironikus perspektívából tekintve magára. Gyerekkorában Che Guevara örvén forradalmárnak kiáltja ki magát („Olyan, mint a biciklizés. Ha nem forognak a kerekek, elbukik.”), de ifjonci hevülete kontrasztban áll az őt körülvevő felnőttek valóságképével. Kislányként egyenesen fontosnak tartja prófétaszerepét, ám rögtön a társai vagy felmenői is másképp reagálnak a véleményére: az írónő deklarálja, a többi gyerek nem veszi ennyire komolyan a nekiveselkedést, így nevetnek rajta, míg a rendszer ellen lázadó szülők aktivitása (pl. egy német újság címlapján lehozott fénykép a tüntető anyukáról) már a potenciális halált, szégyent, lelepleződést, így a kényelmetlen reáliákat rejti magában.

Idegenségérzetről legalább ennyire szónokol Marjane Satrapi: a bande dessinée sematikus (például a színes, valósághűségre törekvő Moebius írta Blueberry ellenében), fekete-fehér, ugyanilyen színtelen háttérkezelésében vagy felesleges formák negligálásában feltáruló vonalvezetése egyszerre nagyítja fel a hétköznapokat, illetve ábrázolja a főszereplőnő tapasztalatait rendkívül talajközelien. Pusztán a képregény esztétikája utal Marji útkeresésére. Sallangmentes életkép-pillanatokra szürreális, pszichedelikus képkivágatok felelnek („Úgy éreztem, mintha egy temetőben sétálnék.” – reflektál a koponyahalommal metaforizált, háború sújtotta iráni utcákra), egyik pillanatban Marji kislányként vél súlytalannak, mulatságosnak egy adott tevékenységet, mire a következő oldalon a szülők figyelmeztetik éretlenségére és a tett valódi jelentőségére. Viccelődés zajlik, Satrapi egyszerre intellektuális és fekete humorral zárójelezi az iráni helyzetet, a könnyedséget azonban a kommunista, rezsimellenes beállítottságáért kivégzett nagybácsi betétje, egy másik rokon hirtelen szívhalála, különféle, kínzásról szóló panelek vagy az utcában lakó barátnő lebombázott háza váltják – ám a Persepolis sosem üzemelne ennyire zseniálisan, ha Satrapi ne alapozná meg a tragédiát humorral, valamint nem fojtaná iróniába a drámával exponált sorsetűdöket. Bildungsromanként is éppen ezért hatásos a mű, Satrapi tónusváltásai gyakran a nevelődésregények felülírt sablonjainak rendelődnek alá. Ismerősek a szituációk mama és papa perlekedésétől a lányuk iránt érzett szereteten át az óhatatlan távozásig vagy az anya hirtelen rosszullétéig, pláne a történelmi viharokig: a Persepolis viszont rendre újabb témákat vet fel, melyeket ismét a hangulatok jól szervezett ingadozása avat rétegzetté.

Hiába küldik például a szülei Marjit Bécsbe tanulni, ott sem telepedhet le, vagyis e rangban a mű arról is szót ejt, hogy a főkarakter hosszú ideig mennyire képtelen ignorálni a vele született hagyományokat – tradicionalista felfogás béklyózza otthonában, majd a hirtelen nyugat-európai szabadsággal sem képes mit kezdeni, így a Persepolis hősnője egy önkereső, identitásválságtól sújtott, két felfogás között őrlődő lányként tárul elénk. Rokonai örökségével néz szembe Teheránban, az első szerelem csalfa ígérete, egyházi bigottság, homoszexuális lakótársak, szigorú házinéni vagy épp idegengyűlölet várják Ausztriában, ám mivel Marji otthon túl liberális szellemiségű, Európában pedig partra vetett, közegéhez alig idomuló hal, sosem tudja definiálni, mit jelent számára az otthon, nemcsak földrajzi, hanem lelki értelemben sem. (Itt jön képebe maga a cím a Nagy Sándor hódításai révén romvárossá alakult perzsa földről, a sehová nem tartozás jelölőjeként.) Legalább annyi szomorúság, mint humor származik e felvetésből és Satrapi briliáns, lendületes írói készsége folytán valamennyi életszakasz súllyal bír, a csókolózás, füvezés, vizsgára készülés vagy a bécsi hajléktalanság nemcsak odavetett tablók, hanem a főhősnő bandukolását több oldalról megközelítő részletek. Ugyanez a többszólamúság más karakterekben is tetten érhető: egyszer az anya szánja el magát utcára vonulásra, hogy aztán a lánya iskolakerülése miatt pörölő házisárkányként tűnjön fel, később a tüntetésen fotózó, életét kockáztató apa int óvatosságra, majd kíséri el lányát és nejét egy török Iron Maiden-bevásárlókörútra. Satrapi történelmi, politikai, szociológiai perspektívából is szemléli a körülötte elszabaduló káoszt. A Persepolis első fejezete jószerivel aprólékos, vitriolt és érettséget egyszerre csepegtető áttekintés Irán históriájáról, ennek szellemében bontakozik ki Marji istenhite és a dialektikus materializmus iránti szeretete vagy éppen Marx és Descartes filozófiai csörtéje – ám nem kevésbé tanulságos a mártírhalál és a gyorsan kitörő miniforradalom bemutatása a hirtelen tüntetésre vetemedő öregasszonyról, akinek rákban elhunyt férjét avatná szentté és hordozza körbe a képmutató hatalom.

Fátyolosan, a végleges elszakadás keserédességével zárul a Persepolis: Marji továbbra is önfeltárón rója az utcákat, rossz házasságról és művészeti cenzúráról elmélkedik a szerzőnő – jóllehet Irán már sosem szabadulhat a háborúskodástól, neki még lehet jövője. Sorsának alakulásából tudjuk, Marjane Satrapi végül harmóniára, egyéni és művészi kiteljesedésre telt: az Art Spiegelman-féle, szintén önazonosság-keresésre voksoló Maus inspirálta magnum opusban azonban sosem a cél, hanem az odáig vezető viszontagságos út lényeges.

Szabó G. Ádám

Marjane Satrapi: Persepolis (2000–2003)

Fordította: Rády Krisztina

Libri Kiadó

Budapest, 2019.

352 oldal, 4499 Ft