NINCS TÖBB, MINT A SAJÁT MŰ SZOLGÁLATA
Szüret és betakarítás után, így ősz derekán napirendre kerül a számvetés, mire jutottunk ebben az évben, ebben az évszázadban. A kalendárium nagy fordulói előtt természetes a leltár, mink van, mit viszünk a kofferünkben át a jövő századba, évezredbe. Mitől búcsúzunk fájdalommal, és mitől örömmel, kiki foglalatoskodik a leltárral szenvedés és boldogság egyenlegével. Szívesen búcsúzunk attól a lehetőségtől, hogy a művészt meg lehet büntetni a művéért. Szívesen búcsúzunk azoktól az eszméktől is, amelyek ezt a lehetőséget támogatták, zászlóként lobogtatva a nemzet és az osztály fogalmát. Azért vagyunk művészek, mert nem szeretnénk mások lenni, mint amik vagyunk, olyan emberek, akik jobb óráikban műalkotásokat tudnak előállítani. Ennél tartósan csábítóbb mesterséget és életformát nem ismerünk. Keresünk valamit, ami sem nem hatalom, sem nem kiszolgáltatottság. Semmi hatalmat? Ezt nem mondanám. A műveknek, gondolatoknak, stílusoknak van áttételes hatalma, és ennél fogva felelőssége is. Nemes lélekben fogant eszmék voltak tömeges emberölések okozói. A lángoló szeretet valamely közösség iránt oka lehet a lángoló gyűlöletnek is más közösségek iránt. Valódi művész, csak kivételesen, és a szakmai erkölcsöt félretéve, tud közösségek mellett és ellen lángolni. Megesik, hogy némelyik alárendeli a művészetét közösségi elkötelezettségeknek, talán mert gyarlóságában a művész is szeret hozzátartozni valami nagy, meleg áramlathoz. Valahova odatartozni, hogy a többértelműség bélyegétől megszabaduljon, hogy sziklaszilárd legyen, hogy a kétséget kiűzze a házból. Sok művész úgy érezte, hogy neki valami nagyszerűbbet kellene szolgálnia, mint a saját művét. Ez az érzés az árulás útja. A magasabbrendű szolgálatból sok kellemetlenség származott, és persze gyenge művek. Elegendő szolgálat az, amihez értünk.
A LÁTÁSMÓD SZUVERENITÁSA ÉS A SZEMÉLY INTEGRITÁSA
Semmilyen műalkotásból nem vonható ki a személyiség, aki megtestesül a létrehozott formában. A művészek társaságánál senki sem érdekeltebb egymás méltóságának a védelmében. A látásmód szuverenitása, és a személy integritása sziámi ikrek. A hivatalos állami művész tavalyi hó, de a tegnapi lázadó is az, mind a keleti, mind a nyugati válfaja. Ha nincs cenzúra, nincs disszidens, de a kapitalizmusból élő antikapitalista jelmeze is megöregedett. Nem lázadás a nonfiguratív és a figuratív, a tonális és az atonális, a homo vagy a heteroszexualitás, az ilyen vagy olyan vallásosság és az ilyen vagy olyan istentagadás sem, nem tudom, hogy mi a lázadás, talán csak kamaszkorunk patétikus gesztusa.
Konrád György
