„Vigyázz, el ne tanárosodj” – írta át a legendás és szomorú sorsot betöltött Cs. Gyímesi Éva Marcus Aureliust, a szellemileg leginkább felkavaró római császárt, aztán pedig 10 pontban, mintegy magának szóló tízparancsolatként foglalta össze azt, mi is kell ahhoz, hogy az ember tanár legyen. Nem jó tanár, hanem egyszerűen tanár: aki ezeket nem teljesíti, az nem való erre a feladatra.
Tizenkét éve tanítok a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s nagy szerencsémre már jóval előbb, kiadása pillanatában megismertem ezt az esszét (a Colloquium Transsylvanicum című kötetben jelent meg 1998-ban a marosvásárhelyi Mentornál, korábban pedig Széljegyzetek Marcus Aurelius címmel A Hét 1983. október 7-i számában – ez utóbbiról nem tudtam.) Nem állítom, hogy folyton ezeken a pontokon gondolkodtam, de gondolatvilágomat mélyen befolyásolták.
Azt hiszem, alkatilag képtelen vagyok arra, hogy pöffeszkedő fontosságot tulajdonítsak magamnak. Félig nevetve, félig a hajamat tépve olvasom az olyan szövegeket, amelyek mindegyre visszatérő három pontokkal és felkiáltójelekkel olyasmit próbálnak jelezni, hogy amit mondanak, az nem egyszerűen fontos, hanem egyenesen megfejthetetlen, miközben tulajdonképpen azt próbálják az olvasóba belevésni, hogy a szerző mindent tud, annyi mindent, hogy maga sem bírja végigmondani. Ugyanígy viszonyulok az olyan emberekhez, akik problémátlanul hiúk vagy gőgösek.
Nem követek el felkavaró őszinteséget, ha bevallom: hiú vagyok. De magamat mindig megpörgetem, ha kell (és mindig kell), s hogy más mondja, még azt is eltűröm. Ezért aztán azt remélem, képtelen vagyok arra is, hogy bebetonozzam magam egy szerepbe, s úgy járjak-keljek, mintha én lennék minden pedagógusok gyöngye vagy inkább gyöngyfüzére.
„Miért pontosan ezt a pályát kell (…) választanod?” – kérdezi Cs. Gyímesi Éva a 2. pontban. Nos, nem én választottam. Amikor végeztem, a Kriterion Könyvkiadóhoz kerültem szerkesztőként. Egyik évfolyamtársam, aki viszont az egyetemre került, Párizsban doktorált, s emiatt nem tudta minden óráját megtartani, engem kért meg, ugornék be helyette. Neki viszont egyre több dolga akadt, végül ott is maradt, ezért aztán „végleges helyettesítő” lettem. Mondhatom tehát, hogy a pálya választott engem, nem én a pályát. Azóta máson sem igyekszem, mint „benne önmagamat választani”, ahogy a 3. pont mondja.
Mint mindig, magamra figyelek (erről már csak azért sem tudok lemondani, mert az a pálya, amit viszont én választottam magamnak, az írói élet, ezzel jár, legalábbis én így képzelem Nádas Péter nyomán), de soha nem úgy, hogy kizárólag magamra, hanem mindig úgy, hogy mindazzal az iróniával együtt, amelyet viszont Esterházy Pétertől tanulok. Távolítok tehát, kívülről figyelek magamra; ahogy Nietzsche írja a művészről, „mint az a mesebeli szörny, aki megfordíthatja szemét, és önmagát nézheti; most egyszerre szubjektum és objektum, egy személyben költő, színész és néző.”
Mi tagadás, vannak ripacs hajlamaim (a színész, az más, az Robert de Niróval kezdődik), s ezeket arra használom, hogy elevenné, zizegővé tegyem a szemináriumaimat, olyan személyessé, amennyire csak lehet, hogy a diákokat bevonjam abba, amiről beszélek, s ne azt érezzék, itt valami megközelíthetetlen s tulajdonképpen embertelen tudás birtokosa beszél, egy kulturális viaszmúzeum őre. A kultúra az, amikor képtelen vagy aludni, mert nem érted, ez a szerencsétlen Caravaggio miért a saját arcát festette meg a Góliát levágott fejeként; amikor folyton azon gondolkodol, hogy is van az, hogy „villámlik, mennydörög, ez tényleg szerelem.” Tanári életemben akkor voltam a legboldogabb, mikor egy könyvbemutatón Pilinszkyt idéztem („én félek, nem tudom, mi lesz, ha álmom újra fölvet”), s egy félév múlva egy dolgozat ebből az idézetből indította az elemzést.
A kultúra asszimilációs folyamat, tehát idő; a bolognai ostobaság – másképp nem tudom nevezni azt a „módszert”, amely szolgaian alkalmazkodik a mai rohanáshoz – éppen ezt nem érti semmi szín alatt. Ezért nem hiszek a végeérhetetlen könyvészetekben, a „felhalmozott tudásban” – a tudás azért tudás, és nem kamra, mert kreatív tud lenni, kombinatorikus és kalandvágyó. Attól még senki nem lett okosabb, hogy divatos elméleteket próbált bemagolni.
A tanár legszentebb feladata, hogy megérintse a diákokat önmagával, s ennek az „önmagának” a révén a kultúrával. Nem szabad dölyfösnek, arrogánsnak, macsónak lennie, hiszen egy meggondolatlan gesztussal örökre elzárhat egy fiatal s még nagyon sebezhető embert egy egzisztenciális tapasztalattól. Sőt: a tévedéseit is vállalnia kell, bevallania valamiképpen, s így érzékeltetnie, hogy ő is ember, egy pozíció, egy szerep betöltője csak, nem emblémája vagy páratlan képviselője. Aki szégyenkezik emiatt, és folyamatosan bizonygatni kíván valamit, az vonuljon vissza, méghozzá lehetőleg sürgősen, a dolgozószobájába.
A tanár nem valamiféle kredit- vagy pontrendszer bajnoka, vagy ha igen, az kizárólag a személyes pontok rendszere lehet, azoké a pontoké, amelyeket a diákoktól kap nevetés, összekacsintás, visszautalás formájában (lásd Pilinszky). Nem az a jó edző, aki a vb döntőjére hajt, hanem aki a játékosokat hajtja a vb-döntőre; aki tudja, hogy hiába volt csodálatos játékos, ha most a dicsőségre figyel; aki mindennel számol és mindenben reménykedik, de semmit nem magának és magáért vár el.
A jó tanár magára figyel, de csak azért, hogy másokra figyelhessen.
Demény Péter
Kép: barkaonline.hu
