tiszatáj | 2015. április 6.

A vitatott költő és író: Cesare Pavese

RÉSZLET SZABÓ TIBOR CESARE PAVESE ÍRÓI VILÁGA CÍMŰ KÖNYVÉBŐL
Cesare Pavese írói munkásságát a 20. század eleji olasz irodalomban bár vitatják, de mégis a legjobb néhány között tartják számon. A kérdés az: dekadens vagy neorealista-e Pavese. A torinói születésű költő és író az amerikai irodalom hatása alatt írta első verseit és regényeit. Később a piemonti tájat (a dombokat, a völgyeket) mítosszá lényegíti, az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét pedig saját, tragikus személyiségén keresztül eleveníti meg […]

RÉSZLET SZABÓ TIBOR CESARE PAVESE ÍRÓI VILÁGA CÍMŰ KÖNYVÉBŐL

Cesare Pavese írói munkásságát a 20. század eleji olasz irodalomban bár vitatják, de mégis a legjobb néhány között tartják számon. A kérdés az: dekadens vagy neorealista-e Pavese. A torinói születésű költő és író az amerikai irodalom hatása alatt írta első verseit és regényeit. Később a piemonti tájat (a dombokat, a völgyeket) mítosszá lényegíti, az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét pedig saját, tragikus személyiségén keresztül eleveníti meg. Közben teljesen egyéni hangú műveket ír (A szép nyár, Barátnők stb.), amelyekre egy sajátos, „pavesei stílus” jellemző. Ezt, valamint filozófiai életelveit szándékozik bemutatni ez a róla készült első magyar kismonográfia.

Cesare Pavese (1908–1950) élete, kora eseményeihez való viszonya, de egész életműve is heves vitákra adott és ad ma is alkalmat. Már eddig is különféle kísérletek születtek itthon és külföldön egyaránt arra, hogy besorolják egyik vagy másik táborba, egyik vagy másik stílusirányzatba. Nem véletlenül, hiszen ő lett a 20. század első fele olasz irodalmának egyik ikonja.

Mind ez idáig éles viták tárgya például a szakirodalomban, hogy Pavese vajon dekadens író és költő volt, vagy egyenesen az olasz negyvenes évek neorealista irányzatához tartozott. Mindkét állításnak számos képviselője van. Egyes irodalomtörténészek azt állítják, hogy a pavesei életmű egyértelműen a neorealizmus, vagy legalábbis egy újfajta realizmus kifejeződése (Gianfranco Contini, nálunk Kelemen János vagy Rába György). Azért is lehet az, mert benne a reális világ emberei: kétkezi munkások, parasztok, az Ellenállás (a Resistenza) képviselői, vagy éppen deklasszált elemek, például bűnözők, prostituáltak jellegzetes figurái is megjelennek. Ráadásul – érvelnek – számos amerikai realista író művét fordította le olaszra. Ezen elemzők szerint Pavese szemben állt a Gabriele D’Annunzio által indított és képviselt irodalmi dekadentizmussal. (Szabó György) Mások, mint például a francia irodalomtörténész, Dominique Fernandez ezzel teljesen ellentétes felfogást képvisel: Pavesét és életművét nem tartja besorolhatónak a neorealizmus vagy bármilyen más realizmus alkotásai közé. Sőt, voltak (mint például Rino Dal Sasso) és vannak, akik őt egyenesen a dekadentizmus tipikus képviselőjének tartják. Ezt a nézetet képviseli a neves irodalomtörténész, Carlo Salinari is. Ez utóbbiak közül említésre érdemes Alberto Moravia, aki szerint Pavese valójában dekadens író volt. Ezt a véleményét fejtette ki 1954-ben a Corriere della Sera című napilapban közölt Pavese decadente című írásában. Igaz – s ez jól mutatja a kort, amelyben éltek – előbb (1950-ben a Rinascita című lapban) őt, Moraviát és Pavesét emlegették együtt, mint dekadenseket (Lucio Lombardo-Radice).

