Illyés Gyula

Nyolcvannál többet élt, mégis fiatalon halt meg. Nem egyszerűen „jól tartotta magát”, mint a falumbeli vén­ember, aki – meggörbedve bár – kilencven fölött is vidá­man biciklizett, ám ha megkérdezték tőle, hány gyereke is van, Mihály bátyám, hirtelenjében csak hoz­závetőleges vá­laszt tudott adni. Illyés Gyula soha nem volt öregember. S nem csupán szellemi frissessége kel­tett az emberben bámu­latot, férfias erőt éreztem leg­utolsó kézfogásában is. Pedig nem menekült hiún az öregedés elől, annak tünetei­vel már majdnem-fiatalon szembenézett, a külsőségekben pedig a legegyszerűbb rafinériát sem alkalmazta. Termé­szetesen vi­selte például kopaszodását, ősz üstökének lib­benését egye­nesen fia­talos lobogásnak láttuk. Igen, mert csak a mély­tüzű szemre, azon át a szellem rendkívüli vil­lózásaira fi­gyel­hettünk, miközben hallgattuk. Hallgattuk, hallgattam. Vele én sose tudtam „beszélgetni”. A legszük­ségeseb­beken túl illetlenségnek éreztem megszólalni a tár­sasá­gában, el­venni az időt fecsegésemmel az ő gondolatai elől. Ő volt az egyetlen a megismert nagyok közül, akit már-már nem is halandó emberként tiszteltem. Némely pillanatban valósá­gosan is örökéletűnek hittem. Hogyne, hiszen hat-hétéves falusi kölyökként már sza­valtam a ver­sét (előbb a Disznó­tort, majd a Katolikus Körben valami pártgyűlésen a Megy az ekét), jószerivel azon is csodál­koztam, hogy akkor élt még, s nem esett el a segesvári csatában… Kamaszként a Puszták népe babonázott meg. Magam is cselédházban szü­lettem, a könyv mintha egye­nesen nekem íródott volna. Hitet, tartást, erőt adott. Mint később az Ebéd a kastély­ban. S még valami, de ehhez új bekezdés kell.

1954-ben kerültem városi középiskolába, kollégi­umba is egyszersmind. Tanáraink közt volt egykori egyetemi ok­tató, aki valamilyen büntetésből került hoz­zánk, volt „gyorstalpaló”, akinek műveletlensége még a mi szá­munkra is hamar fölismerhetővé vált. Volt pap­tanár – ki­ugrott, per­sze –, s olyan is – épp az osztály­főnökünk –, aki a háborút ütegparancsnokként szolgálta végig, csizmatisz­tító szolgái apáink közül kerülhettek ki. A hivatalos pro­paganda, s ta­náraink egyik-másika minduntalan azt verte a fejünkbe: tié­tek a jövő, mert új értelmiség kell, születési előjogotok van azzal az ágy­szomszédotokkal szemben, akinek az apja – mondjuk – férfi (korábban úri!) szabó. Ej, milyen derék ez a Ko­vács, ez aztán nem köszön kezit­csókolomot a zongora­tanárnőnek, a lecsúszott dzsentri feleségének, sőt – ki­váló proletár ösztöntől ve­zetve – kellő tiszteletlenséggel beszél a biológia tanárával, aki a fel­szabadulás előtt még – igaz: len­gyel – lovagi cí­mét is használta. Osztályfőnö­künk ellenben jól fölismer­hetően az úri szabó gyerekét tartotta előbbre valónak, ben­nünket (több­ségben lévő falusi fiúkat) nem egyszer szi­szegve bugris parasztok­nak titulált. A lelkem mélyén per­sze az előjogainkat védő tanárokhoz vonzód­tam, a volt üteg­parancsnok sértéseit pedig fájó sebként, nem egyszer sis­tergő gyűlölettel hordoztam magamban. Azért a másik fél igazságából is megéreztem valamit: ha mi (akármilyen új) értelmiségiek akarunk lenni, bizony tanul­nunk, ol­vas­nunk, készülnünk kell, s talán a népünkhöz való tartozást sem a Varga-féle hegyes köpésekkel kellene bizonygat­nunk. Valami ünnepre készülődve igazgatónk felküldött néhá­nyunkat a kollégium padlására: keres­sünk ott léceket, deszkákat amelyekre a társalgóban ké­szülő – „El a kezek­kel Koreától!” „Vesszen Truman!” s hasonló – jelszavakat majd felragaszthatjuk. A cserepek közé szer­kesztett üveg­lap fényében nem csak használ­ható léceket vá­logathat­tunk, de hajdani elődeink jelsza­vait is betűzgethet­tük: „Ne vegyétek el a Hitet!”, „Állami iskolát akarunk!”, „Ortutay áruló! A püspök pénzén ta­nult!” Beljebb, a sa­rokban hosszú, kétsoros szöveg egy keskeny papírcsíkon. Egyik vége szakadt, a közepén rajzszög nyomán barnult rozsda­foltok, a betűk azonban ma is jól olvashatók: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazol­nod, sejh, ma nem azzal / Kel­lene: honnan jössz, – az­zal ecsém: hova mész!” (Illyés Gyula) A papírszalagot magammal vittem, s mutattam kol­légiumi főnökünk­nek: vajon nem kellene ezt újra megfes­tenünk s lécre feszítenünk? Izgatottan csapkodott mindkét kezével: – Vidd vissza, vidd vissza gyorsan! – Pedig ez olyan fon­tos lenne, igazgató úr… – Gyerek vagy, nem tu­dod, mit be­szélsz… Vidd vissza mihamarabb! – A jelmon­dattá lett verssorokkal visszalépkedtem hát a padlásra, de ott e kar­csú plakátot nem dobtam a koalíciós harcok más rekvizi­tumai közé, hanem két lefelé futó gerendára tűztem, szem­ben a világító üvegcseréppel.

