„Egy vagy két jól megválasztott film többet adhat, mint akár hat-hét könyv…”

– Kutatási területed és szakmai profilod ezáltal elsősorban a hispán nyelvi területek, Spanyolország és Latin-Amerika filmes világa. Magyarországon, én úgy gondolom, ezzel legalábbis elég kevesen foglalkoznak.

– Magyarországon én voltam az egyik úttörő, aki mindenáron szerettem volna ezt a területet kutatni. Még hallgató voltam a Hispanisztikai Tanszéken, amikor már tudtam, hogy engem vonz a filmek világa. Ám hogy a történelem és a film együttesen úgy érdekeljen valakit, hogy kutatna is benne, az azért volt újdonság, mert akkor a történészek a kérdést még úgy kezelték, hogy léteznek a hagyományos, levéltári források, esetleg az oral history, de hogy a film is lehet autentikus forrás, a szórakoztatáson kívül, az nagyrészt ismeretlen volt. Mármint itthon. Mert külföldön már a 70-es évek óta a filmet nem csak mint filmművészetet vagy filmesztétikát használták. Amikor az elején elmeséltem ezt embereknek, hogy ezzel foglalkoznék, akkor azt kérdezték sokan tőlem, hogy na de a tudományhoz hogyan kapcsolódik a Rambo vagy a Terminator. Pedig őszintén szólva akár az is adhat valamilyen képet például a hidegháborús Amerikáról, úgyhogy igenis van történelmi jelentőségük, és ezt ma már jobban elfogadják itthon is. Egyébként a filmesztétikával vagy a filmkritikával amúgy sem tudnék mit kezdeni, abban nem lennék jó. Amúgy sem szeretem egyetlen egy alkotásra sem azt mondani, hogy szemétbe való vagy rossz, mert attól, hogy nekem nem tetszik, másnak igenis lehet értékes mű. 

Amikor tizenöt évvel ezelőtt már publikáltam cikkeket ebben a témában, úgy éreztem, hogy kinyílt egy ablak a világra számomra, és megismerkedtem olyan külföldi kutatókkal, akik hasonló területen mozogtak. Az érdekes az, hogy ők is hasonló utat jártak be, mint én, tudniillik, hogy egy teljesen ismeretlen, interdiszciplináris kutatási területre ,,tévedtek”, csak ők 20 évvel korábban, mint én. Nyugaton, tehát az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban már alakultak különböző film és történelem kutatóközpontok, csoportok. Egy barcelonai utam során találkoztam az egyik legfontosabbal a helyi egyetemen, azóta is remek és szoros munkakapcsolatban vagyunk. 

A magyar történelemmel kapcsolatos kutatások természetesen léteztek már korábban a film vonatkozásában, elég csak a két forradalomra, 1848-ra és 1956-ra gondolni, de nemzetközi környezetben hazánkban, ha nem is a legelső, de az egyik első vagyok, aki ezt kutatom, és ebből doktoráltam. Azóta egy kicsit nőtt ezen emberek száma. 

– Mivel foglalkozik ez az általad is említett barcelonai csapat?

– Ők olyan történészek, akikhez képest én nagyon hasonlóan gondolkodom, csak a velük való találkozásom előtt nem tudtam róla. A filmet forrásként és oktatási segédanyagként használják a történelem tantárgyon belül. Esetükben többek között a Franco-diktatúra (1939-1975) ez a történelmi időszak, annak filmpolitikája, tehát épp az, amiből én doktoráltam is itthon. Találkozásunk rövid története, hogy spanyolul publikáltam cikkeket, és ők hívtak el vendégelőadónak. Azt mondták, hogy egy új, friss és külső szemléletmódot tudok adni és bemutatni. Ez a társaság létszámban és korban is változó, a nagyon fiataloktól az idősebbekig. Korábban a vezetőjük a 2018-ban elhunyt José María Caparrós Lera volt, akit én szakmailag nagyon nagyra becsülök, egyfajta mentoromnak, példaképemnek és barátomnak tartom. Ő éppen Szegeden volt utoljára külföldi szakmai úton, az egyetemünkön szervezett konferenciára hívtam meg plenáris előadónak, hazaérkezése után nem sokkal hunyt el. De az utóbbi 10 évben számos ilyen új ismeretséget szereztem. Ezen kívül sikerült bevinnem a film és történelem kapcsolatának vizsgálatát a jelenleg általam vezetett Latin-Amerikai és Karibi Tanulmányok Nemzetközi Szövetségébe, a FIEALC-ba is. 