Van azután, aki életútját és meggyőződését tekintve szilárdan és egyértelműen baloldalinak tartja, torinói iskolatársai, Brancaleone Calabróba történt száműzetése, fasizmus ellenes magatartása és kommunista párttagsága alapján. E nézet fő képviselője Davide Lajolo, aki Pavese barátja és életrajzírója volt. A hitelesnek tűnő életrajzban azonban – sok helyes megállapítás mellett – számos tény nincs, vagy csak rövid utalás formájában van megemlítve a torinói író és költő életével kapcsolatban. Ezért azok, akik forrásul sokáig csak ezt a könyvet használták – és ezek szép számmal voltak – természetesnek találták és elfogadták ezt a nézetet. Azóta azonban számos egyéb (sokak számára kínos) tény került elő Pavese életútjára vonatkozóan. Többek között kiderült, hogy 1932-től 1935-ig az olasz Nemzeti Fasiszta Párt (a Partito Nazionalfascista) tagja volt. Sőt, 1992-ben publikálták tőle azt a „Titkos Naplót”, melyet 1942-43 között, a Mussolini éra és részben a Salò-i Köztársaság idején írt, és amelyben számos elismerő megjegyzés található tőle a fasizmusról és bíráló megjegyzés az ellenállási mozgalom képviselőiről. Az is egyértelművé vált, hogy száműzetését a fasizmus idején egy véletlen okozta, nem pedig tudatos antifasizmusa. Ennek tudatában azután vannak néhányan, akik kétségbe vonják baloldaliságát is, és bírálják az Ellenállás idején tanúsított passzív magatartását. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy ennek a nézetnek – azaz, hogy Pavese kommunista meggyőződésű volt, etikai és nem ideológiai értelemben – ma is van képviselője. Gianfranco Lauretano 2008-ban megjelent könyvében ezt írja: „sia chiaro, Pavese era comunista”.

Mindezeken túl vitákat vált ki az értelmezők között Pavese különös lelkialkata és sajátos egyéni sorsa is: erőteljes sztoikus beállítottsága, öngyilkosságra való hajlama, mítosz-keresése, egzisztencialista magány- és szorongásérzete. Ebből a szempontból alapvető műve az Il mestiere di vivere, a halála után megjelentetett naplója (Pálmai Nóra). Művészetének a szűken vett irodalmi interpretációján túl ezért azután van és lehetséges filozófiai, pszichoanalitikus és egzisztencialista értelmezése is, amelyek a legkülönbözőbb oldaláról próbálják felrajzolni a „Pavese-mítoszt”. Vitát váltott ki már a kortársakból is Pavese írói stílusa: elsősorban a dialektus használata, vagy az argó gyakori beemelése az irodalmi szövegekbe. Mások épp ellenkezőleg, dicsérték azt, ahogyan elbeszélései, regényei szereplőinek jelleméhez igazította nyelvezetüket.

Pavese életéről és életművéről fent említett interpretációk, viták és polémiák okai szerintünk Pavese összetett emberi és írói magatartásában valamint a korszak igen bonyolult összefüggéseiben keresendők. Leszűkíteni azokat csak az egyik oldalra egyértelműen nem használ az író-költőről kialakítandó általános és hiteles képnek. Halála után hatvan évvel már vélhetőleg nem kerül elő olyan alapvető tény, amely módosíthatná az eddig a kutatók rendelkezésére álló anyagot. Ezekből pedig egyértelműen megrajzolható Cesare Pavese emberi és művészi életútja. Pavese életéről újabban talán leghitelesebben a torinói író és irodalomkritikus Lorenzo Mondo ír.

Cesare Pavese jelentőségét Király Erzsébet, a neves irodalomtörténész a következőkben foglalja össze: „Pavese életműve a modern olasz irodalom európaivá válásának egyik legfontosabb dokumentuma, a 20. század egyik legrangosabb írói teljesítménye”. S valóban: Pavese még ma is tartogat számunkra (és az újabb olvasók számára is) sok tanulságot. Pavese költői és írói teljesítménye magával ragadó. Nem véletlen, hogy nemcsak művészete, hanem személyisége is nagy vonzerőt gyakorol írói és költői világát megismerő és tanulmányozó mai publikumra is.

Szabó Tibor (Szeged, 1945) olasz–francia–filozófia szakot végzett, majd filozófia- és etikatörténetet valamint európai és olasz kultúr­történetet tanított. Szűkebb szakterülete az olasz, francia és magyar filozófiai és politikai gondolkodás története. Eddig húsz könyve és több mint kétszázötven tanulmánya jelent meg. Széchenyi Professzor volt politikatudományból. A Debreceni Egyetemen irodalomtudományból habilitált. Jelenleg Szegeden egyetemi tanár.

PaveseTiszatáj Könyvek

Szeged, 2015

176 oldal

1850 Ft

Megrendelhető a [email protected] címen.