Hárman a tutajon

Jack London szerint az ember feladata élni, nem pedig létezni: ha akad olyan film, mely e tézis cáfolhatatlan bizonyítéka, a Cukorsólyomban feltétlenül számításunkra lelünk. Ironikus, hogy Tyler Nilson és Michael Schwartz első moziját épp a nevezett író szellemisége hatja át, valamint több Mark Twain-és Golding-utalásra lehetünk figyelmesek – közös produkciójuk a szabadság friss levegőjét ereszti a tüdőnkbe másfél órán át.

Formabontó ötletekkel legfeljebb szórványosan találkozunk, a Cukorsólyomban ugyanis nem a téma, hanem inkább annak feldolgozásmódja nyűgöz le bennünket. Összeakad két eltérő habitusú karakter, perlekedésükből összezárás, majd életre szóló barátság lesz, örömük másra is átragad, így Nilson és Schwarz produkciója hamisítatlan „feelgood” darab, csak úgy sugárzik róla a nagyfokú optimizmus, illetve az összes akadályt ledöntő csupaszív hozzáállás, készítőik és fiktív szereplőik oldaláról egyaránt. Az illegális rákászatból élő, direktor-névrokon Tyler, valamint a bentlakásos intézetből menekülő (a valódi Down-szindrómás, Zack Gottsagen játszotta, plusz ugyancsak keresztnévazonos) Zak partnersége a buddy movie-k hagyományait eleveníti fel – a Cukorsólyom viszont ezen túl újabb műfajokba is belekóstol. Definiálhatjuk nevelődéstörténetként, ugyanis két periférián lézengő nímand döbben rá egymás iránti tiszteletükre, valamint sajátít el őket nemesítő, így a felnőttkor kapuján átlendítő érzelmeket. Vígjátékként szintén leltározható, Nilson és Schwarz gondoskodnak a hasfalszaggató, burleszkbe hajló pillanatokról, ugyanakkor a drámai zöngékkel bíró karakterrajzot sem maszatolják el, tehát ízig-vérig dramedyt alkotnak, ráadásul a befelé forduló, dühös Tyler és a szellemi visszamaradottsága folytán reflektálatlanul csellengő Zak valódi, külső utazáson vesznek részt, azaz a Cukorsólyom közel hibátlanul, belső átalakulásról egy autóút, illetve gyalogos-odüsszeia leple alatt beszélő road movie.

Nilson és Schwarz korántsem csak a kalandnarratíva, pontosabban az egzotikus útifilm nyelvén értenek. Bravúrosan ritmizálják a cselekményt, élnek jótékony hangnemkeveréssel, netán váltják a szomorú és oldottabb epizódokat, halászhajótól való köteles menekülésre ugyanúgy akad példa, mint tábortűznél dörmögött, óriási léttanulságokra, így a rendezőpáros keblére öleli az összes klisét, hogy valami elevenbe hatolót préseljen ki belőlük. Lőni, szabályokat biflázni tanulnak a hőseink, de legfőképpen önmagukról tanulnak. Míg Zak korán árvaságra jutott, addig Tyler imádott bátyja elvesztésén kesereg, a Cukorsólyom bátran navigál az enyhe traumafeldolgozás és a pozitív önkép kialakításának témái között – a southern gothic irodalmi-filmes tradícióit mímelve Tyler és Zack a kietlen lápvidék vízben úszó, motorcsónakon köröző, sárban dagonyázó véglényei, akik viszont szeretnének többek lenni, túlélés helyett valóban élni próbálnak.

Írhatnánk, hőseink a maszkulinitás kódjait fogadják be, például a fegyverhasználattal, csakhogy Nilson és Schwarz kreatívabb húzással élnek: a szökött Zack-re vadászó pártfogótiszt, Eleanor beemelésével ugyanis feminista látószög ékelődik a mesébe. Rendezőink ezen kívül úgy fogalmaznak, valójában mindhármukat összeköti a béklyózó reguláktól való szabadulás univerzális, bárki által ismert vágya, így a Cukorsólyom nemcsak egy barátság krónikája, hanem az első perctől az utolsóig az őszinte, patyolattiszta függetlenség himnusza. Óda három, senkinek nem ártó, pusztán jó élményekre vágyó, nyomorító közegükből távozni igyekvő átlagemberhez – Nilsonék olvasatában a mélydéli atmoszféra véletlenül sem csak fájdalom és tragédia gyűjtőhelye, végig ott pislákol benne a remény, különböző hátterű, szellemi és etikai nívójú figurák borulhatnak össze épp akkor, mikor a legkevésbé várnák.

E tekintetben a Cukorsólyom görbe tükröt állít az Amerikai Álom elé: lévén a szellemi fogyatékos Zak pankrátorként, vagyis a szórakoztatóipar alacsony termetű, fizikailag végképp nem rátermett fenegyerekeként próbál befutni, a jenki kapitalista ideológia kap igencsak pikareszk, mérhetetlenül groteszk jelleget. Sőt, e filmben tótágast állnak a rögzült férfiszerepek. Tyler piti bűnöző, Zak Down-kóros, az ex-rákász üldözői faragatlan suttyók, az intézetből szabadult fiú izomember-bálványa 10 éve leszolgált, régi dicsőségébe hiába kapaszkodó lúzer, sőt, még az intellektuálisan magas színvonalon álló Eleanor is bátran fejest ugrik a mocsárvidéki túrába, hátrahagyva domesztikált, ám túlságosan merev életvitelét, tehát a Cukorsólyom többosztatú, maszkulinitással és feminizmussal egyszerre bíbelődő underdog-portré saját boldogságukra törekvő és pontosan ezért roppant azonosulásra méltó periférialakókkal. Létezik a csillagos-sávos lobogó ideája, ám Nilson és Tyler szerint alulról, békaperspektívából érhető el a nagy álom. Egyszerre komoly, ugyanakkor habkönnyű tónusa folytán a Cukorsólyom így olyan korábbi indie-gyöngyszemek párja, mint A nyár királyai, a Taika Waititi jegyezte Vademberek hajszája, illetve A család kicsi kincse.

Giccset rendre hanyagoló vígdrámájukban a rendezők nemcsak a jószerivel önmagát alakító Gottsagenből hozzák ki a maximumot – Shia LaBeouf hatalmas lelkesedéssel fordít hátat a mainstreamnek, csakúgy, mint az Eleanort megszemélyesítő Dakota Johnson, a Cukorsólyom (mely az eredeti fordításban Zak pankrátornevét, azaz a Mogyoróvaj Sólymot viseli) nyomatékosan színészként számít a jelenlétükre. Kiváló összjátékuk révén felhőtlen mókában részesülünk: bár generikus történetszövésű útifilmet készített, a rendezőpáros ügyel rá, hogy világos legyen, huszonéves férfiakból és nőkből is születhet rendhagyó, ám sosem diszfunkcionális család, felvetésüket korántsem csak a Halálos iramban-széria tar fejű, famíliamániás hústornyai visszhangozzák – a rendezőpáros épp e komolyan, előítéletmentesen, szeretettel kommunikált vezértétele révén okoz maradandó élményt.

Szabó G. Ádám

The Peanut Butter Falcon, 2019

Rendező: Tyler Nilson, Michael Schwartz

Szereplők: Shia LaBeouf, Zack Gottsagen, Dakota Johnson, Thomas Haden Church, Bruce Dern