Amikor végképp elfogy a levegőm, még egy utolsót horkantok, az lesz az elmúlásom jele, fejem oldalra billen, mint azé a két latoré ott fenn a hegyen, talán a lábaimmal is rúgok egy utolsót, ahogyan elernyednek az izmok bennem, a szemem felakadozik, de végül behunyom, az ökölbe szorított kéz is ellazul, valami nagy forróság önt el odabenn, holott már a testem nyirkosodik az ágyon, zihálásomnak vége szakad akkor, mint egy rossz álom, melyből jó megébredni, hátukra vesznek a delfinek, hullámok taraján úsznak velem, síkosak, mint a télen lefagyott utak, úsznak velem az óceánban, vizesek, mint a lepedőm alattam, majd felrepítenek a levegőbe, ahol utánam nyúlnak az angyalok, nem igazán tudom, mi az oka, hogy olyan tágas és sima minden, mint Isten homloka, azt hiszem, úgy vagyok, hogy nem vagyok ura magamnak, nem enyém a testem, leváltam róla teljesen, a krematórium füstje jelzi majd, hogyan porladok el, s a lélek miként csosszan át a túlvilágba, erről lenne elképzelésem, de jönnek értem a versek, s átsegítenek a végső metaforába.
