Annus József: Apám szabadsága

Ma lenne 75 éves Annus József  

Eddig soha nem volt baj az évi szabadsággal. Kétszer két nap kell anyám kukoricájának kapálásra, három a tö­résre, szárvágásra. Néhány nap a téli disznótorokra, a töb­bit meg minden évben elviszik a lakodalmak, kereszte­lők, temetések.

De most megbolondult a banda. Tóth Lali megnősült, nászútra megy. Sovány Miskát Hévízre viszi a szakszerve­zet. Halászék a Bácskába mennek rokonokhoz. Vagy húsz éve nem látták egymást, most egyszeriben felébred ben­nük a nagy ácsingózás. Uradzik már mindenki! A főnök úgy döntött hát, hogy egyszerre küldi el az egész brigádot. Olyan szárazság volt, hogy a béka is az ártézi kútra járt inni, a Tisza nem fenyegetett. A partot megfoldozták, ahol a télen felszaggatta. Halaszthatatlan munka nincs, menjen hát mindenki! Pihenjenek!

Első nap az udvart tette rendbe apám. Két izmos kő­risfa karót faragott, s a tuskó mellett földbe verte őket, egymástól félméternyire. Minden gallyhulladékot össze­szedett s ebbe a kalodába szorította a legkisebbet is. Ami­kor elég magasra gyűlt a rengeteg ág, hajlékony fűzfa-vesszőből kötelet ügyeskedett. Csinosan kévébe hurkolta, majd testesebb végével a földhöz ütögette őket. Megelé­gedve nézte, milyen katonásan besorakoztak. Összegereb­lyézte a szemetet, s egy vesszőkosárral a nagy gödörbe hordta. Az egyik fuvarnál megbotlott az ól előtti járdán.

– Na, megállj! – szólt a sorból kibámészkodó téglára. Letette a kast, hozta a kisbaltát. Felszedett egy fél sort, az­tán újra a helyére tapogatta. Karót vert a kis diófa mellé. Kikötötte. Régen látja, hogy a szomszéd kerítése felé húz, de soha nem jutott rá idő. Megszögelte a kert­kaput, a disznóól verébdeszkáját. A hátsó szomszéd felőli kerítés alját nyers akácból faragott kukákkal fogta le.

– No, nincs tovább sopánkodás, anya! – telepedett le este a vacsorához. – Megigazítottam a kerítést.

– Éppen ideje! Én egész nap csak azon rágtam ma­gam, hogy ugyan hány csirke ment át, hány talált vissza? Ha­nem a galambpadlást is letakaríthatnád!

– Reggel avval kezdem. – A tyúkóllal folytatta. Délután meg egy kivénhedt szilvafát húzott be a kertből. Feldara­bolta, bepréselte a többi tűzrevaló közé. Hordott aprófát a szín alá, a konyhába, a kiskamrába. Legyen tartalék! Este­felé már csak ténfergett, mint a falusi pap aratásban. Az eresz alatt megállt. Néhány percig belehallgatott a ha­tos hí­rekbe. Kiment, friss vizet öntött a tyúkok vályújába, az­tán visszajött az időjárást megfigyelni.

– Hm, hm – csóválta a fejét, mert esőt most sem mon­dott.

Félrehúzta a konyhaajtó függönyét, beszólt anyámnak:

– Kimék tán a háztájiba, anya.

– Ugyan mi a fenének? Hát nem tudsz te egy percre leülni? Mit akarsz kint?

– Hátha fattyazni kell a kukoricát. Akkor holnap kibal­lagnék.

– Dehogy kell, hiszen most kapáltuk!

– Gyorsan nő ám ilyen jó időben! Mert a kukoricának a meleg az istene… Meg a malacoknak is hoznék egy kis zöldet.

– Van a kertben is.

– Az már vénecske – mondta apám, de ekkor már a kiskaput nyikorgatta.

– Aztán igyekezz vissza! Jó félóra múlva kész az étel.

– Jövök én.

Vacsora után kiült az ól sarkára, kezében egy könnyű kapával.

– Most ráérek, meglesem a pockot!

Éjfél elmúlt, amikor bejött.

– No, megjelent-e? – neszelt föl anyám.

– Látod, milyen nagy dezentor! Most nem jött.

Reggel a brigádvezető kiáltott be anyámnak:

– Indul a krumpliszedés!