Az első valódi találkozás (mert egyszer korábban is kö­zelébe férkőztem a tömegben, dedikációért ostromol­tuk, de csak a nevét firkantotta az eléje tartott könyv belső lapjára) Szegeden, a szerkesztőségben esett, 1972 tava­szán. Akkori­ban igen mozgalmas napokat éltünk a költé­szet napja, meg a könyvhét idején. Írók, költők buk­kantak föl a városban, olykor váratlanul is. Igen, mert nem csupán ún. központi ünnepségek voltak, de több hi­vatal, üzem, is­kola is hívott vendéget, A kon­zervgyárban olyan vers­ün­nepet sikerítet­tek, amilyenről egy mai megyei művelő­dési központ legfel­jebb álmo­dozhat. Most is ná­lunk ka­vargatta már kávéját Csoóri Sándor, ott üldögélt Ratkó Jó­zsef, bent kucorgott a szerkesztőség minden tagja, sőt né­hány leendő irodal­már, tehetsége jeleit muto­gató egyete­mista is. A por­tá­ról telefo­náltak, hogy újabb vendégeink elindultak föl­felé. Mi ket­ten-hárman eléjük siettünk, tit­kárnőnk izga­tot­tan utánunk futott:

– Tetszett hallani? Azt mondja az Erzsike, hogy a Lati­novits Zoltán is velük van. Ő is feljön? Akkor már biz­to­san nem beteg…

Piros arccal röpködött asztaltól asztalig, hol egy csé­szét igazított meg, hol a ruhája övét rángatta, lán­golni azonban akkor kezdett valójában, amikor a ven­dégek be­léptek, s Zoltán elsőként őt üdvözölte – kéz­csókkal és mélyen meg­hajolva – e szavakkal:

– A redakció tündére, ugyebár?

– Most megszáll benneteket az újvidéki különít­mény – mutatott körbe az érkezőkön Illyés, majd át­véve udvaria­san terelgető kézmozdulatainkat, előre küldte az asszo­nyo­kat: Flóra nénit és Károlyi Amyt, de maga előtt tessé­kelte be Weöres Sándort is.

– Az M. Stúdióba mennek – magyaráztuk a bent ülők­nek.

– Nagyon jó – állt föl az üdvözléshez Csoóri Sán­dor. – Nem is tudtam erről a készülődésről, de nagyon jó. S kü­lö­nösen: hogy így, együtt. Kis kávészünet persze nem árt…

– Mondjátok, mennyire van még Újvidék? – kérdezte Weöres. – Messzebb, mint Pest?

– Jóval közelebb! – mondta Illyés. – Nem volt olyan nagy ez az ország azelőtt se…

Mi, házigazdák az italokkal bajlódtunk, titkárnőnk a kávét hordta. Konyakunk és pusztamérgesi rizlingünk lé­vén megszavaztattuk a vendégeket, kinek milyen poharat készítsünk.

