Tiszatájonline | 2024. május 6.

Nincs a forgatókönyvben

SANCTUARY

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Óvatlanság lenne pusztán nemek harcára redukált karaktertanulmányként értekezni a korábban filmkritikusként dolgozó Zachary Wigon második egész estés rendezéséről: nemcsak az első mű felvetéseit viszi tovább, hanem azokat új rétegekkel is bővíti.

Barátságromlásról tudósító, hotelszobába pozícionált verbális haddelhaddtól (Visszajátszás) áldozat és bűnös szerepköreit zseniálisan variáló, pedofíliával kokettáló Piroska és a farkas-lenyomaton (Cukorfalat) át kiszámíthatatlan leszbikusmoziig (The Duke of Burgundy) rengeteg nézőpontot ütköztető kamaradrámát említhetünk – a Sanctuary egyrészt példásan illeszkedik a sorba, másfelől bátran járja a saját útját, gyakran fekete komédia és tűpontos figurarajz határait elmosva.

Színes fénypászmákkal jelölt áttűnések, netán 180 fokban pördülő kamera jelzik, rövidesen kicsúszik lábunk alól a talaj, helyesebben olyan párbeszédekre kerül sor, melyek végképp nem tisztázzák, éppen ki diadalmaskodna, bukik el vagy erkölcsileg milyen határsávba esik. Cseppet sem véletlen, hogy a Sanctuary jelképesen a filmkészítés, hovatovább, a tágabb értelemben vett előadóművészet működési stratégiáit vázolja. Karakterei szerepet játszanak, boldogulásukért maszkot öltenek, a színjáték riválisuk időleges, majd permanens földbe tiprásaként ugyanúgy értelmezhető. Domina és kliens szerepköre módosul csaknem 90 percben, ilyen rangban Wigon műve nyomatékosan pszichoszexuális húrokat pengető darab, a szexuális alá-fölérendeltségi viszony a főszereplők, jelesül a szállodatulajdonos apa örökébe lépni igyekvő fiú, Hal és szolgálatait hosszú ideje igénybe vevő szado-mazo úrnője, Rebecca belső kételyeire, vágyaira reflektál.

Bizarr fejlődésregényként ugyancsak leltározható a Sanctuary, ugyanis Hal 35 éves, potens, vezérigazgató-titulust magabiztosan továbbvivő, potens, maszkulinitása legfelsőbb tudatában pózoló alfahímként definiálná magát, holott csupán felnőtt testbe zárt óriásbébi – parancsolgatva, manírokba zárva kompenzálja gyengeségét. Forgatókönyvet ír dominájának, úgy véli, rendre ő hoz döntéseket saját, eleve bebiztosított, pénzzel, jómóddal, elitizmussal kipárnázott életében: Hal valójában labilis („insecure”), önmaga torzképévé silányuló nímand. Részben osztályellentéttel is bíbelődik Wigon – míg Hal dúsgazdag pojácaként veszíti el a kontrollt, Rebecca joggal kér anyagi ellenszolgáltatást, vagyis lenézett, pusztán sorokat olvasó, performanszokra silányított munkaerőből határozott feministává nemesedik, úgy is fogalmazhatunk, félresöpri a Hal által papírra vetett, szkriptbe foglalt instrukciókat. Ugyanakkor a rendező, illetve a színműíróként dolgozó Micah Bloomberg forgatókönyvíró tisztázzák, a Sanctuary-ben – címe a szexuális játékok biztonsági szavára reflektál – egyikük sem jobb a másiknál. Pusztán rejtegetett énjük kiteljesedését célzó, azt vállalni igyekvő, szeretetvágytól gyötört átlagemberek törekvéseit látjuk (szimbolikus, hogy Rebecca épp a vőlegényével szakít), így a mű legalább annyira szól valóság és fikció ellentmondásairól, hazugságokkal palástolt, ingatag önképről, mint részletesen árnyalt hatalmi dinamikákról.

