Már hatott a Frontin, mikor a műtős gyerek bejött értem. Gondolom, a nyugtató is segített, de a lényeg, hogy nem féltem, már nem először műtöttek, meg nem is másodszor. Jobb volt a műtőbe menni, mint a pályán szaladgálni negyvenkét fokban metálmásnaposan. Tudom, mit beszélek, volt már szerencsém mind a kettőhöz. Utóbbihoz még többször, mint a műtőhöz. Már vártam is, hogy bevigyenek, túl akartam lenni az egészen. Órák óta nem ittam semmit. Az éhség nem zavart annyira, de már nagyon szűrtem volna valamit, akár vizet is.
A műtős gyerek leparkolt előttem a gurulós ággyal, és mondta, hogy kapjam le magamról a ruhát. Óvatosan felültem az ágyamon, levettem a reálos mezt meg a gatyát, az nem volt reálos, bár van olyan is, de ez nem az volt, a párna alól kihúztam az apróra hajtott rózsaszín borítékot, majd mondom, miért rózsaszín, és a jobb lábamon elugráltam a gurulós ágyig. A gyerek segített felülni, aztán hanyatt feküdtem, ő meg betakart a lepedővel. Sanyi bácsi, az öreg, aki a másik ágyon nyomta a sudokut, kéz- és lábtörést kívánt, én meg mondtam, hogy kösz, de pont elég lesz a térdszalag-szakadás.
Nem mondom, hogy próbálja ki mindenki, de az is egy életérzés, ahogy az embert a műtőbe tolják. Néztem a plafont, és ahogy közeledtünk, ahogy egyre több neonégőt elhagytunk, elkezdtem parázni. Műtős gyereknek mindig valami vicces fiút vesznek fel, hogy oldja a feszültséget. Engem inkább idegesített. Nyomta a hülyeségét, hogy milyen jó lesz műtét után, ilyenkor a csajok tudják, hogy kell kényeztetni az embert, meg hogy ne aggódjak, olyan még nem volt, hogy valakit a műtőben hagytak volna. Aztán kérdezte, hogy meg vagyok-e borotválva ott lent. Ez most hogy jön ide, mondom, a lábamat fogják műteni. Hát ő is úgy gondolta, hogy ott lent, aztán röhögött. Ezt mondjuk nem is értettem, lehet, hogy nem ezt mondta. Kérdezte, hogy mi történt velem, én meg mondtam, hogy a Bükksenyénél focizok. Vattával játszottunk, és az a vattai gyerek felrúgott a tizenegyesen belül. Nem egészen így volt, egyszerűen rosszul léptem bemelegítés közben, de neki ezt nem kell tudnia, úgysem találkozunk többet. És ha már a bemelegítésnél tartunk, hadd tegyem hozzá, hogy nem az én sztorim a legdurvább. Úgy négy évvel ezelőtt Hajdú Laci, ő volt akkoriban a Bükksenye kulcsjátékosa, eltaknyolt a folyóson, mikor mentünk ki a pályára. Pattogtatta a labdát, mintha kosármeccsünk lenne, és a lába beleakadt a küszöbbe, elég magas ott a küszöb, és olyan szerencsétlenül esett, hogy nem csak a bokája repedt meg, de a csuklója is eltört, mert a labda pont a tenyere alá került. Kórház, két hónap kihagyás. Azóta nálunk hajdúzásnak hívják azt, ha valaki meccs előtt vagy edzés közben lesérül. Én is megkaptam, hogy hajdúztam egyet, pont akkor szólt be valamelyik hülyegyerek a szurkolók közül, mikor beraktak a mentőautóba. Egyébként sejtem, hogy ki volt az, majd elbeszélgetek vele.