– Akár Barcelonában, akár más, külföldi konferencián adtál-e elő, kíváncsiak voltak-e esetleg a film és a Kádár-korszak kapcsolatára? Említetted, hogy ez közvetlenül nem a kutatási területed, mégis azért kérdezem, mert a két rendszer, különbözőségei mellett, számos hasonlóságot is mutat, például abban, hogy mind a kettőnek voltak puha korszakai.

– Először nem, mert először csak azok a témák érdekelték őket, amelyekről első könyvemet írtam, A spanyol film a Franco-diktatúrában címmel, valamint a doktori disszertációmat. Később azonban már a magyar történelemről is tartottam több előadást, egyrészt mert kíváncsiak is voltak rá, másrészt pedig voltak olyan témáim is, mint például a magyar témák, a magyar politika megjelenése a spanyol filmekben a Franco-diktatúra idején. Ezekből egyet ismertek, a többit pedig nem. Szóval ezzel újdonságot is tudtam nekik mutatni, pedig az egyik filmben a labdarúgó Kubala László a főszereplő, akit Barcelonában nagyon tisztelnek. Ez egyébként egy háborús propagandafilm a Franco-diktatúra idején, Kubala meneküléséről, és hogy miként talált Barcelonában új hazára. De forgattak akciójelenetekkel dúsított filmet 1956-ról is.

– Kutatásaid fontos, sőt, talán fontosabb területe nem is Spanyolország, hanem Latin-Amerika. Hiszen ezzel kapcsolatban is jelent meg egy könyved, ,,Film és történelem Latin-Amerikában” címmel. 

– Azt tudni kell, hogy Magyarországon elég nehéz úgy hispanistának lenni, hogy vagy csak Spanyolországgal foglalkozol, vagy csak Latin-Amerikával. Külföldön ezt nem is nagyon értik, volt már rá példa, hogy meg is sértődtek emiatt, mondván, hogy aki Latin-Amerikával foglalkozik, miként jön ahhoz, hogy a volt gyarmattartójukra, Spanyolországra is fókuszáljon. Bevallom, én nem szerettem volna soha kettéválasztani ezeket a területeket. Bár kétségtelen, hogy először, ahogy meséltem, a spanyol filmekkel foglalkoztam, majd a kutatási területem Latin-Amerika felé fordított, az ottani filmekre, a történelemre, a film és a történelem, valamint a politika kapcsolatára. Itt ki kell emelnem Castro Kubáját, Pinochet Chiléjét (1973-1990) vagy éppen az argentin katonai juntát (1976-1983). 

– Spanyolországgal kapcsolatban, ahogy elmondtad, elsősorban a Franco-korszakban és korszakról készült filmeket vizsgálod. Latin-Amerikában a helyi filmeket nézed, vagy esetleg az ott játszódó amerikai alkotások (pl: Eltűntnek nyilvánítva; Salvador) is a ,,nagyítód alá” kerülnek? Hiszen az Egyesült Államok és Latin-Amerika szoros, és sokszor sajnos nem is mellérendelt viszonyban volt egymással, és éppen ezek a filmek az USA külpolitikájának ezekre a, úgy fogalmaznék, bűneire is felhívja a figyelmet.

– Ezek így mind együtt jellemzőek. Már a spanyoloknál is először azokat a filmeket vettem górcső alá, amelyek, bár céljuk volt a szórakoztatás, a legtöbb diktatúrában ez egyébként is jellemző, de megjelent benne az ideológia, a manipuláció szándéka. Latin-Amerikával kapcsolatban is ezt kezdtem el vizsgálni, hogy ők maguk milyen filmeket készítettek a saját történelmükről és társadalmukról. Érdekes filmes alkotói, emberi életutakkal találkozom: kik azok, akik a rendszer részei lettek, kik lettek a hazai ,,ellenzék” része vagy éppen kik lettek disszidensek? Elsősorban pedig nem azokat a filmeket vizsgáltam, amiket a diktatúrák alatt, hanem amiket azokról készítettek az adott ország neves filmrendezői, és váltak így a történelmi emlékezet részévé. A latin-amerikai alkotókra egyébként is jellemző ez a fajta közéleti aktivitás. Példaként hoznám fel itt is Chilét. Aki nem szimpatizált Pinochettel, az elhagyta az országot, ez rengeteg filmest jelentett. Ők egyidejűleg készítették a filmjeiket a chilei diktatúráról, külföldön, de még 2022-ben is keletkeztek ilyen művek. Most nagyon ismert lett az egyik streaming szolgáltató segítségével egy Colonia Dignidad című sorozat, amit a chilei, egyébként németek által alapított Méltóság-kolóniáról készítettek, ahol rendkívül sötét dolgok történtek, az alapító, egy náci háborús bűnös vezetésével többek között gyerekeket is molesztáltak és bántalmaztak. Argentína kapcsán is jellemző, hogy máig, folyamatosan dolgozzák fel a múltjukat, a nemzetük testén keletkezett nyílt sebeket próbálják valahogyan kezelni. A jelenlegi főbb kutatási témáim egyike éppen Chile és Argentína esetében vizsgálják a történelmi emlékezet és a film kapcsolatát. A térség filmgyártása, filmkészítői egyébként mára már függetlenítették magukat az USA-tól, részben a filmterjesztés tekintetében is. Online, a nagy szolgáltatóknál, de akár mozikban is találkozhatunk velük, ugyanúgy, mint tematikus klubokban, vetítéseken, filmfesztiválokon. Nagyon egyedi a látásmód, az esztétika, látszik rajta, hogy latin-amerikai. Ez a 90-es években még nem volt mindig így. 

