Zatykó László ofm
70.születésnapjára
A fiúcska a parton ücsörgött. Kezében egy ág, amivel a vizet ütögette vagy inkább csak cirógatta. Úgy tűnt, mintha erősen koncentrálna. A külső szemlélő számára semmi értelme nem látszott ennek a tevékenységnek. De a szöszke gyerkőcöt láthatóan teljességgel lekötötte, amit csinált. Csak figyelte, ahogyan az ág vége eléri a vizet és egy apró ponton kitérőre készteti a folyót. Ott, a bot végénél kétfelé kell kerülnie a víznek, ami kicsit lejjebb már nem is látszik. Ha mélyebbre eresztette, akkor is csak azon a kis ponton érintkezett a víz felszínével, s hogy lejjebb, pár centivel mi történik, az nem lehetett látni.
Érintés, szünet, érintés. Paskolás, óvatos kéztartással, gyöngéden fogva az ágat. Annyira elmélyült játékában, hogy észre sem vette, mennyire elzsibbadt a lába. Testhelyzetet váltott, lehasalt, s úgy folytatta az ág és a folyó összeérintését. Nyár végi, kora őszi idő volt. A szél bele-bele kapott szőke tincseibe. A város zaja nem ért le a partra, itt csak a madarakat lehetett hallani, meg az arra járók beszédfoszlányait. A fiúcskát mindez nem zavarta, talán nem is hallott mindebből semmit, annyira lekötötte, amit csinált. Ritmus nélkül, mintegy véletlenszerűen cirógatta a vizet. Ide-oda tolta az ág végét a partra merőlegesen Próbálta ott, hol a víz már a partot súrolja, majd nyújtózott fektében, hogy a legtávolabbi pontig érhessen. Minden érintés más volt, úgy játszott a folyóval, mintha az is játszana vele.
Előrébb kúszott, hogy messzebbre érjen az ág végével. Karját kinyújtotta, amennyire csak tudta. Most már nem csak egy ponton találkozott a gally a vízzel, hanem néhány centis szélességben. Mit egy picinyke gát. A víz gyöngéden tolta az ágat, a fiú kicsit engedte, majd visszahúzta. Aztán megint hagyta, hogy vigye a víz, és újra vissza. Mennyire más ez, mint amikor csak szurkált az ág hegyével. Még lejjebb csúszott, hogy az ág még messzebbre úszhasson a folyóval. Felhúzta a folyással szemben, aztán engedte. Igyekezett a legnagyobb távolságot biztosítani az ágnak, amit most már csak két ujjával tartott, alig szorítva.
Egyszerre csak egészen kiemelte az ágat a vízből, a száraz végét mutató ujja hegyéhez illesztette. Ott fektében egyensúlyozott egy kicsit, majd beleugrasztotta a folyóba. A csobbanást, ahogyan az ág a vízbe ért nem lehetett hallani. Kissé elmerült, de nem egészen. Aztán úszott lefelé, békésen feküdve a víz felszínén. A fiú követte szemével, két kezére támaszkodva megemelte magát, amikor az ág már messzebb járt, majd feltérdelt és fel is állt, hogy ameddig csak lehet, láthassa, ahogy békésen ring a vízen és eltűnik a messzeségben.
Harangoztak. A gyerkőc megrázkódott és nekiiramodott, fel a parton a sétányra, s futásnak eredt a város felé. Még csak le sem porolta a ruháját, amikor az iskola portájához ért. Az öreg portás tettetett szigorral szólt rá. Merre kódorogtál már megint? Ő meg sem hallotta, csak szaladt, s még éppen beállt az osztály sorába, ahogy a kápolnából az étkező felé vonultak.
Máté-Tóth András
