„A pokol vihara, amely sosem nyugszik” (V, 31)

A XIX. századi magyar művelődés- és irodalomtörténetben a Színjáték (és később más Dante-mű) első fordításpróbálkozásaitól kezdve a költő életművét folyamatos érdeklődés kísérte többek között Császár Ferenc, Arany János, Péterfy Jenő részéről. És még ha Péterfy az Isteni színjáték modern nyelvre történő fordítását lehetetlennek tartotta is, Szász Károly első teljes fordítása rímes tercinákban (1885), a maga alapvető jegyzeteivel a korabeli magyar olvasó számára mégis elérhetővé tette a művet annak ellenére, hogy Dante Lakomájából idézve Szász maga is ezzel kezdi előszavát: „Tudja meg mindenki, hogy a múzsák köteléké­vel összefűzött egyetlen művet sem lehet a maga nyelvéből másra lefordítani a nélkül, hogy édességét s hangzatosságát el ne veszítse.” S persze ha elolvassuk az egyébként míves és tudós, XIX. század végi magyar nyelven írott előszót, rádöbbenünk: némi túlzással, de akár e magyar bevezetőt is újra lehetne fordítani a mai olvasó számára. Nem véletlen az a sokakban tudományos igényességgel és példázatokkal megfogalmazott vélemény, miszerint a klasszikus művek mindegyikét százévente újra lehetne/kell fordítani. S a felvetés, nevezetesen, hogy verset, rímekbe szedett költői művet lehet-e – fogalmilag, stilárisan és egy sor további fordításelméleti és -technikai kérdést érintve – egyáltalán bármely modern nyelvre fordítani, csak további vitákat gerjesztene. E sorok írója a verses művek fordíthatóságával kapcsolatban a nemleges választ adók sorát bővíti, elismerve ugyanakkor, hogy Dante és a világirodalom többi jeles költőjének magyarra fordított versei nélkül szegényebb lenne a magyar olvasó és – a hatásmechanizmusok miatt – a magyar irodalom is. És hogy Dantét olvasni jegyzetek nélkül – sem idegen nyelvi fordítások esetében, sem olasz eredeti olvasatban – lehetetlen, szintén Szász Károly megállapítása. Az utóbbi időkig Babits Mihály Isteni színjáték-fordítása volt a szélesebb olvasóközönség számára a leginkább elérhető, amely a maga értékes – bár szűkszavú – jegyzeteivel arra azért felhívta a figyelmet, mennyi további történelmi, mitológiai, irodalmi, filozófiai és általában művelődéstörténeti ismeret komplex összefüggéseivel lehet csak Dante művét a maga teljességében és mélységében megérteni. És főleg egy lírai költeményt csak költő fordíthat le hitelesen. A Babits-fordítás mondhatni kanonizált egyeduralmát az utóbbi években újabb változatok törték meg: Baranyi Ferenc 2012-ben a Pokol, Simon Gyula 2014-ben a Paradicsom új fordításával jelentkezett, míg a Purgatórium kettőjük közös vállalkozásában 2017-ben jelent meg. Nádasdy Ádám pedig – rímtelen drámai jambusokban, tiszta, közérthető stílusban, a költőiség megtartásával – 2016-ben tette közzé az azóta nagy olvasói és szakmai sikereket elkönyvelő fordítását. A nyelvész és költő Nádasdy az érthetőségre törekedett, jegyzetanyaga is ezt a célt szolgálja, ugyanakkor a rímek hiánya ellenére mégis költői szöveget tarthat kezében az olvasó.

*

Talán nem volt szükségtelen a fenti előzmények nagyon rövid (és a többi, mintegy tucatnyi teljes vagy legalább egy teljes canticát tartalmazó XIX–XX. századi fordításkísérletre, illetve fordítástechnikai elemzésekre már nem kitérő) felvezetés. A fentiek ismeretében tudjuk ugyanis értékelni a 2004-ben életre hívott Magyar Dantisztikai Társaság vezetője, Kelemen János kezdeményezését, amely nemcsak a Dante-életmű egészére kiterjedő kutatómunka összehangolására irányult, hanem a Színjáték új szempontú kiadását is célul tűzte ki. Ennek eredménye a Pokol új, 2019-ben megjelent bilingvis kiadása, de még idén kézbe vehetjük a Purgatóriumot, és a tervek szerint jövőre a Paradicsom kommentált verzióját is. A Kelemen János szerkesztésében, Nagy József közreműködésével megjelentetett kötet címlapján már eleve olyan információkat találunk, amelyek mindenképpen említést érdemelnek. Kezdjük mindjárt a mű címével, hiszen Dante főműve az olvasókban eddig jobbára Isteni színjáték (Divina Commedia) elnevezéssel rögzült, bár maga a költő Commediaként (azaz nyomorúságos kezdetek után következő boldog végkifejlettel záró mű értelemben) említette. A Boccaccio által használt „isteni” jelző, amely a XVI. század közepétől megjelent kiadások címében jelent meg és állandósult a mű különféle olasz verzióiban és az idegennyelvű fordításokban, jelen kiadásban nem szerepel: a Pokol-kommentár az eredetileg Dante által jelzett címhez tér vissza, hasonlóan az utóbbi években jellemző olaszországi megjelentetésekhez. (Példaként említem Antonio Lanza – egyes dantisták szemében a Petrocchi-féle változat elleni felségsértésnek tekintett – legrégebbi firenzei és toszkán kéziratokon alapuló, mintegy ötezer módosítást hozó Commedìa kiadását, amely már a cím átírásában is eltér a kanonizált olasz kiadás[ok]tól.)

