Demóna

A klasszikus mesék mo­der­nebb és realisztikusabb kön­tös­be öltöztetésének holly­woodi trendje (ld. Hófehér és a vadász) elérte Csipkerózsika történetét is. A Disney saját, legnagyobb gonosztevőjét (az 1959-es rajzfilmből) formálta át az új, élőszereplős változat elkészítéséhez, és ebben az egyetlen igazán jó húzásuk az volt, hogy a főszerepet Angeline Jolie-ra osztották.

Demóna egy tündér, aki beleszeret egy férfiba az országával határos királyságból – ez a férfi azonban elárulja, és megcsonkítja, hogy király lehessen. Demónában harag és bosszúvágy korbácsolódik fel, és amikor a királynak lánya születik, felbukkan a keresztelőjén, és megátkozza: 16 éves korában halálszerű álomba zuhan majd, amiből csak az igaz szerelem csókja ébresztheti fel. Ám ahogy a megfeketedett lelkű tündér az évek során figyelemmel kíséri a cseperedő kislány sorsát, óhatatlan is ébredezni kezdenek benne az anyai ösztönök.

Jolie kérlelhetetlenül uralja jelenlétével a filmet. Nem pusztán arról van szó, hogy színésztársai nem igazán kapnak lehetőséget a kibontakozásra (mind túlságosan egyszerű, felületes karaktereket játszanak, a gaz királytól az irritáló komikus mellékzöngékig), és nem is arról, hogy még a kapott kevéssel sem tudnak mit kezdeni: Jolie tényleg magáévá tette a szerepet, sugárzik belőle az erő és a méltóság.

Pedig túlságosan nagy lehetőséget nem kapott ő sem, hiába van szinte egyfolytában ott a vásznon. Demóna pálfordulásai éppen olyan esetlenek, mint a film teljes, elkapkodott, folyton meg-megremegő narratív szerkezete, transzformációja tündérből boszorkánnyá, majd pedig vissza, ezért érdektelen és hatástalan. Ahhoz képest, hogy egy megváltástörténetről van szó, Linda Woolverton forgatókönyve túlságosan könnyedén, mintegy mellékesen veszi a karakter fejlődésének és a konfliktusok leküzdésének akadályait. Kidolgozatlanok a cselekmény súlypontjai, felületesek az érzelmi síkok, a motivációk pedig szinte hipp-hopp rendeződnek át, pusztán azért, mert a játékidő adott pontján már éppen eljött az ideje egy fordulatnak.

Kár, mert a klasszikus történetnek a gonosz szemszögéből való elmesélésében nagyon is lett volna potenciál, és alapvetően a sztori sem lett volna rossz, ha értőbben kidolgozzák – de persze, a Disney-ről lévén szó, Demóna soha nem is válik igazán gonosszá. A film középső harmadában fekete ruhát visel, némileg ritkábban mosolyog, birodalma pedig kissé sötétebb képekben jelenik meg. Ez a gonoszság maximális foka a Demónában – nem csoda, hogy soha nem kerekedhet katartikus megváltástörténet egy olyan karakter történetből, aki soha nem is kárhozott el. Inkább csak bepipult, és hisztizett egyet.

Ez pedig már a rendező hibája is. A vizuális effektusok világából érkezett, elsőfilmes Robert Strombergnek láthatóan semmi érzéke nincs egy mesés fantasy-eposz levezényléséhez. Szinte csak a tájat, a kastélyokat, az erdőket pásztázó CGI-vágóképekben van lendület, minden más, legyen szó akár akciójelenetről, akár egyszerű dialógusról, akár a sztori egy jelentős fordulópontjáról (mint mondjuk Demóna elárulása), lapos, és rettenetesen alulinspirált. Stromberg eszköztárából hiányoznak azok a megoldások, amelyekkel át tudná adni egy katartikusnak szánt jelenet erejét. Egyedül James Newton Howard zeneszerző képes néha egy kis mesés spirituszt és kalandos grandiózusságot kölcsönözni a filmnek, de Angelina Jolie-val ketten még kevesen vannak ahhoz, hogy élvezhetővé tegyék ezt a másfél órát.

Rusznyák Csaba

Demóna (Maleficent) 
színes, magyarul beszélő, amerikai fantasy, 97 perc, 2014 

Rendező:
Robert Stromberg

Főbb szereplők:
Angelina Jolie
Elle Fanning
Sharlto Copley
Lesley Manville