– Már megyek is! – kapkodta anyám a szatyrot, vizes­üveget, viseltes kötényt. – Csak készítek ennek az em­bernek.

– Mentek? – kérdezte apám. – Kingécre?

– Igen. Te meg pihenj, azért vagy szabadságon.

– Jó, jó.

Az utca végén járhatott az asszonycsapat; apám már a kiskonyhában dúdolgatott. Előhúzta a fényes ásót, meg az ügyes kis lapátot. Kicsit megijesztette az élü­ket egy re­szelővel, aztán felkötözte őket a biciklire.

A kisdűlőn ment, mint aki lopni készül.

Anyám csodálkozva állt meg délután a zárt ajtó előtt.

– Hé! Alszol? – Senki sem felelt. – Akkor ez nincs itt­hon. A kulcs is a helyén. No, de semmi baj. Szabadságon van, időzhet egy kicsit valahol. Úgyis kell ecetet hozni a zöld­babra, majd megnézem Gáléknál.

Nyitva volt a kapu, bekiáltott:

– Ez az én emberem nem járt itt?

– Nem láttam már egy hete – kocogott ki Róza néném. – Tán elveszett?

– Csak nem, hát nem aprópénz az. Elmehetett vala­hova.

– Tán ő is rákapott már a kocsmára?

– Nem hinném. Ezt az újat tán még nem is látta be­lülről.

Kicsit bánja, hogy kérdezősködött. Ángyom képes ki­sütni a szomszédasszonnyal, hogy valami baj van a ház­nál. Apám esetleg tényleg a kocsmába tévedt be. Meglát­hat­ják. Akkor pedig lesz mit mondani! Már hallja is a sut­to­gást: tagadja, nagyon tagadja, pedig hát nagyon iszik ám újab­ban. A múltkori fizetéséből is alig vitt haza vala­mit…

Mert a pletyka olyan, mint a tarack, a szikesen is meg­terem.

Apám épp a szerszámokkal bíbelődik, amikor anyám visszaér. Az ásó sehogy nem akart kibújni az ülés alól, pedig régen meglazította a vékony kötelet, amivel oda­csomózta.

– Hát te, ugyan hol jártál? – kérdezi emelt hangon anyám. Megáll, kezét csípőre teszi. Felkészül a szópár­bajra. Apám felnéz, de nem válaszol. Egyetlen pillantással megállapította, hogy anyám nagyon jól tudja, merre járt. Mit mondjon hát? Gondolkodik.

– Csak nem a kubikban? – hangzik az újabb szigorú kérdés.

Most sem felel. Végre sikerül a fal mellé állítani az ásót. Jobb térdével megtámasztja a biciklit, leállítja a lapá­tot is. Csendesen szólal meg:

– Nem érted te ezt, anya. – Ez a mondat is olaj a tűzre. Röpködnek a perlekedő szavak:

– Nem értem! Én nem értem? Hát ezt tényleg nem ér­tem, hogy mi a fenének kellett most kimenned? Tán azt hitted, elviszi a szél a gátat, vagy betemeti a csatornát, ha te nem vagy ott? A többi pihen, meg szórakozik, te meg in­gyen dolgozol! Ki hallott még ilyet?

Csendben kanalazzák a levest. Apám kétszer szed. A pa­lacsintából is emberesen fogyaszt. Megmosakszik, tiszta papucsba lép, becsoszog a szobába. Anyám szó nél­kül veti neki az ágyat. Leül, egy rossz nadrágot foltoz. Apám jókat nyög, amikor lefekszik. Feje alá rakja a két tenyerét.

– Sürgős az a folt? – kérdi.

– Sürgős, nem sürgős, ráérek még lefeküdni. Tudom jól, te elfáradtál, Azt szeretnéd, ha oltanám a villanyt, hogy ne süssön a szemedbe. De minek kellett kimenned? Tud­tam! Szinte éreztem már reggel. Mondtad tegnapelőtt, hogy nagyon kapkodva dolgozott a nép az utolsó napon. Miskáék is három óra hosszáig sütötték a szalonnát, aztán meg csak úgy, ahogy esik… Fogadni mernék, hogy azt iga­zítottad ki mindenki után.

– Pontosan – mondja apám derűsen, de nyomatékkal. Oldalra fordul, jelezvén, hogy befejezte a beszélgetést.

A feddő szavak nyomják kicsit. Nagyot szusszantva al­szik el. Az arca kisimul, mint öreg délutánra a csatorna­oldal…