Természetesen az oktatás keretein belül szintén foglalkozom a náci vagy a fasiszta filmgyártással vagy éppen a már említett Kádár-korszak filmjeivel is, de ezek inkább összehasonlító elemzések és bemutatások, és nagy többségében nem kizárólag a saját kutatásaimon alapulnak, de az összehasonlítások csomópontjait már én jelölöm ki az előadások során. Mindemellett pedig, ahogy arra te is rákérdeztél, nem kerültem ki az amerikai filmeket sem, amik a térséggel, annak főleg a XX. századi történelmével foglalkoznak. 

– Pörgetem magamban a latin-amerikai országok történelmét, mert említetted a rendszereket és a diktatúrákat. Volt egyáltalán olyan ország, amely rövidebb vagy hosszabb ideig ne élt volna diktatórikus berendezkedésben?

– Hosszabb-rövidebb ideig valamennyi országban felütötték a fejüket különböző szintű autoriter rezsimek. Kuba kivételével szinte mind jobboldali, az Egyesült Államok által támogatott rendszer volt, ahol, ha hatalomra került egy baloldali vezető, akkor gyorsan gondoskodtak annak eltávolításáról, mint például Chilében Allende esetében. 

– Mely mai filmalkotók nevét kell tudnunk és megjegyeznünk?

– Érdekes, hogy kimagasló életművekről, egy-egy kiemelkedő személyiségről inkább a múltban lehet beszélni. Manapság már nagyon izgalmasak az egyfilmes rendezők is akár. Kevés olyat tudok tehát napjainkban mondani, akinél, ha meglátom, hogy ő rendezett egy filmet, akkor az egészen biztosan kiemelkedő, sokkal több az izgalmas személy, az izgalmas alkotás. Van egy chilei rendező, aki külföldön is dolgozik, Pablo Larraín, aki több filmet készített a chilei közelmúltról, a diktatúráról, az átmenetről. A nagyközönség számára a Jackie című, Jacqueline Kennedy életéről szóló film rendezőjeként lehet ismert, a címszerepet Natalie Portman alakította. De 2016-ban készített filmet a neves chilei költő, Pablo Neruda életének egy részéről is. Neruda egyébként, és ez is nemrég derült ki, 1973-ban valószínűleg nem betegség miatt hunyt el, hanem a friss bizonyítékok szerint a Pinochet-rendszer tette el láb alól. 

Kuba példája azért érdekes, mert aki kritikus filmet szeretne az ország politikai vezetéséről készíteni, az nem Kubában dolgozik. Valamiért kivétel ez alól Pavel Giroud, aki úgy készíti el a valóban a Castro-rendszer árnyoldalait bemutató filmjeit, hogy még ráadásul Kubában is dolgozik, bár ő maga egyébként Spanyolországban él. De mindig beengedik Kubába, aztán lehet, hogy megbánják. Őt van szerencsém személyesen is ismerni, és írtam is róla tanulmányokat. Neki volt olyan filmje is, A kamaszkor küszöbén (La edad de la peseta, 2006), valamint A kísérő (El acompañante, 2015), amiket a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára jelölt Kuba. 

Mostanában gyakoriak a térségben a bennszülöttek életéről készült filmek például Peruban, Guatemalában és Bolíviában – egyik személyes kedvencem ezen a téren a részben kecsua nyelven forgatott Utama – Az elfelejtett föld. Azt láthatjuk ezekben, hogy nehézségek mindenhol akadnak, most sem jó a helyzetük, néha romlik is, csak éppen nem irtják őket, de az elszigeteltség és a kirekesztettség most is jellemző. 

