Annus József: Kossuth Lajos nemes lószállítója

120 ÉVE SZÜLETETT DÉRY TIBOR

Erős dohányosra mondják: egyik cigarettáról a másikra gyújt. Magam is rengeteg füstöt eregettem már, láttam ná­lamnál szorgosabb dohányfalót is, például egykori ökör­béres sógorunkat, aki megszokásból későbbi élete során is kétszer-háromszor kelt föl rágyújtani éjszakánként. Szó szerint véve azonban ő sem gyújtott egyikről a másikra, mert hiszen előbb csavarnia kellett, az pedig percekig eltar­tott, amíg félhomályban a dózniból előpergette a szükséges dohányt, beillesztette a vékony papír vályújába, majd láb­ujjhegyen kiosont a szobából, nehogy Panni néném az ak­cióra fölneszeljen.

Déry Tibor volt az első (talán az egyetlen), aki az erős dohányosnak ezt a közmondásos szintjét valóban meg­ütötte. Először egy írószövetségi választmányi ülésen ke­rültem mellé. Nem én helyezkedtem, ő érkezett késve, s miután mi Kiss Bencével már javában fújtuk a füstöt, előt­tünk a kis asztalkán két hamutartó is kínálkozott, a Mester közénk ereszkedett. Tőlünk kért tüzet, de csak egyszer. Amint vége felé parázslott a tömzsi bűzrúd, nyomban újat húzott elő, a korábbi cigaretta parazsánál meggyújtotta az újat, csak azután nyomta el a régit. Egyszer felénk is kínálta a kék dobozt, ám – érezve a szivarka rettenetes bűzét – egyként hárítottuk el a tisztességet.

– Nem is nektek való – legyintett –, francia matrózok szívnak csak ilyet. Meg én…

Legközelebb egy szövetségi közgyűlésen lehettem szom­szédja. Az elegáns teremben a dohányzás szóba sem kerül­hetett, így Déry is megtartóztatta magát. Hihetetlenül vé­kony lábát keresztülvágta a másikon, térdére vaskos dos­sziét helyezett, s a legvadabb viták idején is folytatta meg­kezdett munkáját: egy német nyelvű korrektúrát javított elmélyülten. Időnként fölnézett a lapokból, s megkérdezte:

– Mondd, kérlek, nem kell még szavazni?

– Hol van az még, Tibor Bátyám! Még eszik egymást a fiúk…

– Ja… – bólintott, s visszagörnyedt levonatai fölé.

A küzdelem akkoriban valóban öldöklő volt. Mai poli­tikai harcok lármájából visszanézve az ember nem is érti, miért volt annyira fontos X-et kiszavaznunk, Y-ont besza­vaznunk. Hogy tétre ment a befutás, azt persze mindan­nyian éreztük. Ha másból nem, hát abból, hogy az ered­mények ismertetése közben a díszvendég látványosan ki­vonult a teremből, amikor a felolvasó elhagyta (mondjuk) a K, vagy P betűt… Hogy miért? Ma sem értem. Pontosab­ban: ma nem értem. Akkor persze értettük…

Elkövetkezett a szavazás ideje ekkor is. Hetvennégy helyre az időközben földobott és listára vett nevekkel együtt százhuszonöt pályázó közül kellett választanunk. Ebből következően ötvenegy (vagy ennél több) jelölt nevét kellett kihúzni, hogy voksunk érvényes legyen.

– Hányat? – kérdezte Déry.

– Ötvenegyet – mondtam. – De ha többet, akkor is ér­vényes… Csak kevesebbet nem lehet.

Bevallom, előre elhatároztam, most meglesem az öreget, vajon miként szavaz. Ő is borsot tör-e a díszvendégek orra alá, netán aszerint voksol, amint azt „odafönt” elvárják. Nem kellett leskelődnöm.