Másik fontos körülmény továbbra is a kötet címében olvasható: a műfajt jelző, öndefiniáló „Kommentár” ugyanis a közzététel alapkoncepcióját érinti, amikor a hangsúly a dantei mű értelmezésén, magyarázatán van. Tehát nem az utóbbi években megjelent magyar fordításokkal kíván versenyre kelni a cantica parafrazeált magyar szövegváltozata, hanem a mű értelmezésére teszi a hangsúlyt, amely feltétlenül újdonságnak számít. Itt jelzem, hogy az utóbbi évtizedekben Olaszországban megjelentetett (Isteni) színjáték-kiadások igyekeztek valami újdonsággal előrukkolni. Ilyen például az Enrico Malato gondozásában 2018-ban egy ezeroldalas Dizionario della Divina Commedia (Az Isteni színjáték szótára) kötettel kiegészítve közzétett La Divina Commedia (Az isteni színjáték), amely esetében a Commedia lábjegyzeteiben egy nyíllal jelzik a Dizionarióban olvasható részletes történelmi, filozófia, teológiai stb. kifejtést.

Mint minden olyan műnek a kiadása vagy fordítása esetén, amelynek nem maradt az utókorra autográf kézirata, alapvető a többféle szövegváltozat és -kiadás közül egy szakmai szempontból bevett és általánosan elfogadott változat figyelembevétele. Jelen esetben Giorgio Petrocchi olasz kritikai kiadása az alap, amely 1966-67-es első megjelenése óta mérvadónak számít. A Komédia I. Pokol. Kommentár kötet szerkezeti felépítése valamennyi ének esetében hűen követi a szerkesztés alapvető formai szempontjait. Ennek megfelelően minden ének – a középkori kódexekből eredő hagyományhoz kapcsolódva – egy rövid, tartalmi összefoglalással, a Bevezetéssel kezdődik, kiegészítve a szerkezeti Felosztást jelző sorokkal: mindez a szóbanforgó énekre vonatkozóan tartalmilag-formailag tájékoztatja az olvasót. Ezt követi a tercinák jelölésével az olasz szöveg, mellette a Parafrázis, amely ugyan etimológiáját tekintve „hozzámondást” jelent, ebben az esetben azonban sorról sorra történő, versszerűen tördelt, prózai fordításról beszélhetünk, hiszen szöveghű, pontos, magyar nyelvű „újrafogalmazást” kap az olvasó, mai, köznapi – nagyon kevés esetben esetleg nem mindenki ízlésének megfelelő – kifejezésekkel (pl. „Mi pedig ott hagytuk őket, hadd bénázzanak”, XXII, 151).

E szemantikai művelethez kapcsolódik – a szerkesztői elvek szerinti – kommentár, magyarázat, értelmezés, amely egy bőséges jegyzetapparátus a verssoroknak megfelelő indexszámmal, lábjegyzetek formájában. Egyfajta olvasói igényt már ezek a jegyzetek is kielégítenek, amelyek az adott ének eszmei-költői tartalmának, jellegének (és persze az éneket elemző kommentátor érdeklődésének, felkészültségének) függvényében segítik az olvasó tájékozódását az exegézis „sötét erdejében”. Kisebb lectura Dantis alapozásnak felelnek meg ezek a lábjegyzetek, amelyek több olasz (és egyéb külhoni) kiadás jegyzetapparátusát felhasználva a magyar olvasót látják el nélkülözhetetlen filológiai magyarázatokkal. Az egyes énekek között néhány esetben jelentős eltérések vannak jobbára a mennyiség tekintetében, ami részben azzal magyarázható, hogy bizonyos énekek a mondanivaló okán vagy egyes szereplők konceptuális szempontból eleve meghatározóak, így a nekik szánt magyarázatok a teljes mű (vagy a megelőző, illetve a további események) miatt esetleg több hivatkozást kívánnak. E lábjegyzetek hasznosságát és az eddigi Színjáték-fordításokhoz csatolt jegyzetekhez viszonyított információgazdagságát szeretném hangsúlyozni, tekintettel arra, hogy a textus és a kontextus magyarázatát, és a Színjátékon belüli hivatkozás szükségességét egyaránt szem előtt tartják, s egyúttal érzékeltetik a dantei művet jellemző interpretációs ambi- és polivalenciát. Egyes olasz kritikai kiadások rendkívül bőséges jegyzetanyagával szükségtelen összehasonlítani a jegyzetapparátust, amely figyelembe veszi azt a fontos körülményt is, hogy a magyar olvasóközönség számára számos esetben máshogy kell a történelmi körülményeket, nyelvi-stiláris megfogalmazásokat és egyéb összefüggésrendszert megvilágítani, illetve hangsúlyozni, mint egy anyanyelvi olvasó számára. A Komédia bizonyos szöveghelyeit, valamilyen szempontból fontos epizódjait és szereplőit, az allegorikus megjelenítéseket jól ismerő kutató persze néhol hiányolhatja a számára, saját kutatásai szempontjából releváns források, magyarázatok vagy összefüggések felidézését vagy nem kellő mélységű tárgyalását, ám az átlagolvasói elvárosoknak feltétlenül megfelelő magyarázatokra számíthatunk.