– Mindenfélét – kacagott Latinovits. – Ebből is egy ki­csit, abból is egy kicsit…

– Mi csak óvatosan, gyógytársam! – fenyegette évődve a színészt Gyula bácsi. – No, egy pohárkával mindket­tőnk­nek engedélyezek. Ugye, Flórám, maga is?

Flóra néni szelíden nézett föl a maga elé vont újságból s alig észrevehetően bólintott.

– Én inkább a borból kérnék – nyúlt az üveg után Weö­res.

– Hagyd csak – hárította el a tüsténkedő kezet –, majd magam.

– Átvette az asztal fölött a hosszú nyakú üveget, félig öntötte poharát, majd a palackot oldalt a földre, a lába mellé helyezte. Időnként azt fölemelte, töltött keveset, s másokhoz nem igazodva – mintha hűsítőt kortyolgatna – csöndesen iszogatott. – Itt nem motoznak a határon? – kér­dezte váratlanul.

– Nem, nem – nyugtatta M. – Mi gyakran járunk át Szabadkára, Palicsra, soha semmi baj nincs. Előzékenyek és gyorsak, Talán ha kábítószert vinne az ember.

– Vagy dióbelet… – szólt közbe valaki.

– Micsodát?

– Dióbelet, igen. Számunkra érthetetlen, miért olyan keresett cikk odaát. Valóságos valuta! Átvisz valaki fél ki­lónyit, kap érte egy pár cipőre valót.

– Megfoghatatlan – csodálkozott el a dolgon Illyés. – Amy, remélem, nincs magánál dióbél? Nem szeretnék le­bukni… És a román határon mire vadásznak? Ti voltatok nemrég…

– Könyvre, folyóiratra, kéziratra – soroltuk.

– Mégis: milyen könyvre?

– Azt sose lehet tudni – mondta M. – Egyik alkalom­mal a történeti munkákat veszik el, máskor a versköte­teket…

– Elveszik? – kérdezte ártatlanul Flóra néni. – Hát sza­bad ilyet?

– Nem szabad Flórám, ők azonban elveszik – mondta tagolva Gyula bácsi. – Iskolákat se lenne szabad bezárni egy európai államban, ők mégis bezárják… És? – fordult felénk ismét – milyen újabb rémtörténetet hoztatok?

– Illyés Gyula könyveit például csöndesen kivonják az iskolai és közkönyvtárakból… – mondta M. – Könyvtáros­tól hallottuk Szászrégenben. Nagyobb diákok kézzel má­solják a verseket. Több ilyen verses füzetet láttunk a gye­re­keknél…

– Erről már hallottam – bólintott Gyula bácsi. – Azt is, hogy kolozsvári diákokat zártak ki az egyetemről, mert Szilveszter éjszakáján a magyar Himnuszt énekelték, s ki­hallott az utcára. Egy mérnök mesélte, hogy tőle a határon őrölt paprikát vettek el, mert a parányi zsák oldalán piros-fehér-zöld szalag futott…

– E tárgyban cifrábbat is hallottunk: tanárnő mesélte, egyik barátunk felesége, megbízható forrás tehát – kezd­tem bele. – Évzáró ünnepélyüket rendesen az iskola udva­rán tartják. Ismerősünk fölállította az énekkart ésszerűen s úgy, ahogyan szokta: a bokrok és fák elé. Inkább a szülők és vendégek álljanak a fal előtt a tűző napon, mint a fe­gyel­mezetten sorakozó gyerekek. Néhány perccel a kez­dés előtt a tanárnőhöz rohant Z. elvtárs, a kiküldött tanfel­ügyelő: azonnal állítsák a kórust a fal elé, mert nyomban megérkezik X. elvtárs a pártbizottságról, s ebből óriási baj lesz! De miért? Miért, miért, hát gondolkodjék már kar­társnő, az isten áldja meg: a fehér ing, a piros nyakkendő és a bokrok zöldje…

– Iszonyú! Nem lehet igaz… – szóltak közbe többen is.

