Zsinórmentesség

Klasszikus fejlődésregényként aposztrofálható a Pinokkió. Mára archetipikusnak ható fabulájában az életre kelt gyerekbábu kalandokban vesz részt, odüsszeiája formálja a személyiségét, míg végül engedelmességre és humánumra tesz szert. Premisszájáról napjaink talán legnagyobb formátumú mesélője, Guillermo del Toro sem mondott le, de tömegfilmes szerzőként valami újjal is kecsegtet. Önmagát, pontosabban saját védjegyeit dolgozza bele régóta dédelgetett, csekély 35 millióból gyártott álomprojektjébe.

Olvasatában a felnövés bánataiba és örömeibe kóstoló címszereplő már-már krisztusi alak. Del Toro induló vámpírhorrorja, a Cronos óta dolgozik a keresztény ikonográfia elemeivel, angyallá szelídült ördöggel (Pokolfajzat), feltámadás-motívummal (A Faun labirintusa) operál. Itt sincs másként: a Gepetto által faragott, hosszú ideig befejezetlen Megváltó-feszület az öreg mester bűntudatának kivetülése, ugyanis a mexikói direktornál az idős fafaragó az I. világháborúban elhunyt kisfiát, a beszédes nevű Carlót igyekszik spirituálisan visszakapni. Rögtön szembetűnő del Toro első komolyabb módosítása. 40-50 évvel tolta el a cselekményt, a XIX. század vége helyett Mussolini fasiszta Olaszországában járunk. Sőt, visszatér egy másik alkotói kézjegy is, jelesül a diktatúrákat örökké visszautasító rendező újfent háborúellenes attitűdről tesz bizonyságot: a kis Carlót egy repülőről ignoránsan ledobott, szimbolikusan épp egy templomba csapódó bomba öli meg, Gepetto pedig végső elkeseredésében, profán Teremtőként egy kivágott fából „szüli újjá” jelképesen gyermekét.

Vagyis a rendező által gyakran preferált Frankenstein-mítosz bujkál a sorok között, de Shelley-vel ellentétben a címalak itt nem üldözött, intoleránsan kirekesztett szörnyeteg, hanem alkotói csavarként emberséget nyerő kreatúra. Del Toro e felfogással tüntet a háború ellen, nyílt pacifistaként az életre voksol pusztítás helyett, üzenete pedig különösen erősen rezonál a bármiféle háborús konfliktust, diktatúrát kérdőre vonó történetben. Apa-fiú sztoriként, mi több, gyászfeldolgozó drámaként interpretálható a Pinokkió, Gepetto ugyanis nemcsak a bánatát hessegetné el, de új gyermekének is szívet ad, felkészíti őt a valóság kegyetlenségére, iránta érzett szeretete azonban töretlen, tehát a rendező egyrészt újfent a hagyományostól eltérőben, a kirekesztettekben, egészen pontosan a Szörnyben látja meg a nagybetűs Embert. Del Toro ugyanerre esküszik a Cronos idős vérszívója, az Ördöggerinc szellemgyermeke, netán A víz érintése kétéltűje óta: csak úgy fordíthatunk hátat a borzalmaknak, ha társra lelünk és kötődésünk őszinte.

Stop-motion animációja egyszerre szól a forrásmű meseszerűsége mellett, de zárójelezi is azt, a rendező Pinokkiója ugyanis gyakran sötét tónusú, de optimista üzenetet sugalló, főleg a Karácsonyi lidércnyomás esztétikájára rímelő munka. Musicalbetétek vetítik ki hol Pinokkió életszeretetét vagy a később igába hajtott, mások parancsait nyögő fabábu kiszolgáltatottságát, a dalok rendre karakterfestőek, ugyanakkor del Toro végig karakterorientált drámaként jegyzi a mesét. Tücsök T. Sebestyént a fafiú mellkasában lakó bogárként, hovatovább, emberi szíveként definiálja, az önző, nyereségvágytól hajtott, Pinokkiót kizsákmányoló Róka gróf az önálló akarattól fosztó diktatúrák egyfajta reprezentánsaként jelenik meg, csakúgy, mint a duce előtt karlendítéssel tisztelgő, fegyelemről papoló, független gondolkodókat elhallgattató polgármester. Újabb leleményként tehát del Toro azt vallja, beszéljünk a show business nyomorító vonásairól (mely a temérdek berekesztett, meg nem valósult filmtervet dédelgető rendező burkolt rendszerkritikájaként is helytálló) vagy a szélsőjobboldali intézkedések identitásgyilkos utóhatásairól, mindkettő zsinóron rángatja az individuumot, elfojtó gépezetként üzemel, ez az ideológia pedig nem is jelenthetne nagyobb veszélyt Pinokkióra, aki sajátos coming-of-age hősként a legtöbbet szeretné kihozni az életéből.

A rendező ezen kívül fanyar humorú szcénákat ékel a játékidőbe, Sebestyénen keresztül a burleszk fizikai humorának is adózik, plusz idővel grandiózus jelenetekben álmodja meg Pinokkió cseperedését. Hol egy autó gázolja el és töri szét a fagyermeket, később a cethal gyomrából szabadulva vesz részt nyílt vízi kalandon Gepettóval és Ebugattával, a cirkuszigazgató (vö: a Rémálmok sikátora ugyancsak infernális karneválmiliője) ütlegelt majmával. Vidámság és komoly tónus ötvöződik del Toro felnőtt regéjében, a Pinokkió animált képi világa egyszerre hat rajzfilmszerűen hajlékonynak, illetve élőszereplős mozikhoz hűen konzerválja a figurák és a tárgyak nemcsak fizikai, de érzelmi tömegét, miközben alig legyinti a giccs szele – a Pinokkió szórakoztató-fehér és kérdésfelvető-baljós sötét fantasztikum zseniális násza.

Noha műve nem rest szembenézni halál és feltámadás keresztény bűntudatot ébresztő problémaköreivel, sőt, zárlatában egzisztencialista vonásokkal kacérkodva, melankolikusan búcsúztatja az életből kilépő Pinokkió, Gepetto, Sebestyén-triót, a Wes Anderson-féle A fantasztikus Róka úr stop-motion vágóképeiért felelő Mark Gustafson társrendezésében készült Pinokkió pusztán egy tanulságot hirdet fennen, nevezetesen az önmegvalósítás univerzális ideáját.

Szabó G. Ádám

Guillermo del Toro’s Pinocchio, 2022

Rendező: Guillermo del Toro