tiszatáj | 2021. november 17.

Egy törékeny elme örök ragyogása

SPENCER

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Néha jobb feladni a járatlan ösvényt a járatlanért: Pablo Larraín harmadik angol nyelvű produkciója (korábban: Jackie, Lisey története) a chilei direktor tengerentúli karrierjének csúcsa, részben unikális perspektívája miatt – sokadik fásult Diana-életrajz helyett a biopic-szál a legkevésbé fontos kérdés…

Gyilkosságra vetemedő Travolta-imitátor (Tony Manero), tengerparti faluba űzött-zárt bukott papok (A klub) után a direktor épp most nyújtja legvaskosabb foglalatát dél-amerikai szerzőiségének: örökké az elnyomás, valamint az egyre halványabban derengő szabadság ideái hozzák lázba és úgy tűnik, a Spencer az első olyan angol nyelvű produkciója, amely semmiféle engedménnyel nem csökkent problémafelvetésén. Míg a Jackie címszereplője férje, az orvul lelőtt JFK Camelot-örökségét igyekszik visszaállítani hatalmas lelki nyomás közepette, vagyis az Egyesült Államok mitológiaképző szerepét erősíti meg, addig a Windsor-házban csatangoló Lady Diana pont fordított utat jár be – foggal-körömmel szabadulna az ancient regime-től, önállóságra törekszik, így a Spencer a dicső nemzetállami királyság-vízióra rázza a fejét. Beépülési kontra elszakadási vágy: Larraín két nőalakja ilyen problémákkal szembesül.

Cseppet sem véletlen a nyitóinzert: mesét láthatunk egy valódi tragédiából csaknem két órán át, vagyis Steven Knight szkriptje fikciós eszközökhöz nyúlva, de a királyi család, illetve a benne élők esszenciáját párolva regél a fiatalon elhunyt walesi hercegnőről. Radikálisan új perspektívát választ, a Spencer nyomatékosan revizionista, sosem tradíciótisztelő mű, Larraín és írópartnere mintha direkt nekimennének II. Erzsébet kövült normákkal bástyázott nemesudvarának saját, haladó szellemű nőalakjukkal. (Pikantériaként maga Knight is több nők elleni erőszakot visszautasító filmet jegyzett a Gyönyörű mocsokságoktól az Eastern Promisesig.) Feminista darabot kapunk, újfent egy kétdimenziós rajzot mellőző, hús-vér, árnyalt karakter lépéseit figyelhetjük. Mélymerülés bontakozik ki, a Spencer lenyűgöző, intenzív szubjektivitással operáló tudatdrámaként Diana impresszióira fókuszál, gyakran csalókának ható észleleteit monitorozza – bárki számára érthető a kevéssé cselekmény, inkább zömmel karakterorientált pillanatkép, univerzális erkölcsi kérdésfelvetésekkel él a sztori, véletlenül sem egyfajta uradalmat fényező dokumentum a jussunk a sandringhami birtokon töltött éves (jelen esetben 1991-ben történt) karácsonyi ünnepségről.

Larraín teljesen más irányban tapogatózik. Belső vívódást hangsúlyoz, jelesül Diana pánikrohamaival van elfoglalva, helyesebben az uralkodóház által kiközösített, túlságosan modernnek vélt családtag lelki tortúráját ábrázolja zseniálisan. Vacsorajelenet fordul ingatag, nyomasztó tévképzetbe, egyre hangosabban zúgó moraj lép a harmonikus csend helyébe, Jonny Greenwood zeneszerzői tevékenysége hegedűt, jazzfutamot léptet nászra a címszereplő mind lényegesebb dezorientációjával. Pszichodrámaként leltározható a Spencer. Zörejkészlete, többször premier plánokra, netán távolságtartó totálokra összpontosító formanyelve zokszó nélkül perifériára helyezi az életrajzi filmekhez nőtt klasszicizmust, a királyi család mikroagresszióin, illetve a kicsinyes cseleket, pitiáner durvaságokat egyre nehezebben viselő, de csak azért is, az utolsó pillanatig dacoló, méltóságát végsőkig őrző Dianán állapodik meg a narratív szabályokhoz félig ragaszkodó, ugyanakkor ezeket óriási lendülettel ízekre szedő elbeszélés. Végképp rádöbbenünk: ugyan női passió kockái peregnek a szemünk előtt, az elnyomás, majd a belőle fakadó, egyre jobban visszautasítandó frusztráció több, erkölcsi tartással bíró néző rokonszenvére pályázhat.