– Szürrealista agy nem tudja fölfogni ezeket az őrült­sé­geket – tárta szét a karját Gyula bácsi. – Értjük, tudjuk a hisztéria okát, mégis mindig és újra meglep, amikor ilyet hallok. S tudjátok meg: Európa ezt el sem hiszi, föl nem fogja. Legutóbb a Schuman, a francia külügyminiszter – igen, így hívják – járt itt. Ugye, Flórám, a tiszti házban, vagy hogy is nevezik, szóval ott volt a vacsora. Magyaráz­nám a miniszter úrnak, miként is vannak ezek a mániák. Vegyünk egy igen egyszerű példát: létezik egy könnyű kis dal – operettbetét, vagy ilyesmi, tehát nem Himnusz –, úgy kezdődik, hogy „szép város Kolozsvár, ott lakom a Sza­mos­nál…” Nos, ezt a dalt se szabad énekelni, mesélte ne­kem valaki, hiszen Kolozsvár neve megváltozott, így hasz­nálni tehát tilos. Schuman kacag és kételkedik. Bizo­nyo­san nincs is ilyen dal, most találom ki. Hiába, ezek a köl­tők minden tréfára kaphatók. No, nem! Odaszóltam a La­ka­tosnak: azt legyenszíves, hogy „Szép város Kolozs­vár…” Rá is kezdték nyomban, végig is játszották.

Széles asztalok mellett ültünk, Flórám a szemben lévő oldalon, így nem tudott a lábamra taposni…

– Nem, én azt hittem, hogy ezt már szabad énekelni… – mondta szelíden Flóra néni.

– Úgyszólván semmit nem tehetünk – komorodott el Illyés. – Igen, tudjuk: az oroszlán lecsapta áldozatát, meg is ölte. Már eszi. Legalább idegesítenünk kellene, hogy ne egye olyan jóízűen… Hogy már suszterinas se lehessen va­laki az anyanyelvén, ez azért…

– Most jut eszembe: én is hallottam, hogy valaki kol­lé­gától a saját könyvét vették el. Igen, a saját könyvét, amit barátoknak vitt volna dedikálni…

– Amyka! Amikor a magyar férfi beszél, a magyar nő hallgat – emelte mutatóujját a költőnő felé Illyés.

– Te, Gyula – szólalt meg most éneklő hangján Weö­res –, de hiszen én úgy emlékszem, amikor ez a de­mok­rá­cia be­jött, akkor arról volt szó, hogy majd nem lesz­nek or­szág­határok, csak olyan kvázi megyehatárok…

– Sándor, Sándor, te, csak ne légy nacionalista. Kü­lön­ben lehetne az a megyehatár Csíkszeredánál is… Az persze igaz: valamikor szépeket álmodtunk. Elsősorban Németh. Ebben is pontosan fogalmazott: egymás nélkül és egymás ellen nem élhetünk. De most ott az uralkodói dölyf: a ki­nyújtott – mi több: alulról fölfelé nyújtott – ke­zet is félre­löki… Itt a ti példátok: románokat közöltök, jó fordítás­ban. Köszönet? Elveszik a könyveiteket.

– S hetente kioktatja őket a Népszabadság internacio­na­lizmusból – sistergett közbe Ratkó.

– Az Ady-fogalmazta szégyenkaloda! – sziszegte rá Latinovits.

– Gyógytársam, maga csak ne kezdjen lázítani! Úgy hal­lom, túl sokat magyarkodik.

– Én csak fölszisszenek, ha belém rúgnak. Védeke­zem! Nemrég hallottam például, hogy Moszkvában betiltot­tak valami jelenetet a kabaréban, mert a szerző színre lép­tette Nagy Péter cárt, s gúnyolódni merészelt rajta. Ná­lunk az efféle sületlenség a belépő a bohóciskolába: kaca­gá­nyos Ár­pádon és Zrínyi ötszáz aranyán kell röhögni. És rö­hög az ország!

– Igyék még egy kupicával, honfi! – emelte föl az asz­tal­ról s nyújtotta Zoltán felé a konyakos üveget Illyés. Mon­dott még pár derűs mondatot, mintegy megsimogatta puha szavakkal a színészt, s a kitörni készülő vulkán-Zol­tán le­csillapodott, majd valami újabb fordulaton már jó­ízűen, egészségesen kacagott.