Aztán azt kérdezte az ápoló, hogy néztem-e a Barca–Paris St. Germaine meccset. Hogyne néztem volna, mondom, életem egyik legszebb estéje volt. A Paris úgy lenyomta a Barcát, mint én a fél barackot. Négy null, apám, el se akartam hinni! Nana, mondja ő, majd figyeljem meg, hogy vissza fog vágni a Barca. Ja, mondom, öt nullra, nem? Vagy inkább hat egyre. Idióta, gondoltam magamban, nem csoda, hogy ágyakat tologatsz munkaidőben. És én egy barcásnak akartam tolni a borítékot. Mindegy, úriember voltam világéletemben, kicsire nem adok. Csak az alkalmas pillanatot vártam, hogy a kezébe nyomjam a pénzt, de nem volt alkalmas pillanat. A folyosón nővérek, orvosok, látogatók jöttek-mentek, én meg nem akartam, hogy a gyerek visszautasítsa a zsét, mert mások látnak minket. Majd a liftben, gondoltam.
A lepedő alatt kihajtogattam a borítékot, hogy megnézzem, benne van-e a pénz.
És ahogy kinyitottam a papírt, fájdalom hasított a térdembe.
Volt pénz a borítékban, csakhogy több a kelleténél. A műtős gyereknek kétezret akartam adni, tudom, hogy sok, pláne egy barcásnak, de ebben három bankjegy volt. Ez az ötvenezres csomag, basszus, amit Ráby főorvosnak szántam. Kiscsillagom, drága szerelmem összekeverte a borítékokat. Pár órája felhívtam telefonon, hogy hozzon magával ötvenkétezret meg két borítékot, mikor bejön meglátogatni. Persze, hogy az egyik boríték rózsaszín volt, a másik meg hupilila. Ez volt otthon a fiókjában. Gondolom, még az általános suliból maradt. Mikor meglátogatott, mondta, hogy a rózsaszín borítékban van a kétezres a műtős fiúnak, a másikban meg az ötvenezer a főorvosnak. Esküszöm, ezt mondta.
Na, de kit érdekel? Műtét előtt nem hergelem magam ilyesmivel. Nem kap pénzt a gyerek és kész.
Aztán megint belevágott a fájás a lábamba. Mit csináljak a pénzzel, mikor csupaszon heverek egy ágyon, amit a műtő felé tolnak?
Elértük a liftet. Az ápoló gyerek begurított a fülkébe, megnyomta a gombot és elindultunk felfelé. Röhögött valamin, de én nem figyeltem oda, továbbra is azon törtem a fejem, hogy ilyen helyzetben mi a megoldás. Kérjem meg, hogy vigyázzon a borítékra, amíg magamhoz térek? Még ha meg is bízok egy barcásban, akkor is ciki lett volna rábízni a pénzt, mivel neki nem akartam adni belőle. Forduljunk vissza? Késő, már fel is értünk a műtőhöz. Elhatároztam, hogy a dokinak csak akkor adom oda, ha kettesben maradunk. Mások előtt nem próbálkozok.
Volt már olyan, hogy valaki a műtőasztalon adta át a jattot, vagy én leszek az első az egész világon?
Mikor nyílt a lift ajtaja, már síkideg voltam. Nem tudtam, hogy a műtéttől félek annyira, vagy attól, hogy az orvosok meglátják a kezemben a pénzt.
Rövid folyosón mentünk végig, aztán jött az első lengőajtó, fölötte a MŰTŐ felirat. Hosszú előtérbe jutottunk, ahol baromi hideg volt meg egy másik ágy. Kicsire hajtogattam a borítékot, éppen időben. A műtős fiú lehúzta rólam a lepedőt, és mondta, hogy most feküdjünk át a másik ágyra. Így, többes számban. Mondom neki, feküdjünk? Ugye nem akar ő is mellém feküdni? Röhögött. Lassan lemásztam az ágyról, ő pedig felsegített a másikra, aztán letakart egy zöld színű lepedővel.
Két másik lengőajtó nyílt az előtérből. Az egyiken belépett egy maszkot viselő, szemüveges férfi, zöld köpenyben. A doki, gondolom, ő volt az altatóorvos, odajött hozzám, és kérdezett pár dolgot, hogy hívnak, hol lakom, mivel foglalkozom, mi történt velem, hol sérültem meg. Ekkor már tényleg megijedtem. Ezek azt se tudják, milyen rendezvényen vannak. Aztán a doki megnyugtatott, hogy minden rendben, csak meg kell győződnie arról, hogy nem egy másik beteget hoztak műteni. A műtős gyerek megint röhögött, és azt mondta, nehogy összekeverjenek valakivel, aki péniszkisebbítésre vár.