Ilyenkor látjuk a totális diadalt – a Spencer centrális kérdése Lady Diana helytállása, ragaszkodása olyan értékekhez, mint az anyaság, jelesül a kiskorú Vilmos és Harry hercegek óvása, míg Larraín a királyi famíliát ódon szabályokat biflázó, maradi, nézeteltérés esetén rögtön támadó falkaként ábrázolja, így e karaktertanulmány a merev struktúrákat leváltó individualizmus-emancipáció tökéletes lenyomata. Geometrikusan rendeződnek a bokrok, kastélyok, aranyozott képkeretek, díszes, pirosló folyosók sorjáznak, még a karácsonyi vacsora is napra beosztott, fémládában szállított, például garnélafélékből áll: tort ül a rigorózus beütés, egyre reménytelenebbnek látszik a szebb napokért vívott harc, a Spencer nemcsak idegenítő zenével, kibillentő neszekkel, vagyis az audiális szférával, de térbeli-vizuális szimbolikával is jelöli a talajvesztett Diana próbáltatásait. Hősünk kizökkentsége ráadásul újabb nyomatékot kap – lévén a hercegnő jóformán egyik sokktól botladozik a másikig, többször egyetlen hű szövetségese, vagyis az öltöztetője jelenlétében sem lehet biztos és noha a Diana sorstársaként metaforizált, VIII. Henrik sovinizmusaként felségárulónak bélyegzett, majd vérpadra küldött Boleyn Anna kísértő szelleme a didaxis rémével fenyegeti a mozit, valójában nem lóg ki a lóláb. Larraín nagyszerű lélektani drámát alkot és hű is annak stílusalakzataihoz. Víziói, elmetrükk-látomásai hibátlanul szolgálják a történetet – a Spencer egy monarchisztikus pszichoterror alatt roskadozó fiatal hölgy portréja.

Kristen Stewart tökéletes a szerepben: élete alakítását nyújtva navigál Diana hercegnő elmeútvesztőjében, rég lehámlott róla az Alkonyat-franchise naiva-szerepköre, immár az Olivier Assayas jegyezte A stylist terepén járunk, mi több, nemcsak a színész, de a rendező Stewart védjegyeire is figyelmes lehet a publikum. A Spencer – jóllehet, tudatlanul – mintha a sztár rövidfilm-direktori koronaékkövére, a 2017-es Come Swim avantgárd-szürrealista, ugyancsak mentális betegséggel, veszteségfeldolgozással ügyködő „mindfuck”-jára utalna, vagyis Stewart több fronton is győzedelmeskedik, hihetetlenül tehetséges rendezőből immár hivatalosan árnyalt figurákban utazó aktor-nagysággá emelkedett, plusz egyetlen fals rezdülés nélkül finomhangolja Diana manírjait, felsőosztálybeli brit akcentusát, görnyedt vagy szálfaegyenes testtartását, kétségbeesetten nyíló, majd határozottan csukódó ajkait. Traumatizált fiatal nőként ugyanolyan kikezdhetetlen, sőt, eszköztelen, bölcs, mint talpra álló feminista ikonként. Noha a Spencer korántsem részletezi az Andrew Morton írta Diana igaz története – saját szavaival bizonyos passzusait e sajátos hangütésű tündérmesében (fizikai önkínzás, a Dianára kellemetlenségként tekintő, rendőrségi adókat bevető windsoriak), egy szó szerint húsba metsző drótvágó-pillanat vagy a székesegyháznál gyerekeket, nincsteleneket üdvözlő Lady Di fragmentumai rendkívül közel hozzák a Szívek Királynőjét. A lányt, aki otromba, érzéketlen visszautasítottságát mások iránti, őszinte hálával törleszti, és aki hiába útkereső-tétova (a nyitány benzinkút-szcénája rögtön Diana fizikai-lelki elveszettségét hangsúlyozza), babot, chipset, halat falatozó, sört vedelő melósok szimpátiáját is rögtön elnyeri.