Illyés társaságában később is mindig éreztem a bölcs de­rűnek ezt a megnyugtató varázsát. Láttam pedig ökölbe szorított kézzel dühöngeni, székéről felpattanva, fejéhez kapva kiabálni. A következő pillanatban visszaült, mint aki belső parancsot kapott, s annak engedelmeskedve for­dított a beszéd kerekén, olykor egyetlen mondattal mo­solyt vará­zsolva az előbb aggódva figyelő arcokra. Hu­mora a nagy gondolkodóra vallott, tréfálkozásaiban mégis volt valami kamaszos báj is.

Egyik látogatásunk azért is emlékezetes, mert mind­vé­gig felhőtlen csevegéssel telt. Nem csapkodtak köröt­tünk ve­szedelmes villámok, nem kellett panasszal terhel­nünk a vendéglátót. Flóra néni frissen sült pogácsát tett az asz­talra, Gyula bácsi huncut szemhunyorítással fölnézett rá, majd így szólt:

– Flórám, kedves, valami bort is hozzon a fiúknak, tudja, ezek mind isznak. Irodalmárok…

– Igen, persze – bólintott Flóra néni. – Vöröset, ugye?

– Azt hiszem, megfelel – hagyta helyben a gazda, s ol­dalt a polcokhoz lépve különös szerszámot vett magához. – Te vagy a legfiatalabb, te nyitod az üveget…

– Ezzel? – vettem át ijedten a soha-nemlátott eszközt.

– Igen, igen. Francia kézműves munka. És nagyon el­més. Míg Flóra néni visszajött a villányival, időm volt a fá­ból készült alkalmatosságot tanulmányozni. Mindhiába. Hiába forgattam, azt se tudtam eldönteni, vajon melyik csápját kell a palack szájához illeszteni, s honnan bújik majd elő a fémkígyó, amely a dugót tiszte szerint az üveg­ből kiszisszenti. Gyula bácsi kaján mosollyal nézte vergő­désemet. Karját keresztbe fonta, állát megemelte, úgy né­zett le rám. Végül elkérte az üveget és a szerszámot, félig fölállt székéből, s mintegy oktatólag mutatta, milyen egy­szerű is a művelet.

– Mi lesz ebből a nemzedékből? Egy üveget nem tud­nak kibontani. Figyelj csak… – Valami rejtett csappantyút nyi­tott ki, aztán egy követhetetlen mozdulattal elrejtette a fura fakilincs egyik nyúlványában a borosüveg nyakát, s minden erőlködés nélkül kivezette a dugót. – Mondtam, hogy egy­szerű. Egy csecsemő elboldogul vele… – nézett rám még mindig, a megvető hanghoz képest kedves mo­sollyal, ka­maszosan valóban, ahogyan falusi kölyök ko­runkban a na­gyobbak megjavították elszakadt csúzlinkat vagy fölényes magabiztossággal helyre pöccintették a le­ugrott biciklilán­cot.

Az üveget visszaadta aztán, rámbízva a töltögetés tisztét.

– Nekem csak félig – mondta hangsúlyosan, Flóra as­szony felé, ahogyan a színdarabírók jeleznék. Emelte po­ha­rát, köszöntött bennünket, s valóban éppen csak kor­tyin­tott az italból. Mind behörpintette azonban, amint a házi­asszony valami ok miatt kiment a szobából, s könyö­kömre koppintva mondta:

– No, most öntsd addig, ameddig volt… – Ezúttal már kacagott is, mint a csínytevő gyerek.

Nem sokkal később újabb üveget kért, mondván:

– Mondtam én, hogy ezek iszákos íróemberek. Látja, már alig van a palack alján. Mi lenne, ha én is innék…

Flóra néni mosolyogva fordult. Talán észre se vette a já­tékos trükköt, valószínűbb persze, hogy ismerte már a mókázás minden elemét, s alkalmazkodott az évődő já­ték­hoz.

