HA ELKÉPZELHETŐ, ELHISZEM
Kopog a harkály, repedez az akáctörzsből ácsolt asztal, könnyű léptekkel jönnek elő a kert mélyéből a végképp eltávozottak, a női hang és a férfihang csillogó hálával egymásra talál. Az agyamban ultravékony húrok pengenek. Ebben a kis faluban, Hegymagason, megnyugodott szívvel halogatom, hogy szót váltsak embertársaimmal. Bágyadtan sárgállik a kőfal, fújja a szél a hajamat, dongót kergetek, a szemüveg alá nyúlva nyomkodom a szemem. Két tézis a kiindulópontom, az egyik: az önéletrajzi regényben minden igaz. A másik: az önéletrajzi regényben semmi sem igaz, mert minden elbeszélés eleve fikció, mese. Legyen elképzelhető, tudjak belesétálni-bújni. Egy önéletrajzi regényt nem a színigazságért veszek a kezembe, hanem másért, ahogy egykor a régimódi magántalálkahely szalonjában sem a tiszta szerelmet kerestem, noha valamit szemlátomást kerestem. Lehet a jó szöveg szerzője civilben bármilyen hazug szörnyeteg, az evokáció hatalmától megejtve igaznak fogadom el, amit mond.
A KÉP BELÉM FÚRÓDOTT
Reggelre kelve mindenki ártatlan. Aki nem öli meg magát, az egyetért azzal, hogy éljen, az helyesli a saját életét, folytatásra ítéli magát, és csak annyit néz hátra, amennyi nem akadályozza az előrehaladásban. Kinek kell ez a sok ócska történet? Miért raknék követ a hátizsákomba? A képzelt-látott képnek megvan a saját akarata és hatalma, ha el is felejtem, bennem marad, belém fúródott. Aki nem emlékezik, az nincs, az emlékektől lesz egy ember valóságos, tőlük lesz a múltnak teste, a személyiség reflektált emlékezet. Ahhoz hogy folytatni tudjam az életet, esténként álomba merüléssel innom kell a Léthe vizéből. Úgy gyűjtök másnapra erőt, hogy a jelent múlttá változtatom. Idős korukban az emberek beszélgetnek az eltávozottakkal, mert körülöttük már szinte mindenki elment, és ha csak távolra költözött is, mi különbség van aközött, aki meghalt, vagy aki bár még él, de sohasem jön? Idős elmében az emlék jelenné, szinte valósággá alakul át. Anyám kedves nővére nemrég itt járt, noha Auschwitzban halt meg hatvan évvel ezelőtt, de ha ezt mondtam majdnem száz éves anyámnak, nem akarta tudomásul venni, ő inkább úgy emlékezett, hogy a nővére a minap itt járt.
A MÚLT ELKÉPZELÉSE
Az öregember elszórakozik az emlékeivel, visszatér a családi házba, a játszótársai bekukucskálnak az ablakon. Időteltével az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik, az öreg emlékezik. Az ember emlékdarabok egymás mögé sorolásával, összeillesztésével oksági hálót szerkeszt. Mivel az elbeszélésben A előbb történt, mint B, ezért az a látszat keletkezik, hogy B-nek A az oka. Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet, ahol még sohasem voltam, és az is meggyökeresedhet az elmémben, amit többször elmeséltek nekem, arra is emlékezhetem, amit nem éltem át. Ezért nagy merészség lenne pontos választóvonalat húzni az emlékezés és a képzelődés közé.
VOLTAM, TEHÁT VAGYOK
A jövő üres, a múlt pedig tele van. Együtt töltött, háborúvégi hetekről-napokról kérdezgettem nálam idősebb asszonyokat, nem emlékeztek jóformán semmire sem. Nagy darabokban omlik a múlt a nemlétbe. Vannak korok, amelyekben az emberek olyan sikeresen szoknak le az emlékezésről, hogy a tájat fokozatosan belepi a felejtés hava. Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Lám az iskolai tablón én voltam a hátsó sorban a negyedik! Az emlékek százlábú bogarak lábai, velük a világba kapaszkodom. Az agynak kell az emlékezés, úgy, ahogy a járás kell a lábnak, nélküle elsorvad. A személyes történet aktív munkaeszköz, példatár, eleven metafora, amely, mint egy állat, mutatja az izmait. Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien. Kiszínesítjük a vigasztalan, kopár tájat. Állhatunk kimagasló elődök vállára. Testközelben az elődök nagysága átáramlik ránk.
Konrád György