Ködbe burkolt, sötétben játszódó periódusaival a Spencer egyfajta gótikus horrorként vagy kísérttörténetként ugyancsak definiálható. Főalakunk néha lobogó kabátban, világból száműzöttekhez hasonlóan fehér lepelben kóborol, Diana újfent nem tudja, hová mehetne, kinek a vállára hajthatná a fejét, mit reagálhatna, sőt, a film autoritás-ellenességét nyomatékosítandó még egyenruhás brit rendőrökkel („bobby”-kkal) is találkozik, de nem adja fel, kitart – vagyis eszében sincs lelketlen kísértetté, félemberré válni. Csupán II. Erzsébet és kompániája testálná rá a passzív szerepkört, de valójában épp az elitizmus reprezentánsai képtelenek túllendülni a múlton („Nincs jövő, a múlt és a jelen pedig egybeolvadnak.” – okítja fiait a hercegnő), ők egyeznek bele, hogy „bankjegyportréként végezze az arcuk”, vagyis a Spencer némileg az áldozathibáztatás, gázlángolás ijesztő pszichológiai kórképe, melyre gyorsan ráismerhetünk a #MeToo-érában. Igaz, Larraín (voltaképpen Dianához hasonló kívülállóként, brit belügyekbe avatkozó baloldali chileiként) néha túllőni látszik a célon, de sem a fácánhoz beszélő, sorsát összegző hősnő, sem a rókavadászat maszkulin tekintélyfitogtatással felérő (mi több, a puskát szorongató Vilmos miatt gyermekek lelkét is rontó, az új generáció jövőképét destruáló) ceremóniájába besétáló főhős nem buknak el a giccs késélén. A régi szülői házba pozícionált, tovaszállt gyermekkorra reflektáló finálé ugyanis briliáns kontrapunktként hozza el a hőn áhított katarzist.

Claire Mathon, a Portré a lángoló fiatal lányról operatőre gyakran (valamelyest Larraín előző dobása, az Ema szexfilm-musical-melodrámája örvén) mozgásformákba kódolja Diana aktuális lelkiállapotát csömörfilmbe illő WC feletti összeomlástól szántóföldön, mezőn lepergő futáson át korhadó lépcsős, esetleg falhoz tapadó, sokkba forduló múltidézésig. Házasságra lép fizikai és mentális erőpróba, a Spencer újfent nem a Stephen Frears-féle A királynő vagy a Netflixen sikert sikerre halmozó A korona örököse. Virtigli impresszionista betétekkel rendelkező mestermű, Diana végső, tántoríthatatlanságra utaló, horrorba illő madárijesztő-epizódot felülíró rohanása érzékeny húrokat pengető, friss oxigént tüdőbe juttató zárlat, ellentmondást nem tűrő istenhozzád a királyi család pitiáner (ld: jóllakottságot súlyozó mérleg) rendelkezéseinek.

Nyugodtan potyoghatnak a könnyeink az utolsó 10 percben: az All I Need Is a Miracle (a fáma szerint a Lady in Red volt a hercegnő kedvenc slágere – igaz, annak líraisága kevésbé passzolna az optimista örömbefejezéshez) popritmusa építészeti allegóriaként is bravúros, csodálatosan dúcolva alá a zárt, klausztrofób terekben raboskodó, végül a szabad ég alatt madárként repülő/ fiaival Porsche-kabrióban száguldó Diana öntudatra ébredését. Bár tudjuk, 1997. augusztus 31-én a mese szomorú véget ért, a Spencer a jövőbe bizakodóan tekintő és pontosan emiatt másokra jótékony hatást gyakorló – regulakövető mesterszakácsot és őrnagyot is helyreutasító –, önállóságát vezetéknévvel vállaló nő emlékét betonozza be kislányok, fiúk, ifjak, középkorúak, idősek, középosztálybeliek, munkások, értelmiségiek hosszú nemzedékének, egyetlen pontos Temze-beállításban.

 

Spencer (2021)

Rendező: Pablo Larraín

Szereplők: Kristen Stewart, Timothy Spall, Jack Farthing, Sean Harris, Sally Hawkins