– Nézd csak, így jó lesz, ugye? Biztos, ami biztos… – Tollával megkereste az ötvenötös számot, ott parányi kap­csos zárójelet tett, majd egy határozott lendülettel kihúzta az első ötvenöt nevet. Közte a sajátját, s – mellesleg – az enyémet, mert hiszen a névsort ekkor már ábécé rendben adták…

Tehetséges és rendkívül ügyes emberek szerkesztették és szervezték a hatvanas-hetvenes években az újvidéki rádió irodalmi műsorait. Különösen híressé lett az M Stúdió so­rozata. Az ötlet egyszerű, mondhatni hétköznapi: közön­ség előtt beszélgetünk jelentős írókkal, felolvastatunk velük és a színészekkel, mindezt magnetofonra vesszük és később sugározzuk. Igen ám, de milyen jelentős írók álltak ezen a rádiószínpadon! Benézett hozzánk a szegedi szerkesztő­ségbe – írtam már róla – az a nagyszerű csapat, amely Il­lyést és Weörest kísérte Újvidékre. Önmagában az is bra­vúrnak számított, hogy a két nagy együtt állt közönség elé, s hozzá olyan színészekkel, mint Latinovits, Váradi Hédi. Ennél is nagyobb fegyvertény volt oda lecsábítani a beteg, nyilvános szerepléstől idegenkedő Németh Lászlót. Az új­vidékieknek ez is sikerült. Nem is nagyon lepődtem hát meg, amikor – ez már Laci bácsi halála után történt – tele­fon érkezett Ella nénitől, hogy másnap délelőtt egy kávéra „felugranának” a szerkesztőségbe Déryvel és Böbével, meg­szakítva Újvidékre vezető útjukat. Készültünk a fogadá­sukra, gondolván a sofőrre üdítő italokat is beszereztünk. Ám a sofőrt hiába kerestem, amikor a lépcsőházban eléjük siettem, az indítókulcsot ugyanis Ella néni forgatta az ujjai között. Istenkísértés! – villant át agyamon, majdnem ki is mondtam. „Az idős sofőrnő” azonban vidáman nyugtatott meg: ismeri ő az utat, éppen azért vállalkozott rá, hogy Tiborékat leviszi a kis bogárhátú Volkswagennel. Semmi az, ott lent még jobbak az utak, mint nálunk.

Többen segítettünk a titkárnőnek, hogy a kis asztal mi­előbb megteljék, egyikünk bort bontott, a másik tüzet adott – mert Déry már fölfelé jövet ajkai között billegtette a cigarettát –, a harmadik poharakat szedett elő.

– Tibor bátyám, pusztamérgesi… Homoki rizling, erre­felé ezt isszuk – mutattam Dérynek a palackot. Átvette, nézegette a címkét, majd bólintott:

– Lehet, hogy jó… Nem kérek.

Csodálkozni, zavarba jönni sem volt időnk, Ella néni fölkacagott:

– Tibornak bort? Jó, hogy nem málnaszörppel kínálják. Pálinkájuk nincs?

Most jöttünk zavarba igazán. Pálinkánk bizony nem volt. Ellenben fölrémlett, hogy valahol hátul, a lexikonok mögött lapul egy üveg orosz vodka, még a legutóbbi szov­jet íródelegáció ajándékaként került oda.

– Ha ez megfelel – húztam elő az üveget.

– Sztolicsnaja? – kérdezte Böbe. – Az megteszi.

Lecsavartam az üveg fémkupakját, s Déry elé állítottam a karcsú palackot. Jól tettem. Mert nem a tálcán álldogáló karcsú pálinkás poharat vette magához, hanem a kezeügyében lévő decis borospoharat öntötte meg, s azzal kívánt jó egészséget mindenkinek. Hamarosan újratöltött.

– Régen ittam ilyet. Meg kell mondani, egészen jó. Sőt: kiváló!

(Akkor még nem ismerhettük Illyés naplójegyzeteit, nem tudhattuk hát, mit is „szed” a vendég depresszió ellen. Gyula bácsi pedig pontosan leírja: „Déryt is gyötörte a dep­resszió. Gyötörte volna őt is fokozatosan. Ha nem leli meg idejekorán ellenszerét. Olyan ösztönösen, ahogy a beteg kutya megleli a réten a neki való füvet, egyfajta kisüsti pá­linkát ivott, kortyolgatott, mihelyt a tünet csak halványan is jelentkezett. […] Tibor naponta, délelőttönként végül fél liter pálinkát is rászánt „feltölteni” a tollát…”)

A második pohárból valóban lassacskán kortyolt, ciga­rettáját megújította, majd az ablakhoz lépett.

