ÉLETVESZÉLY
A várost szegélyező dombon erdő. Ültetett erdei fenyő, hosszú, sudár törzsek, gyér aljnövényzet, lemezekben hulló, barna, gyantás kéreg. Az erdő szélén piros-fehér, tetraéder alakú oszlop, közepén létra, csúcsán fehér elemek. A hajdani nagy tányérokat keskeny, vertikális neoncsövekre emlékeztető darabok helyettesítik. Az oszlop három méter magas merev acélkerítéssel védve, konténerforma trafóház zúg. A lakattal zárt bejáraton táblák: munkavédelmi felszerelés, bakancs, kesztyű, biztonsági hám kötelező, dohányozni tilos, idegeneknek belépni tilos, szemetelni tilos! A zárat magas, erős román férfi nyitja. A kollégájával érkezik felszerelni a legújabb erősítő alkatrészt.
Nagyvárosból jönnek, fehér, dobozos autóval. Havonta ellenőrzik az antenna működését. Decemberben harmadszor küldi a vállalat őket a dombra, a technika fejlődésével lépést kell tartani.
– Idd meg a kávét, addig kirakom a cuccot – szól az autóban, nyitott ajtóval dohányzó bajuszosnak. Csörög a bajuszos telefonja. A feleségével beszél. A gyerek intőt hozott az iskolából, az asszony képtelen hatni a kiskamaszra. Vitatkoznak. – Na, várj, hazaérek, ellátom a baját! Addig te csak hagyd békén. Mikor? Egy óra alatt végzünk, fél óra az út, legtöbb negyven perc. Igen, megveszem, amit kértél, hogy felejtettem volna el. Szervusz.
– Mi van? – szól ki a kolléga a kerítés mögül.
– Mi van, mi van…Tököm kivan! Ezek a mai gyerekek nem tudnak viselkedni, már azt se tudni, hogyan mondjuk. Ha szépen mondod, leszarják, ha kiabálsz, bőgve vonul el. Te még nem tudod, a tieid kicsik. Majd meglátod, képtelenség őket kordába fogni.
– Mi történt?
– Semmi, a szokásos. Múltkor én vagyok szülőin. A tanítónő panaszkodik, hogy a gyerekek gúnyolják egymást, ha kér valamit, ha utasít, feleselnek. Egymás kabátját leverik a fogasról, megtapossák, nem törődnek, nem tisztelik a másik holmiját. Egyikre rászól: vedd fel a szemetet, a válasz mi? Nem én dobtam el. Mit mond a tanítónő? Akkor is vedd fel. Mit válaszol erre a gyerek? Mi vagyok én, takarítógép?
A bajuszos dühösen elpöccinti a csikket, az üres kávés poharat a fűbe dobja.
– Általánosban azzal öltek, hogy otthon is a szoba közepére dobod az almacsutkát? Ha nem, az iskolában miért – mondja a magas, közben csatolja a védősisakot. – Hogy az iskola a második otthonunk. Utáltuk locsolni a virágokat, a vén, szemüveges osztályfőnöknő sopánkodott. Azt képzelte, oda lehet rakni kamasz fiúkat virágot locsolni, csak mert szolgálatosak. Na, az egyik nagyszünetben meglocsoltuk. Ki is száradt mind. Két kézzel fogtuk a szánkat, amikor a hetes komoly képpel kiállt a katedrához: Tanárnőnek tisztelettel jelentem, a növényeket meglocsoltuk. A lányok, persze, beárultak, igazgatóit kaptunk, amikor kiderült.
– Pedig másképp nem lehet, meg kell érteniük, hogy közösségbe járnak, a szabályokat be kell tartani. A mai gyerek más mintát lát, nem mint mi. Mi a kommunizmus alatt nőttünk fel, megtanultuk a rendet.
– Így van.
– Na, rajta. Csináljuk meg, s húzzunk erről a tetves dombról. Utálom, hogy mindig reggel érünk ide, amikor a nap sem süt. Csak a megfagyás.
– Igen. Rakhatták volna tíz méterrel odébb az antennát.
Zörren a bokor, kutya dugja ki a fejét. Női hang szólítja.
– Rexi!
A kutya kíváncsian néz az oszloplábak közt mászó férfira. Fejét oldalra billenti, farokcsóválva vakkant kettőt. A bajuszos hozzá szól: „Rexi!”, mire a kutya eltűnik a bokorban.
A nő kezében fekete szemeteszsák, az avarban matat, üres műanyagpalackot rángat elő a falevelek közül, lecsavarja a dugót, rátapos, bedugja a zsákba.
– Bună ziua! (Jó napot!) – köszön a férfiakra.
– Bună ziua! (Jó napot!) Faceți parte din vreun proiect? (Valami projektben vesz részt?) – kérdi a bajuszos.
– Nu. (Nem) – válaszol a nő kurtán és folytatja a szemétgyűjtést. Kiszáradt festékes dobozt, vastag anyagú, merev kesztyűt dob a zsákba.
– Cu mănușa aceea eu am vopsit stâlpii primăvara! (Azzal a kesztyűvel én festettem az oszlopokat tavasszal!) – mosolyog a bajuszos.
A nő nem válaszol, szétdobált kábelvégeket, virító, rózsaszín zacskót, elázott kartondarabokat gyömöszöl a zsákba. Amikor nem fér több, szólítja a kutyát.
– Rexi!
Hátára lendíti a zsákot és némán eltűnik az erdei ösvényen. Billegteti fenekét a szürke tréningnadrágban. A férfi nem képes levenni a szemét, amíg látja, közben kapaszkodik fölfelé, mert a társa mászik alatta. A létra mellé fog, megbillen, koppan a térde.
– Az anyád segges fajtáját… – mordul a nő után, miután visszanyeri egyensúlyát.
– Te! – szól a le a válla mellett a lenti kollégának. – Ezt a nőt se tanították illemre az iskolában, nem tudja, hogy ilyen segget nem viszünk dolgozó munkásemberek közé. Kész életveszély.
– Na, ja – mordul a lenti. – Haladj már…
Tamás Kincső
