Emlékszel szeptember 21. éjszakájára?

Sara Varon 2007-es képregényét dolgozta 100 perces animációs darabbá a Torremolinos 73 rendezője. Meséje jelképesen 1984 New Yorkjában zajlik, nagyjából egy szűk évet ölel fel, vagyis a Robotálmok felütése a Reagan-ciklus konzervatív, technokrata miliőjébe pozícionálja főszereplőit és a korszakot béklyózó ridegség helyett nyomatékosan a bennünket állat- vagy gépkülsőnk dacára emberré avató princípiumokra összpontosít, az első pillanattól az utolsóig humanista szellemben.

Berger gyorsan rájön, hogy protagonistái, Kutya és Robot egyfelől stilizált karakterek, ugyanakkor antropomorf viselkedésmintáik folytán bármelyik két lábon járó sorstársunkkal gyorsan helyettesíthető, metaforikus alakok, így rajzfilmje univerzális dilemmákkal élő, olykor csaknem drámai húrokat pengető teljesítmény. Magányról, valamint életeket új mederbe terelő találkozásról valószínűleg a Mary és Max fekete-fehér, stop motion gyurmafilmje óta nem készült ilyen elevenbe hatoló animációs mű. Jóllehet, a színes, francia-spanyol koprodukcióban gyártott, Oscar-jelölt Robotálmok nem ostromolja ausztrál pármozija magaslatait, feltétlenül a nyomdokaiban halad, centrális témájának nemcsak az egyedüllétet, de a társra lelés fontosságát, illetve a kényszerű elválást, majd az újrakezdést nevezi.

Rögtön a droidtársat postán, tévéhirdetés láttán rendelő Kutya a technológia világába illeszti szereplőit, de a Robotálmok mégsem a túpontos szerzői analízis, hanem a barátságot hirdető, egyszer optimista, másszor keserédes felfogású örömmozik logikáját választja. Hőseink összeismerkedésében, találkozásuk körülményeiben nincs semmi érdekes, ilyen rangban Berger animációja generikusnak is mondható. De amint egy lebilincselő montázsszekvenciában közös sétán, pikniken vesz részt, csodapillanatokba csöppen a Robot-Kutya-páros, hirtelen a mű is életre kel valamiféle mesei balzsam révén – a Robotálmok első felvonását kettejük odafordulása, felhőtlen boldogsága uralja, jókedvük pedig gyorsan átragad a publikumra is.

Épp ezért szívszaggató, ami ezután történik, lévén egy közös strandolás után nedves homokba ragad a fekvő, géptestét mozgatni nem képes Robot, így Kutya ismét egyedül kénytelen felmelegített makarónit csipegetni, vagyis a Robotálmok mintha örök, rendre feldolgozásra váró jelenségként tételezné a magányt. Persze, kérdés, hogy a figurák engedik, rájuk telepedjen-e a depresszió vagy tesznek sorsuk negatívra fordulása ellen? Berger határozottan az utóbbira voksol. Kutya igyekszik, keres, felgyűrt ingujjal megy előre, e ponton ráadásul a Robotálmok mer bürokráciakritikus vagy intolerancia ellen síkra szálló darab lenni és elénk tárni New York mikrokörnyezetét, az állatszimbolika révén számtalan magatartást felszínre hozva rendpártiságtól beletörődésen, önzésen át lassan beálló reménytelenségig vagy töretlen optimizmusig.

Ugyanakkor e rajzfilm ütőkártya másban keresendő: a Robotálmok csaknem mentális utazás-darabként, többször búskomor valóság és szárnyaló fantázia határait elmosva az emlékezet dilemmakörét boncolgatja. Vagyis a címhez hűen egyszer Kutya, többször Robot gondolatvilágába költöztet bennünket, ráadásul jó ideig lebegteti, éppen a reáliák vagy az imagináció dimenziójában járunk-e, plusz e demarkációs vonalakat kiiktató állapotrajz révén Berger újabb kérdésre próbál választ találni. Jelesül az foglalkoztatja, milyen ábrándokat vált ki belőlünk a barátság vagy a szerelem (ismét csak stilizált-elemelt kifejezésmódja ürügyén: a Robotálmok ez utóbbi allegóriájának sem utolsó), hogyan válik délibábbá egy kósza gondolat, újra gyakorlatba ültethető-e az örömszemlélet, amelyet Kutya és Robot rövid, de jelentős egymásra találása létrehozott. Netán folyton közbeszólnak a zakatoló hétköznapok, így a két főalak megváltozott körülmények között ingadozva, de új, remélhetőleg jobb emberekként kénytelen boldogulni – a Robotálmok szemmel láthatóan ezt nevezi megoldásnak.

Jelentésképző elemként pedig az Earth, Wind & Fire diszkóslágerét, az ismétlődően, robothangon fütyült Septembert használja, melynek első sora („Do you remember the 21st night…”) pontosan a mű idő-és memóriatematikájára reflektál, vagyis a jégpáncél alá helyezett és a virágtáncként realizált álomszcénák tűpontosan dolgozzák ki a főkarakterek örök vágyakozását. Plusz újabb lelemény kerül elő a direktor tarsolyából, ugyanis a Kacsával párkapcsolatot létesíteni igyekvő, de újfent csalódó Kutya betétje immár kvázi talajközelien hirdeti, Berger nemcsak víziójelenetekben, hanem a mesealakokkal – gorilla, nyúl, polip – népesített manhattani betonrengetegben is pontosan elemzi a társas interakciókat. Olyannyira, hogy a Robotálmok fináléja egyre inkább kutya és droid végleges elszakadására ügyel keserédes szakításindexként, miközben cseppet sem válik tragédiává, hagyományos melodrámává, esetleg dramedyvé vagy könnyed vígjátékká. Itt ugyanis a szomorúság, valamint a belőle sarjadó új cél megtalálása lényeges, vagyis a Robotálmok édesbús tónusú, örökké a társas dinamikák változó természetére ügyelő, tradicionálisan rajzolt buddy movie, sőt, melankolikus románc.

Osztott képmezőn, leskelődéssel és bujkálással egybekötött, jelképesen a September ritmusára zajló végső táncjelenetében Berger végképp arra utal, hogy az elszakadás nem örök, Kutya és Robot boldogok lehetnek egy új társ oldalán. Tehát ilyen rangban a Robotálmok a folytonos nehézségek lebírására és giccset mellőző hozzáállással valóban álmaink dédelgetésére szólít fel – hangozzon bármennyire elcsépeltnek, Berger művének utolsó pillanatai bizonyítják, nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Szabó G. Ádám

Robot Dreams, 2023

Rendező: Pablo Berger