Nem volt ilyen kedélyes az a látogatás, amely a ké­sőbbi nagy viharok idején esett. Nyolcvanadik születés­napjára készültünk már, őt köszöntő írásaink együtt álltak a no­vem­beri számhoz, ám szeptember elején kis folyóira­tunk fö­lött kigyulladt a ház: húszoldalas tanulmányban uta­sí­tot­tunk vissza egy egész könyvnyi rágalom-folyamot, amely egy román szerző tollából akkortájt megjelent. Nyomban utána felforrósodtak a telefonvonalak Budapest és Szeged között. A mi szerzőnk ugyan mértéktartó han­gon szólt, né­pünket, országunkat – s vezetőinek becsüle­tét! – védte hig­gadt okfejtéssel, kelet-európai logika sze­rint azonban az kö­vetkezett, amire számíthattunk: vezető­ink dühösen uta­sították el a mi védelmünket. A verdikt is megszületett: a fogadatlan prókátorokat el kell zavarni a háztól. Velem ezt egy pesti értekezleten közöltek, főnö­kömmel ugyan­akkor Szegeden. Reménytelen helyzetünket tudomásul véve de­hogyis akartam volna zavarni Illyést, ám ő üzent értem. Kettős hurok szorított: nem akartam őt bosszantani histó­riánk részleteivel, s különösen vigyáz­nom kellett, ne­hogy kibökkentsek valamit a délelőtti meg­alázó proce­dú­ráról. (Fölrendeltek ugyanis a kétszáz oldal­nyi kézirattal külön­féle nagy házakba, hogy a készülő Il­lyés-szám anyaga fölött „konzultáljunk”, vagyis oldalan­ként rágjuk meg, mi az, ami megjelenhet, s mit kell ki­emelnünk a kész – már kiszedett – összeállításból.) Nem a hivatalnokokat kímél­tem, amikor minderről hallgattam előtte, hanem őt. Bár aligha voltak il­lúziói a „cenzúra­mentes” kultúrpolitikáról, tapasztalatait ez új ténnyel már nem akartam gazdagítani. Különösen az­után, hogy ifjú, de régi barátommal az elő­szobában lekabátoltunk, s Flóra néni kettőnk karját egy­szerre fogva odasúgta:

– Ha lehet, kíméletesen… Gyula bácsi nincs túl jól… – Aztán terelt bennünket az ajtó felé, ő maga nem jött be ve­lünk.

– Ne búsulj, kenyeres – rázta meg a kezemet. – Több­szörös bukott szerkesztő vagyok. – Kezdte most is olyan mosoly-félével, de néhány pillanat múlva már pi­rosra lob­bant az arca. – Hát mit képzelnek azok ott lent? Országos ügyekben ők nem illetékesek…

Leült, nézett, akár egy vizsgálóbíró. – S most mondd el, mi történt, ki mit mondott, mire hivatkozott. Szeretnék végre tisztán látni.

Mindvégig gondolva az előszobában kapott utasításra, megpróbáltuk társammal – egymás szavába vágva – igen tompítva előadni a sok-sok telefonnal, üzenettel, kiszivá­rogtatott pletykával tarkított rémdrámát. Azt mégsem ta­gadhattam le, hogy a „lentiek” bizalmasan megsúgták: a pa­rancs a „fentiektől” jött.

– De ki telefonált nekik? Ki? A nevét mondd! A nevét! Mert nekem X. azt mondta, ő nem tud ilyen telefonról…

– Pedig éppen ő telefonált… – szólt közbe társam.

– Igen, ezt mondták. Más telefonra ők nem ugranak ilyen serényen – erősítettem meg.

– Megfoghatatlan. Hiszen nekem… – félbehagyta a mon­datot, szótlanul ültünk. – Azt mondja, azoknak ott lent az a bajuk – folytatta most higgadtabban –, hogy a la­potok túl népi és nemzeti. Hát üzenem nekik: szégyelljék magu­kat! Amióta irodalom létezik, az más, mint népi és nem­zeti, nem is tud lenni. Hát mi más lehetne?

– Nem biztos, hogy a lentiek… – szólt ismét a bará­tom.

– Igen, igen – bólogatott elgondolkodva. – Talán Y.-t is fel kell hívnom…

Ünnepi alkalomra emlékszem még, a nyolcvanadik szü­letésnapjára a Kossuth Klub­ból. A közönség előtti sze­replés láthatóan fárasztotta, a szű­kebb baráti körben azon­ban már szelleme friss villózá­sain ámulhatunk. Sinkovits Imrével évődött, majd hozzám for­dult, s – hogy Imre is hallja – úgy kérdezte:

– Nem láttad hány pohárral ivott? Ő visz haza. Úgy szeretem, ha fél liter körül van benne, akkor vezet a leg­jobban…

Kacagtunk önfeledten, ezúttal megint azzal az irreális hittel eltelve: talán valóban köztünk marad mindörökre, ta­lán tényleg halhatatlan…

Fotó: Hunyady József / Fortepan