Annus József: A szigetlakó

MA LENNE 80 ÉVES FÁBIÁN ERNŐ, FILOZÓFUS, KRITIKUS

Kovászna, 1934. október 12. – 2001. augusztus 9.

A lakót már ismertem, különös szigetére azonban csak második-harmadik erdélyi utamon jutottam el. Akkor sem könnyen találtunk rá, kísérőnk is elbizonytalanodott köz­ben. Az útikönyvek szerint Kovászna fürdőváros ugyan, a hosszú Stefan cel Mare utcán bandukolva azonban ezt senki nem hinné el. Egész nyáj hömpölygött szemben, falhoz húzódva engedtünk utat a bégető juhoknak, ahogyan ké­sőbb a nyekergő bivalyos szekérnek. Koszos lurkók nyar­galtak (a késő őszidő ellenére mezítlábas szandálban) ke­resztül-kasul az úton kóbor kutyát üldözve. Egyikük ro­mánul, a másik magyarul rikkantott a cikk-cakkban futó megrémült koloncos állat után.

A többinél valamivel módosabb parasztháznak látszott az épület, amely előtt megálltunk végül, s a deszkakapun fejmagasságban álló fogantyút meghúztuk. Nem is csengő, kisebb harangocska kondult, nyomában több kutya feluga­tott, ám kisvártatva nyílt a kapu, ott állt előttünk Fábián Ernő terebélyesen és kedvesen, rakoncátlan haját hátrasimí­totta, majd karját ölelésre tárva perdített befelé a gangra:

– Gyertek, gyertek, bent meleg van… Talán ide, erre a szobám…

A gang és az udvar olyan, mint a többi parasztporta: kint tyúkok kapirgálnak, hátul az istálló előtt trágyás ta­licska, oldalt szénakazal, emitt jókora farakás, a disznóól mellett és fölött kukoricagóré.

– Erre, erre – terelt bennünket Márta asszony is. – Ho­zok mindjárt egy kis lélekmelegítő szilvapálinkát…

Beléptünk végre a szigetre. Mert az volt. A szellem rit­kán látható szigete. Hétszáz kilométernyire a magyar fő­várostól, többszázra Erdély szellemi központjától, s tizenöt lépésre a birkabégetéstől ott álltunk a kultúra egy távoli szentélyében. A méretes parasztszoba minden falát köny­vek borították. Körben a kintről fűthető óriás cserépkály­hát is. A jóleső meleget sem a kályha csempéi sugározták ta­lán, hanem a mellettük-fölöttük feltornyozott gondolko­dók, írók, tudósok energiává alakult szelleme.

– Paprikát is hoztak? Nahát! – csapta össze a tenyerét Márta asszony, amint az üveget és poharakat az asztalra he­lyezte, s az ajándék borok között megpillantotta a két kicsi zacskót. – Tudják-e, hogy ennél értékesebb ajándék nem lé­tezik. Nem a paprika miatt, azt még szerez valahogyan az ember. Hanem ez a kicsi szalag…

A vászonzacskókon piros-fehér-zöld csíkok futottak vé­gig, ennek örvendett annyira a ház asszonya. Könnye csor­dult szinte, amint simogatni kezdte.

– A keresztlányé lesz… Hogy fog örülni! Az egyiket ünnepekre adom neki, a másikat majd csak a névnapjára… Nem hiszik el, micsoda érték!

Valóban nem hittük. Ernő látta ezt, s asszony távoztával beszélni kezdett a kelet-európai kis népek nyomorúságáról. Adytól Bibóig kerítette sorra az idézeteket, mintha nem is egy parasztház utcai szobájában ülnénk, hanem egy híres egyetem szemináriumi termében.

– Meg kell értenetek szegény asszonyt… A gyakorlatban ez… Na, várjatok, elmondom az egyik legutóbbi abszurd (mármint európai agynak alig fölfogható) történetet, hogy értsétek. Most esett meg, az elmúlt tanév záró ünnepélyén. Gyönyörű, ám túlságosan is meleg június végi nap. Olyan, amikor délelőtt tízkor is hőség van már. El sem hiszitek, hogy itt a hegyek között lehetséges efféle kánikula. Pedig van. Beszorul itt a Kárpát-kanyarban a hideg is, meleg is olykor. A kolléganő tehát a hőség miatt a líceum tömött árnyékú tölgyei alá, a bokrok hűvösébe állította az ének­kart. Ezek a szerencsétlenek végig ott álljanak a tűző na­pon? Hunyorogjon inkább a direktor, meg a tanügyi ki­küldött. Ám az utóbbi csak egy pillantást vetett az ének­karra, adta a parancsot az igazgatónak azonnal: át a falhoz! „Miért?” Amaz a fejét ingatta, majd türelmetlenül rászisze­gett a direktorra: „Ezt sem érti? Nézze csak meg: piros nyakkendők, fehér ingek… Na és mögöttük? Zöld lombok! Érti már?” Az igazgató végre megértette…

