A TEÁZÓ
A terasz első asztalnál keresztbe tett lábakkal, vakítóan fehér trikóban, kényelmesen hátradőlve ül az igazgató. Mobil a kezében. Fiatal, jóképű, fekete hajú férfi, nem tagadhatja a gondos családi hátteret, hogy két kisgyerek édesapja, lassan pocakosodik.
– Vársz valakit? Leülhetek? – kérdi a nő. Másik három szék támlájával az asztalnak döntve.
– Nem várok senkit, de hamarosan indulok. Leülhetsz, persze.
A város, se kicsi, se nagy. Nagyváros árnyéka rajta, amitől még kisebb, még szegényebb.
Július vége, kánikula. A tér átépítés alatt. A prefektúra előtt zöld hálóval lezárt szakasz, rálóg a színház előtti parkra. A munkálatok miatt a főbejárat lezárva. A kávézó mögött tömbházakkal körbezárt, kis, parkosított játszótér, két nagy szomorúfűz, kukák, néhány parkolóhely. Az autósokat sorompó zárja ki. Idén a térről hátra költözött a terasz, tiszta rálátással a játszótérre. A szép, barokk épület árnyékot vet a vendégre, aki nyugodtan issza a kávét, a sört a hűvösben, a gyerek a szeme előtt játszik, ha billen a mászókán, az anyja ugrik, döng a dobogó deszkázata.
– Mi van itt? Mintha most nyitna a kávézó – néz végig a nő az asztalokon. Egy árnyékos asztalnál három férfi, nyolc-tíz másik üresen, négy oldalról körbeborítva székekkel. Déli fél egy, hétköznap. – Ezek így várják a vendégeket?
– Ja. Súlyos – néz fel az igazgató a telefonból.
– Ezt legalább leveszem – billenti óvatosan a nő a bal oldali szék támláját. Vaskeretben fa, nehéz darabok. Az igazgató kezében mobil, ballal a negyedik székért nyúl, hogy segítsen.
– Na, így. A többinek háttal ülök, nem látom – helyezkedik el a nő.
Szemüveges, hosszú arcú, nyurga fiú a pincér, rövidre nyírt hajjal, koptatott farmernadrág rajta, csípőn széles öv tartja. A nő kávét kér, közepest, szokás szerint.
– Gábor, kihozod a kulcsot, kérlek? – mondja az igazgató.
– Persze – fordul sarkon a pincér.
– Még egy cigit elszívok – bont új csomagot az igazgató. – S hogy vagy?
A nő nevet.
– Jól. Hallottál engem valaha panaszkodni?
– Az jó. Milyen jó most a munkásoknak – néz a férfi a fűzfa alatt némán ebédelő román burkolókra.
– Harminc fok fölött lesz ma. Ne irigyeld őket. Ennyi a szünet egész napra.
– Azért mondtam, hogy most.
Két fiatal lány közeledik, széles keretű napszemüveg, kalap, combokat villantó, merész rövidnadrág mindkettőn. Az igazgató hosszan bámul utánuk, ahogy eltűnnek a kávézóban. Nem telik két perc, jönnek kifelé, vonulnak a parkolón át kihívóan, merészen, tudják, a fél világ őket nézi.
– Csinos őzikék – jegyzi meg a nő.
– Ja – nyomja el cigarettáját az igazgató. – Nem hiszem, hogy egy kulcsra ennyit kell várni!
Érkezik a pincér a kávéval. Elegáns, udvarias mozdulattal a nő elé csúsztatja.
– Üüümmm… – szagol a levegőbe a vendég. – De jó az illata.
– Gábor…A kulcs!
– Igen, máris – fordul a pincér fiú.
Kis, fekete távirányítóval a kezében tér vissza, ami az udvart záró sorompót emeli.
– Nyithatod is – mondja az igazgató és bevágódik az asztal mellett parkoló bordópiros Skodába.
– Indulhatsz, mire odaérsz, nyílik válaszol a pincér. Kezét hosszan előrenyújtja, hogy ellenőrizze, látja-e az érzékelő. A sorompó megmozdul. A Skoda burran, irányba fordulnak a kerekek.
A parkolóban férfi állítja meg az igazgató autóját, beszól az ablakon. A Skoda megáll, a férfi bekönyököl a lehúzott ablakon, lábánál kicsi gyerek. Két perc elteltével a kisfiú a nadrágszárát cibálja.
– Apa, apa, menjünk már!
A pincér áll, kezében a távirányító. Leengedi a kezét, csípőre teszi, testsúlyát a hátsó lábára helyezi, úgy várja, mikor gurul indul végre a Skoda türelmetlen gazdájával. Felnéz a toronyórára, majd végig a teraszon. Felméri, hány vendég, hány üres szék. Eddig a pulton a rendelés, amit ki kell hoznom, gondolja. A két férfi búcsúzik, Skoda morran, sorompó emelkedik.
– Nem hiszem, hogy ennyit kell várni egy kulcsra! – néz a nő a pincérre, aki dolga végeztével indul a bárhoz.
– Körülbelül – fordul vissza a fiú.
– Nem körülbelül, hanem pontosan. Már csak én kellett volna csapkodjak: hol a kurva kávém, hát mennyit kell várni rá, báros ez a gyerek vagy kapus? – nevet a nő.
A fiú mosolyogva tűnik el az ajtó mögött. A nő a Skoda után néz: piros féklámpák, puhán leenged mögötte a sorompó.
Tamás Kincső