Az ágyam a fal közelében állt. Alig karnyújtásnyira tőlem egy csap, alatta pedig a szemetes, vagy annak látszó doboz. A doki meg a műtős gyerek nekem háttal álltak, beszélgettek. Kivettem a pénzt a borítékból, a borítékot pedig összegyűrtem. Vártam, közben a pénzt is olyan kicsire hajtogattam, amilyenre csak tudtam. Arra gondoltam, hogy a maszk miatt talán fel sem ismerném a főorvost.
Az altatóorvos visszament a műtőbe. Az ápoló azt mondta, hogy tök jó lesz, ez a doki mesekönyvvel szokott altatni, majd elköszönt, és az üres ággyal visszament a lifthez. Ahogy eltűnt a gyerek, a papírgalacsint kidobtam a szemetesbe.
Emlékszem, nagyon hideg volt, vacogtam a lepedő alatt.
A pénzt nem dobom ki, gondoltam. Órákig rohangáltam érte a tűző napon. Ráadásul, ha úgy vesszük, éppen a pénz miatt sérültem meg.
Hátralestem. Nem állt mögöttem senki. A műtőbe nyíló ajtók sem mozdultak. Nem hallottam lépteket. Alig volt időm gondolkodni.
A reggeli vizit előtt jött be hozzám a főorvos. Sanyi bácsi volt valahol, talán a mosdóban, nem figyeltem, hová csoszog. Pár perccel azelőtt ébredtem fel, a sporthíreket olvasgattam a mobilon. Letettem a telefont, a főorvos pedig megkérdezte, hogy érzem magam, fáj-e a lábam. Aztán az ágy lábánál lévő rácsra támaszkodott és a köpenye zsebéből elővett egy átlátszó műanyag tasakot. A pénz volt benne.
Műtét közben bukkantak rá, mondta, ugye megértem, hogy a fertőzésveszély miatt kénytelenek voltak eltávolítani. Így, ezzel a szóval, hogy eltávolítani. Mert a műtőbe csak steril dolgok kerülhetnek.
Persze, hogy megértem, főorvos úr, mondom, nem így akartam odaadni, de elég hülye helyzetbe kerültem. Az a lényeg, hogy tévedés történt.
Hogyhogy nem így akartam odaadni, kérdezte. Kinek?
Az a doktor úré, feleltem.
Neki szántam a pénzt, aminek a vége a fenekemből állt ki?
Megvontam a vállam. Hát… aha.
Ráby doki hátravetett fejjel röhögött. Mikor lenyugodott, az ajtó felé nézett. Tiszta volt a levegő. Nem fogadhatja el, mondta, de köszöni szépen.
Mire én, dedededede, főorvos úr. Ragaszkodom hozzá. Fogadja el, ha már ennyit szenvedtem vele.
A doki a tasakot nézegette, aztán megjegyezte, hogy elég sajátos módon adom a hálapénzt.
Magyarázkodtam, hogy higgye el, nem volt szándékos. Én akkor csak el akartam dugni. Azt hittem, a műtős gyerek pénzét viszem magammal. Összecseréltem a borítékot. Vagyis a csajom, nem én. Szóval bocs, mondom. Nem tudtam, hová rejtsem, érti, ugye. Később akartam odaadni.
Maradjunk annyiban, felelte, hogy most kiviszi a kórteremből. Aztán lehalkította a hangját. Adnia kell belőle valakinek vagy neki szántam mind a negyvenet?
Negyvenet? Nálam ötvenezer volt.
Összenéztünk a dokival.
Valaki elvett belőle tízet, kérdeztem.
Erre azt mondja, hogy a fenekemben csak negyven volt.
Ja, igen, mondom. Először a tízest… rejtettem be oda. Mivel az a kisebb, érti. Azzal próbáltam ki, hogy befér-e. Elég mélyre toltam. Aztán ment utána a két húszas.
Ráby dokinak tátva maradt a szája.
Ha előkerülne, tartsam meg, mondta végül és elindult kifelé.
Az ajtóból még visszanézett és hozzátette: az a maga dugipénze.