– A Tisza! Nézd, még elérzékenyülök… Különösen ezektől… Ez már giccs! Nem tehetitek velem…

Második emeleti ablakunk bádogpárkányán, bent a sa­rokban a redőnytartó vas meg a fal közé fészket rakott egy gerlepár. A tojó ekkor is nyakát behúzva ült, az sem za­varta meg, hogy a híres vendég az üveg mögött meglebben­tette a függönyt.

– Mondom, Böbe, Szegedre kellene költöznünk… Tágas utcák, jó levegő… Meg aztán a nagyapám emléke. Tudjá­tok, hogy itt kapott Kossuthtól nemességet. Lovakat szállí­tott a Délvidékről a magyar hadseregnek. Nem lehetett ve­szélytelen kaland… Lehetne itt élni…

– Rajta, Tibor! – elevenedett meg Ella néni. – A lakást előnyösen elcserélhetik, Füredért meg kapna itt Szeged környékén egy ötszázholdas tanyát! Na, akkor nézze meg a lapokat: Déry, a földbirtokos! A kapitalista!

Déry mosolygott, de nem kacagott. Mint akit valóban meglegyintett valami fuvallat, egy percre talán komolyan is gondolta a hirtelen kimondott tervet.

Visszaült aztán – s természetesen – a régiekről beszélt. Amikor Adyra terelődött a szó, letette a poharát, elnyomta cigarettáját, s komor hangon szólt újra, mint aki végren­delkezik.

– A bemutatkozásom… Ezt el kell mondanom nektek, mert néhányan megírták, de mind hamisan. Némelyik egész legendát kanyarított a dologból, pedig a történet en­nél egyszerűbb volt. Gazdag polgárfiú voltam valóban, de én erre nem sokat adtam. Mint ahogy másra sem. Az ifjú­kornak azokat az éveit éltem, amikor az ember mindenki­vel pimasz, mert úgy hiszi, mindent jobban tud, s noha nem csinált még semmit, előkelő helyet igényel magának a világban. A legelőkelőbbet! Miért? Csak… Adyról hallot­tam már, természetesen, lihegő, ájult véleményeket főként, ám nem hatódtam meg, amikor valaki azt mondta, na most elviszlek az asztalához. Elvitt. Ültek ott vagy heten-nyol­can, láthatóan mind a Mester ajkát figyelve, elhagyja-e végre egy szó, amelyet aztán ihatnak, szürcsölhetnek. Már a látvány, a légkör fölháborított. Amikor odavittek hozzá, bal kezében tartotta a fröccsös poharát, a jobbját hanyagul oldalra nyújtotta, mint egy csápot, belesimított kinyújtott tenyerembe, s azonnyomban elfordította a fejét. Megemel­tem a hangom, s valóban így szóltam: „Bocsánat, Déry Ti­bor vagyok. Nem hallottam jól az ön nevét…” A slepp né­hány tagja valóságosan felhördült, egyikük még a kezét is magasba emelte a megrökönyödéstől. Ady rámnézett ha­talmas szemével, letette a poharát, aztán felállt. Pofont ad vajon? Netán ordítva elzavar az asztaltól? Nem ez történt. Begombolta zakóját, jobbját nyújtotta, s erősen meg­nyomva az elejét, kimondta: „Ady Endre vagyok…” Ez a hiteles történet. Minden más mese.

Útrakelt aztán Ella néni és a Déry házaspár. Az est – mint hallottuk – rendben lezajlott. Visszafelé nem álltak meg. Vajon szerencsésen hazaértek? Két nap után felhívtam Ella nénit.

– Minden rendben ment, Jóska, ne aggódjon – csilingelt a hangja. – Képzelje, Tibor úgy megkedvelte a vodkát, hogy a Tisza Szállóban vett még egy üveggel, azt szopo­gatta az úton. Újvidék előtt az üres palackot ki is hajította az autóból… De minden rendben ment…

120 éve született Déry Tibor (1894. október 18 – 1977. augusztus 18.)