Ludovica Isidori operatőr dőlt szögei, Ariel Marx hegedűszólamai pontosan e határok között extrémen ingadozó karakterológiát húzzák alá, plusz Bloomberg leírhatatlanul remek szóbeli összetűzésekre kényszeríti figuráit, így a Sanctuary csaknem a „screwball comedy”-k (Párducbébi és A pénteki barátnő, mint bevallott párhuzamok) egymás szavába vágó, géppuskaritmusú, romantikus férfi-nő kapcsolatot aláhúzó dialógusaira rímelve merészkedik egyre szédítőbb végletekig maszturbációtól rejtett kamerás leleplezésen keresztül torokvágás-fenyegetéssel egybekötött nemi aktusig. Rebecca diszkóslágerre ringatja magát, Hal egyszer irányításmániája végső tudatában, később maszkja lehullásakor tesz revelatív kijelentéseket, miközben hol ajtófélfa, esetleg üldögélő szereplők alakja korlátozza partnerük mozgását. Előbbi a nő vezető szerepét, utóbbi a ténylegesen csúszó-mászóvá züllő, padlósikálásra kért férfi dezorientációjára utal, csakúgy, mint egy hirtelen oldalra dőlő beállítás, vagyis a Sanctuary-ben rendre vizuális nyomatékot kap irányítás és szubmisszió folyton váltakozó természete. Bloomberg a dikció frontján, Wigon a képi feldolgozásmód szintjén beszélnek Hal és Rebecca szeretem-gyűlölöm relációjáról. Pontosabban arról, hogy míg előbbi kényszeresen önigazolást keres („Én írtam a szöveget.”; „Sosem billentem ki.”), addig nőpartnere szőke parókát hordó szolgálóból vedlik fekete hajkoronájú, helyzetét egyre jobban kordában tartó, a szerepjátékot mind pontosabban formáló vezéregyéniséggé („Jutalmat vársz, miután engedelmességről tettél bizonyságot.”).

Simulékony beszédmódját egyre zaklatottabb mondatokra, végül üvöltésre, illetve liftajtós fizikai humorra („slapstick”) cseréli Hal, míg Rebecca fejhangon ordító, egy ponton démoni befolyásolt mímelő főnökfiguraként ugrik nyeregbe, a párkapcsolati melodrámák húzásaival operáló Sanctuary pedig bátran ki is használja a tonális egyenetlenségekből fakadó összes lehetőséget. Bloomberg és Wigon házassági válságot idéző fekete komédia, valamint mentális széthullást jelölő pszichodráma hangulati tartományai között járnak vad táncot. Margaret Qualley és Christopher Abbott fals rezdülések nélkül kommunikálják figuráik csiki-csukiját. Legalább olyan kiválóak (főleg az egyre nagyobb teret nyerő Qualley), mint John Gallagher, Jr. és Kate Lyn Sheil a direktor 2014-es, saját párkapcsolati krízisét szerzői kommentárként modelláló, The Heart Machine című, rövidetűdből – Someone Else’s Heart – nagyjátékfilmmé emelt debütjében. Wigon szerzőisége ugyancsak érintetlen marad, remek úton jár, szinte a párterápiát és videoképet összeboronáló (Szex, hazugság, videó) Soderbergh nyomdokain. Induló műve őszinteség és hazugság, való kontra digitális élet, önazonosság vagy szerep összetűzéseire húzott, leheletfinom, melankóliával is ügyesen bánó tragikus románc egy Skype-kapcsolat fenntarthatatlanságáról (origója kísértetiesen emlékeztet a PVT Chat-éhez), a Sanctuary ugyancsak egy látszatvilágban, jelesül a szexuális dominancia és az előző filmből hozott önbecsapás olykor erotikus thrillerekkel parolázó, bizonytalan midcult-territóriumán játszódik.

Legnagyobb kérdése idővel nem csupán az, vajon Hal ténylegesen felcseperedik és méltó-e a vezérigazgatói szerepre: a Sanctuary arra keresi a választ, képes-e háttérbe szorítani csaknem toxikus férfiegóját? Önző trónörökösből hajlandó-e alárendelni magát egy nála jóval érettebb személyiségnek, mi több, egyenlő félként kezeli-e? Vagyis korántsem holmi nemek birokjára fut ki a zárt szituációs, analitikus perspektíva. Wigon olvasatában nő és férfi végül nem a másik elnyomásával, hanem kölcsönös megértés révén, igazi párbeszédhez vezető stratégiákkal érvényesülnek. Pontosan úgy, ahogy egy működő párkapcsolat is társunk elfogadását, monológ helyett a dialógust preferáló hozzáállást feltételezi. A Sanctuary-ben Hal csaknem ún. „pinku eigá”-kra hajazva eleinte passzívan, Rebecca szimbolikus anyaméhébe bújva, ölébe húzódó, dédelgetést óhajtó csecsemőként zuhan padlóra (vö: Wakamatsu e szituációval brillírozó Meggyalázott angyalok-ja, Az embrió titokban vadászik párkapcsolati drámává szelídülő kínzópornóját, de a Piercing Ryu Murakami-regényére is emlékeztet), majd egyre inkább felnő. Nem is csoda, hogy Wigon térszervezésre a kilátástalanságot, csecsemői bezártságot sugalló hotelszobából lépésről lépésre kimozdul a folyosóra, majd egy új kapcsolat születését befogadó liftbe: a Sanctuary ironikus, óriási verbális-mentális nehézségek révén kivívott, szinte optimistának titulálható utolsó vágóképe e lelki, gender-metaforán nyugvó pálfordulást demonstrálja hibátlanul. 

Szabó G. Ádám


 

Sanctuary (2022)

Rendező: Zachary Wigon

Szereplők: Margaret Qualley, Christopher Abbott