NEM FÉLNI ÉS NEM PANASZKODNI
Igyekszem nem félni másoktól, és megtanultam kételkedni abban, amit körülöttem mondani szokás, védekezem. Ha semmi különösebbet nem akarok, nem kell igyekeznem, legföljebb rosszakat mondanak rólam. Megszokhattam már, hogy a legújabb típusú helyi hülye minden időben megjelenik, és lényeges ügyekben felülre kerül. Az ember vagy a hozzátartozóira panaszkodik, vagy arra, hogy nincs ideje, hogy a lények sokasága, akikkel össze van láncolva, önző, irigy, tompa, a diákjai komiszak és nem akarnak tanulni, a kormányzottak telhetetlenek, a nép cserbenhagyja, a szomszéd pedig fegyveresen behatol. Az ember panaszkodhat a családján, az államán, vagy az emberiségen belül erre-arra, bárkire. Ha úgy érzi, hogy másvalaki a baja, akkor alighanem ővele van baj, függetlenül attól, hogy milyen műfajban panaszkodik, pletykában-e, avagy próféciában. Szerencsés átkozódási forma, ha egy aranykorra hivatkozik, amelyhez képest szüntelen hanyatlás észlelhető; vagy, ha egy eljövendő aranykort fest, amelyben a vadak szelídek lesznek, a ragadozók pedig növényevők. A panaszkodó abban reménykedik, hogy a dolgok nem úgy lesznek, ahogy vannak, amely célhoz meg kell a többieket változtatni, mert a többi emberben van a baj oka. Másrészt tudjuk, hogy szülőnk avagy gyermekünk szélhámos, zsarnok, részeges, fajtalan, hogy hat lábujja van, és csak egy szeme, és abban is a gonoszság ég. Mindezt tudjuk, és mégis azt gondoljuk, hogy tombolja ki magát, raboljon, csaljon, lövöldözzön, kurválkodjon és sikoltozzon, adja össze magát bunkókkal, stricikkel, kriplikkel, repedt sarkúakkal, hamiskártyázzon, és igen, árulja el a cimboráit, bennünket, csörtessen át a rosszon, vagy éppen merüljön bele, legyen a füle tövéig gonosz, mi akkor is szeretjük, ha olyan, amilyen, nem számít, a miénk.
A VÁROS RAVASZABB
Az Alkotás kávéházban írtam első regényemnek számos oldalát Tetthelyként még számos vendéglátó intézmény lenne felsorolható. Mindegy, hogy kisvárost, vagy nagyvárost mondunk, minden város egyszerre kicsi és nagy. Még a házamat sem tudom belakni, az irodámnak is csak az egyik sarkában gubbaszkodom. Nagyon keveset használtam az adottságaimból, keveset olvastam el a könyveimből, az öltönyeimet sem viseltem el, a szeretőimnek sem foglaltam el a szabad idejét. A város többet tud, mint a lakói. Akárhogy szidjuk is városaink jelenkorát, utódaink száz év múlva mindezt értékelni fogják, csak azért, mert volt, és mert valami megmaradt belőle. A városi levegő nemcsak szabadabbá tesz, de éberebbé is, persze csupán viszonylag, ügyes zsarnok a nagyvárosiakkal is elbánik, ideig-óráig. Éltetik, tapsolják, aztán egyszer csak elkapják, és a helyére teszik. A nagyváros megengedi, hogy megbámuljuk egymást, ahol csak találkozunk. Ma az emberi kíváncsiság a legfontosabb városalkotó tényező. A valódi városnak van központja, ahol mindig belül vagyunk. A jó utca felül nyitott belső tér. Vannak helyek, ahova odamennek azok, akik a napot kivételessé akarják avatni, hogy az este felidézhető képpé váljon. A város dísze a járókelő, ha egyáltalán jár. Lásd az iker-babakocsis mamákat a sétáló utcában, a korzózást és a randevút a bronzlófarok alatt, a házat, ahol most rádió és tévé van, és ahol a német és az orosz titkosszolgálat állomásozott, majd már csak a magyar. A város élvezetét az idő hozza, a véletlen, némi rendetlenség és anarchia, olyasmi, amin lehet bosszankodni; minden jelenkor ilyesmiből áll.
LÁTNI A SZERZŐ SZEMCSILLOGÁSÁT
Az esszé a legkevésbé kötött műfaj, noha van formája. Kockázatos műfaj, nem tudod előre, hova lyukadsz ki. Az ember fogja magát, és bármiféle szabott keret és útvonal nélkül belemerül a gondolkozásba. A folyamat maga számít, az esszé írja magát. Egy hőse van, a szerző maga, a megérteni akaró, tanácstalan ember, aki végigjár egy benyomást, egy eszmét, bármiről. Kötelező sűrűnek lenni. Nem esszé, amit tudományos szakzsargonban írnak. A műfajnak nincs szakszókészlethez kötött fegyelme, az egész szótár használható, és nem illik valamiről szólva minduntalan ugyanazt a szót használni. Az író a kollokviális beszédből nyugodtan meríthet, akárcsak a költészetből. Szabad a szerzőnek mondatról mondatra új aspektusokat megvilágítani, nem szükséges kifejtően-értekezően végighaladnia a gondolati pályán, de a nyelvet minden olvasott embernek értenie kell. Az esszé a szakszövegeknél érthetőbb, nem gyötri az olvasót, nem a szűkebb szakmának szól, hanem szemlélődni vágyó olvasónak. Elöl fut az esszéíró, mögötte az olvasó a megértés kanyargós ösvényén. A nyilvános tanulás műfaja, írta Németh László, magyar esszéíró. Az író beleszeret egy témába, rácsukódik, tanulmányozza, körüljárja, visszatérően gondolkozik róla, és ezt olyan szellemi mozdulatokkal teszi, hogy tekintetével az olvasó szívesen követi, mint a korcsolyázást vagy a műrepülést. Szubjektív műfaj, a szerző beszél, látható az ízlése, hogy mit hárít el, és mihez vonzódik. Az esszé nem takarja el a szerző választott értékeit, nem a többes szám első személyes professzoros komolyság érezhető benne, látni a szerző valódi, változó arcát, és még a mosolyát is látni véljük. A jó esszében mindig érezni a lendületet, amellyel a szerző rámegy a témára, érezni valami felbátorodást vagy felháborodást, esetleg a szerző örömét, hogy lám csak, eszébe jutott valami érdekes. Látni, hogy tetszik neki a találmánya, látjuk a szájmozgását, a szemcsillogását, halljuk a hangját, a mű egyszersmind ars poetica.
Konrád György
