tiszatáj | 2022. május 24.

Hamupipőkék

LÁNYOK DUBAJBAN

SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA
Mindig érdekes, ha valamelyik kelet-közép-európai ország populáris kultúrájából üzenet érkezik hozzánk.

A Lányok Dubajban a lengyel tömegfilm új darabja, tehát érdemes helyi érdekeltségei alapján nézni, de éppen mivel a populáris közegben helyezi el magát, nemzetközi tanulságai is lesznek. A két és fél órás játékidőbe több film ígérete van belezsúfolva, úgyhogy a néző nemcsak a gazdag kivitelezés, a helyszínek válogatott glamúrja, hanem a többfunkciós jelleg miatt is kapkodja a fejét. Itt van mindjárt az a társadalmi küldetés, amely nagyon méltányolható módon jól láthatóan vezérelte az alkotókat – általában nem szabad bedőlni a főcímek elején található feliratoknak, itt azonban ezek súlyosan hangzanak: „nyomozati és bírósági anyagok felhasználásával készült”; aztán zárásként egy statisztikát láthatunk a külföldre és ott szexmunkára kényszerített lányokról. Efféle szerepet természetesen a szórakoztató alkotások is vállalnak, gondoljunk a magyar Coming outra vagy sokfajta televíziós sorozatra. Itt azonban a fentebb említett lányok sorsa nagyonis lengyel, és hát törvényszerűen kelet-közép-európai indoklást kap: a Szczecinből, az ország északnyugati részéből származó főszereplő (Emi szerepében Paulina Gałązka) szegényes körülményei szorításából akarna menekülni a szépségiparba, majd a fővárosba, később pedig Dubajba. Talán van jelentősége, talán nincs, hogy a lány az országnak pontosan az ellenkező sarkából származik, mint ahogy az elmaradottságot középpontba állító filmekben megszoktuk: ha szegénység, akkor általában délkelet szerepel a történetekben, és az ottani, kétségtelenül számokkal megmutatható leszaladás. A hasonló karriertörténetek – mert a Lányok Dubajban ilyen – meg szokták mutatni, amint a szereplő elindul a margóról, a társadalmi perifériáról, vidékről vagy munkáskörnyezetből, ez elég természetes (lásd Fleshdance és még sok-sok film), de itt a gyökerek mélyebbre nyúlnak: a lengyel kisvállalkozások, a lengyel családeszmény és más társadalmi tényezők felé.

Emi és társai sorsában tehát felvillan minden elnyomottság és minden remény, ami a régiónkat sújtja és vezérli. Az Emi segítségével begyűjtött lányok tulajdonképpen mindegyike kényszerek hatására cselekszik, de csak egy mondja ki közülük a film végén összeállított interjúsorozatban, hogy sorsuk megítéléséhez vegyük számításba annak a férfitársadalomnak a törvényeit, amelyek alapján a filmben elemzett húspiac működik. A felemelkedés reményével működtetett erőszakszervezet módszereit látjuk, amelynek Emi és üzlettársai a kiszolgálóivá válnak. Egy szerzői ihletésű filmet továbbá illik dramaturgiailag pontosabban megszerkeszteni, egy társadalomjobbító igényekkel fellépő történet nem abból a pontosságból meríti az erejét, amelyet epikai hitelnek neveznek. A Lányok Dubajban azonban minden eresztévében recseg-ropog: a szereplők húzásait ügyetlenül indokolja, emiatt a jelenetek sokszor ellentmondanak egymásnak, vagy zavaró rímek keletkeznek közöttük – a főszereplőnő Bartek nevű udvarlója teljesen hihetetlen módon bukkan fel Lengyelországból, tisztázatlanok a lánykereskedő-megbízók dolgai és még sorolhatnám. Sajnos gond van a szereplők egyénítésével is: nem tudom, ki hogy van vele, de én sok jelenetben alig tudtam megkülönböztetni a már többször említett Emit és Mariannát (Katarzyna Sawczuk; a kettejük közötti viszonyok mintha ugyancsak zavarosak lennének).

A film ugyanakkor azért nem áll a megszomorítottak és megalázottak oldalára, mert a nagyközönség felé tekinget, amelynek kiszolgálását némi kukkolással és sok látványos jelenettel gondolja kiszolgálni. Innentől a glamúrfilm logikája lép működésbe: ha egy a társadalom felső rétegei felé törekvő lány szerelembe esik, akkor mellette csakis zavarbaejtően gazdag fiú bukkanhat fel, mint a már említett Bartek. Őt a film kényszerű módon teljesen szédültnek mutatja be, mert különben rá kellene jönnie, hogy a barátnője milyen szerepet vállal a finomkodva szépségiparnak nevezett üzletágban – ha viszont ez utóbbira a fiú szülei ismerik fel, annak a vége mindenki számára kínos jelenet kell hogy legyen, és ebbe a mindenkibe most sajnos a nézőket is bele kell értenünk. Nehéz tehát két urat szolgálni: egy film ezek szerint nem lehet egyszerre úgy igazából társadalomkritikus, és nem mutogathatja a moziba álmélkodni betérő középpolgároknak a szép yachtokat és a kivétel nélkül szép embereket. A film szerencsére nem jut el a „ugye a gazdagok boldogtalanok”, a „látjátok, mit érnek a pénzükkel” lapos igazságaiig, de nem áll messze tőlük.

A filmet feszítő ellentmondásokat talán két alkotójának útja mutatja meg. A rendező Maria Sadowska 2012-ben jelentkezett a Nők napja (Dzień kobiet) című filmjével, amely a maga középfajú eszközeivel mutatta meg a lengyel társadalom egy kis részletét: egy dolgozó nő munkahelyi gondjait és boldogulását. A Lányok Dubajban sokkal nagyobb szabású vállalkozás, amely az első film fényében nagyonis jól áll a rendezőnek, de alig bírja el a rárakott terheket. A másik példánk Mitja Okorn, a forgatókönyvíró, aki elképesztő pályát járt be az elmúlt szűk két évtizedben: szülőhazájában Szlovéniában meglehetősen jól fogadott művészfilmet rendezett, majd lengyel sikergyárossá vált – két területe a szingli- és a Mikulásfilmek. Kockázatvállaló és sikeres emberekről van tehát szó, akik szívesen közlekednek a filmkultúra különböző rétegei között.

A Lányok Dubajban vakítóan szép kulisszái tehát sok szenvedést és nyomorúságot takarnak – kívül közönségboldogító szédület, belül pedig csupasz Kelet-Közép-Európa.

Szíjártó Imre



Lányok Dubajban (Dziewczyny z Dubaju), lengyel film, 2022.

Szereplők: Paulina Gałązka (Emi), Katarzyna Sawczuk (Marianna), Katarzyna Figura (Lady D), Giulio Berruti (Sam), Józef Pawlikowski (Bartek)

Forgatókönyv: Mitja Okorn, operatőr: Arthur Reinhart, vágó: Paweł Witecki.

Rendezte: Maria Sadowska