– Őrület! – mondtuk egyszerre többen.

– Ne búsuljatok – öntötte meg a poharakat Ernő. – Ki­bírjuk ezt is… Talán… Nézzünk immár magasabbra! – Megemelte, majd fölhajtotta a pohárka pálinkát. Kérdezge­tett aztán. De nem a tájékozatlan távoli szigetlakó mohó kíváncsiságával, inkább udvariasságból. Kérdéseiből is ki­derült, hogy kellő ismeretekkel bír az egész magyar iroda­lom, történetírás fontosabb eseményeiről, műveiről. A fi­lozófia nem egy újabb kísérletéről, jelentős eredményéről pedig egyenesen ő tájékozatott bennünket. Hol egy német folyóiratot, hol egy francia monográfiát halászott ki a könyvtengerből, bámulatunkat fokozva azzal is, milyen könnyedén igazodik el a polcok rengetegében. Nem a cseppnyi pálinkától, inkább a szigetlakó imponáló művelt­ségétől és a csapongónak tetsző érvelésben is fölfedezhető gondolkodási rendszer szigorú logikájától szédelegtünk las­san.

A gangról Márta asszony és egy öblös férfihang pár­beszéde szűrődött be. Hamarosan megláthattuk a hang tu­lajdonosát is: középtermetű, ám vállas-erős ember, piros arccal, tömött bajusszal, eleven szemmel. Báránybőr sapká­ját katonásan a kezében, az oldala mellett tartja, strapabíró nagy csizmáit a küszöb előtt igazgatja.

– Lépjen be nyugodtan, András bácsi, ne féltse azt a deszkát annyira… – biztatta Márta asszony a jövevényt.

– Már csak nem mocskolom össze… Ha esetleg kerülne valami újság…

– Hozok én, amennyi kell – fordult Márta asszony, majd kisvártatva megjelent a lepedőnyi Előre egy vastag példányával, azt szálazta szét, s teregette a vendég lábai elé úgy, hogy a széles papír-úton egészen az asztalig jöhessen. – Itt éppen apánk van, de azért ráléphet…

– Reálépnék én a nyakára is – mondta a piros arcú em­ber, amint az első oldalon a vidáman integető Ceausescut szemrevételezte. – Hanem nem alkalmatlankodnék…

– Jöjjön, Cseke bácsi, jöjjön ide az asztalhoz… Jó bará­tok vannak nálam, láthatja…

– Hiszen úgy van, ha a tanár úr mondja… De mennék is én, ahogyan a legények ledobálják azt a maréknyi rönköt…

– Miféle rönköt? – ugrott Ernő az ajtóhoz, majd mind­járt ki a gangra. – De hiszen – lépett vissza ijedten –, ez egy egész szekérrel van. Nem kértük most, Cseke uram…

– Az úristen is ad olykor, ha nem kérjük is. Ezt is ő adta. Egyenesen Zaboláról… – mosolygott hamiskásan a vendég.

– Tudjátok, Cseke bácsi nagy erdőt felügyel, szokott ő nekünk… Dehát ez…

– Ugyan, ne is beszéljünk róla, tanár úr… Szóval – nyúj­tott kezet az erdész nekünk is –: Cseke vagyok az aprajá­ból… Mert mink már lefelé megyünk… S az urak honnét? Kolozsvárról?

– Még messzebbről – mondta Ernő.

– Csak nem Magyarországból?

– Onnan, bizony.

– Hát isten hozta magukat, jó szívvel fogadjuk…

– De erre már egy pohárral… – tüsténkedett a házigazda.

– Megköszönöm – bontotta ki mellén az ujjasát a ven­dég.

– Vesse le azt a meleg kabátot, Cseke bátyám – állt mö­géje Ernő.