Ugyanakkor a 34 énekhez kapcsolt 34 értelmezés – lévén hét, különböző tudományos érdeklődésű dantista műve – sok esetben nem azonos szerkezeti és tartalmi elvek mentén lett kidolgozva, ami olykor egyenetlen olvasatot eredményezett mind mennyiségi, mind tartalmi vonatkozásban. Még ha számolunk is a Pokol igen változatos filozófiai, teológiai, történelmi, politikai problémafelvetéseivel és ezeknek az énekekben való eltérő mélységű megjelenítésével, a legjobban itt követhető nyomon a kommentátorok egyéni érdeklődése, amellyel – az alapvető hermeneutikai olvasaton túl – a lectura Dantisok legjobb hagyományát követve közelítenek az egyes énekekhez. A korábban említett „egyenetlenség” az esetek többségében ugyanis előnyére szolgál a kommentárkötetnek, amikor éppen az eltérő jellegű és eszmei-poétikai indíttatású tolmácsolások lehetséges változatait mutatja be. A szerkesztői elveknek megfelelően az értelmezés „a véget nem érő interpretációs tevékenység adott állomásán minden lehetséges szempontból, az összes releváns forrásra támaszkodva igyekszik a szöveg aktuálisan elérhető értelmezési lehetőségeit felépíteni” (5). Egészében véve ugyanis a sensus litteralison jóval túlmutató, a sensus spiritualis és a sensus moralis értelmezésekre rámutató, filológiailag megalapozott, tartalmas összegzéseket kapunk alapvető szakirodalommal kiegészítve. Fontos itt megemlíteni, hogy az értelmezésekben a magyar dantisztika régebbi és – a kötet munkálataiban közvetlenül részt nem vett – kortárs kutatóinak a tudományos eredményei is helyet kaptak.

Ami a kötetet jegyző szerzőket illeti, eddig csak „hét, különböző tudományos érdeklődésű dantistáról” volt szó, akik viszont – szerencsés munkamegosztást megvalósítva – a magyar dantisztika több generációját képviselik: a „mesterek” mellett a közép- és a fiatal nemzedék egyaránt részt vett a munkálatokban. A Komédia I. Pokol. Kommentár szerkesztője, Kelemen János akadémikus négy ének parafrazeálását, jegyzetelését és értelmezését is jegyzi, és további három esetében megosztotta a feladatokat; Hoffman Béla hat énekért felel, és további háromban társszerzőként van jelen; Mátyus Norbert öt ének egyedüli és három rész-felelőse; Nagy József (aki a szerkesztésben is közreműködött) egy éneket és öt társszerzőséget jegyez; Tóth Tihamér négy ének elkészítésében főszereplő. A legifjabb kollégák szerzői érdemeit mindenképpen külön ki kell emelni, hiszen kiváló felkészültségükkel tökéletesen illeszkedtek a közös munka menetébe: Draskóczy Eszter öt éneket vállalt a tőle megszokott precizitással, Berényi Márk pedig két ének erejéig vett részt a munkálatokban. A fentiekben a társszerzőséget is hangsúlyoztam, ami egyértelműen jelzi, hogy a kötet közös munka és együttműködés eredménye. A Köszönetnyilvánítás pedig további segítségre is utal: Bárdos Judit, Csantavéri Júlia, Ertl Péter, Nádasdy Ádám gondos lektori közreműködésére.

Amikor Jorge Luis Borges a Komédiát olyan műnek tekintette, amelyet mindenkinek el kell olvasnia, lévén „a világirodalom legszebb könyve”, tudatában volt annak, hogy „senkinek sincs joga, hogy megfosszon bennünket a Komédia naiv megközelítésű olvasása nyújtotta örömtől”. Ehhez a természetes, mesterkéletlen olvasathoz nyújt segédkezet e legújabb magyar kiadás a parafrazeálás és a jegyzetapparátus révén, ami egy kötetlen, oldott, a szó szoros értelemben vett olvasási örömöt okoz. Az Értelmezések pedig egyértelműsítik a mű hermeneutikai sokrétűségét azok számára, akik további értelmezési szinteket is be akarnak járni.

A Komédia első részének közzététele, továbbá a Purgatórium és a Paradicsom rövid időn belül várható megjelentetése Dante halálának vagy inkább halhatatlanságának 700. évfordulójára a magyar tudomány méltó tisztelgése a világirodalom egyik legnagyobb költője előtt.

Vígh Éva

(Megjelent a Tiszatáj 2021. szeptemberi számában)

Szerkesztette: Kelemen János

ELTE Eötvös Kiadó

Budapest, 2019

550 oldal