Én magam ezért mondom azt mindig, hogy egy vagy két jól megválasztott film megtekintése a témában többet adhat egy adott régió atmoszférájáról, társadalmáról, mint akár hat-hét könyv. A vizualitás nagyon sokat segít, könnyebbé teszi a megérthetőséget. 

Egyébként, ha társadalmi, politikai témájú filmet nézünk, legyen az a fennálló rendszer melletti vagy annak kritikusa, akkor én ezt mindenképpen támogatandónak vélem, annyi a feladata a nézőnek, hogy tudnia kell, mit lát, és nem kell mindent készpénznek venni. 

– Említetted, hogy vizsgálod a film és a propaganda viszonyát is, és hogy ennek a kutatásnak Latin-Amerika egy gazdag terepe. Egy propagandafilm, ahol direktebben akarják az üzenetet célba juttatni, lehet jó film?

– Alapvetően igen, mert ezeknek a filmeknek ténylegesen elsődlegesen szórakoztató szerepet szántak. Persze tudni kell, mi az, ami masszív propaganda. A náci Németországból is ismerünk undorító, legalja antiszemita munkákat, amiknek volt, hogy zsidók meglincselése lett a következménye. De Spanyolországból is tudok példát mondani: a Faj, melynek forgatókönyvét maga Franco tábornok írta. Ha valaki ezt megnézi, akkor megérti a diktatúrát, és meglátja, hogyan viszonyultak a családhoz, a nőkhöz, a valláshoz. De akadtak a rendszer alatt is a rezsimmel szemben kritikus rendezők, akik filmeket készítettek, ilyen volt Luis García Berlanga vagy Juan Antonio Bardem, aki az ismert színész, Javier Bardem nagybátyja volt. Juan Antonio Bardem egyébként vállaltan kommunista volt, de annyira nemzetközileg elismert rendező, hogy még Francoék sem nyúltak hozzá. Egy alkalommal, még a 80-as években Szegeden is forgatott filmet a Klauzál téren. Ez volt magyarul a Figyelmeztetés, amely a bolgár kommunista párt történetének egy szeletét mutatta be, Budapest játszotta Berlint, Szeged pedig Bécset, ahol az akkor itt állomásozó orosz katonák játszották a náci tiszteket. Beszéltem néhány éve több személlyel, akik ezt látták anno Szegeden, és először meg is ijedtek, hogy mit keres itt az SS. 

Szóval úgy gondolom, például Spanyolországban ennek a két szerzőnek vannak a legjobb, és egyben rendszerkritikus filmjei, Pedro Almodóvar, Luis Buñuel és a most elhunyt Carlos Saura mellett mindenképpen kiemelkedőek a spanyol rendezők panteonjában.

– A könyveid mellett egy egyetemi kurzus kapcsán is beszélgetünk, amelyen éppen ezeket a példákat is megemlíted: a film és a történelem. 

– Ezeket is de nem csak. Általánosságban mutatom be a film és a történelem összefüggéseit. Nem csak azt, hogy mondjuk milyen hibák voltak a Rettenthetetlenben vagy épp a Gladiátorban, illetve nem a középiskolai történelemórák térnek vissza. Először csak az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara számára hirdettük meg a tantárgyat, de ma már gyógytornász vagy épp gyógyszerész szakos hallgatók is felvehetik, és attól, hogy nem ez lesz a szakmájuk, őket is érdekelhetik a sok felvillantott nézőpont, kutatás- és gondolkodásmód a téma kapcsán. 

Amint telnek az évek, egyre inkább változtatni kell a tanítási módszereimen, változnak ugyanis a hallgatók is. A legtöbbjüknek például ma már semmit nem mond a Schindler listája, ezt 5 éve még elképzelhetetlennek tartottam. De én nem azt a következtetést vonom le, hogy ,,jaj, ezek a fiatalok ma már semmit sem tudnak, tök hülyék”, hanem azt, hogy máshogy szocializálódtak, más érdekli őket, másban jók. Ráadásul azért utólag visszajelzéseket is szoktam arról kapni, hogy valaki megnéz egy filmet, amit addig nem, elolvas valamit, amiről előtte nem is hallott. Úgy érzem, így van értelme.

Tudományos pályámon most éppen egy olyan kutatócsoportnak vagyok tagja, ahol azt vizsgálom, hogy a Franco-korszakról és az azt követő demokratikus átmenetről milyen filmek készültek 1975-öt követően, tehát ezek hogyan épültek be a történelmi emlékezetbe.

Boros Tamás

Lénárt András fotóit Simon Petra készítette.