– Azt nem lehet. Hiszen nem tanyázni jöttem… Osztán odaátról…, közelebbről honnan? Budapestről, ugye? – né­zett ránk eleven szemével Cseke András.

– Brassóba onnan, de Budapestre meg Szegedről indul­tunk

– Szegedről? – kapta föl a fejét az erdész. – Csak nem?

– De bizony – erősítette a házigazda. – Ott szerkesztők az urak, meg hát tanárok is.

– Szegedről. Nahát ilyet… – ingatta a fejét. – Még ilyet.

– Talán járt már ott, Cseke bátyám? – kérdeztük.

– Nem én, hallják, de meg is mondom maguknak a szín­tiszta igazat: oda nem is kívánkozom…

– Ugyan miért? – hökkentünk meg mindahányan.

– Hosszabb sora van annak… Tán ha ezt megisszuk, bátrabb leszek… Jó ez, tanár úr, ennek nem szedték el a körmit – koppantotta le a poharat. – Tán Szentlélekről való?

– Illyefalváról…

– De azért éppoly jó… – köszörülte a torkát, aztán még további gombokat fejtett ki a kabáton. – Hanem, hogy el­mondjam: nem jártam én soha a maguk városában, de járt errefelé onnan valaki. Mégpedig az én ütegparancsnokom, vitéz Szabadvári százados úr… A nevét se szeretem kimon­dani. A nótáját hallani sem bírom. Egyszer valaki a kocs­mában reákezdett, hogy „A szegedi híd alatt lányok sütik a halat…” Bicskát rántottam, s mondtam az embernek, csend legyen, mert ha nem… De nem erről van szó… Hát amúgy tudott az a nyalka tiszt olyan lelkesítő beszédet mondani, amikor Ojtoznál ledekkoltunk s vártuk az oroszt, hogy há­rom püspök olyat nem tud. Hogy a magyar haza így, a ma­gyar haza amúgy. Fiúk, reátok néz egész Magyarország, de még a Szűz Mária is az égből egyenest… Na, elég annyi: másnap hajnalban megdördül odaát az ég. „Százados úr, százados úr, töltsünk-e már? Százados úr… Nem láttátok a százados urat? Hé, Berta Miska! Gyere már elé, te leg­alább…” De bizony se a legénye, se a százados úr nem volt már sehol, hallják… Éjszaka azok szép csendben úgy eltűn­tek, mint a mezítlábas tolvaj… Ez volt a nagy baj, ta­nár urak, megmondom maguknak nyíltan: hogy a székely csapatoknak nem székely parancsnokot adtak, hanem ilyen magyarországit, ilyen szegedit… Már meg is ne haragudja­nak… Mert én mondom maguknak: ha nekünk akkor szé­kely parancsnokunk van, az orosz ma es ott áll Ojtoznál!

Kacagnánk, de csak fanyar mosolyra futja. Cseke And­rás pedig szigorú arccal néz valahová a távolba. Csend ül közénk. Hallgatunk.

A vendég szól újra mégis:

– Kérdezném azért, tanár úr, hogy az Ildikó, a kis uno­kám hogyan tanulgat? Mert tudom én, hogy miniszter nem lesz belőle, dehát az se lenne jó, ha így a tizedikben meg­buknék…

– Már hogyan bukna meg? Eleven eszű leányka az, András bátyám… – nyugtatta a házigazda. – Nem mon­dom, többet is tanulhatna történelemből, meg a román is gyöngébben megy neki ahogy hallom, de bukásról szó sincs…

– Hát akkor jó… Na, isten oltalmába ajánlom magukat, én meg elballagok, a két legény alighanem végzett már…

– És a fa ára, Cseke uram?

– Megfizette azt már a jóisten, hogy ilyen tanárt adott ide, mint maga. Ne törődjék hát a pénzzel. Hulladékfa ez, tudják… Az erdőn szedtük… – ült ki arcára megint a ha­miskás mosoly.

Kikísértük a vendéget. A fa – gyönyörű gúlában – ott állt már az öregebb kazal mellett. Messziről is látszott. vá­logatottan szép hasábok azok.

Cseke András búcsúzóban kezet rázott velünk, s nyugtatólag mondta:

– Már nehogy azt higgyék, magukra es haragszom… Csak arra a hitvány századosra. Lehet, nincs is már meg… De akkor is: ha átjutok egyszer, Szegedre nem megyek el…